„Quam dilecta”

Volt időnkül egy hetünk, térnek elnagyolt szobák csak, függöny és kép: puszta vázlat, otthonosság-nyersanyag, színlelő kellék. De ha rozzant gépemen kopogtam, bár magamban, tudtam, ott vagy három-négy lépésre csak. És ha dél körül, mikor könnyű ing és nyárias test ráadás-idénye pezsgett – színe és cukorfoka mint sok éve nem – a kinn áradó, világos őszbe felszívódtunk, mintha vízbe, visszatérve láttuk: a társalgó zöld szőnyegén, délutáni árny-füvén ott – romboid tisztás – a fényfolt aznap újra. Megterem s ritmusát személytelen ciklusok más ritmusába ölti kedvező klímán a ránkszabott egyéni rend. És ne lennénk bár ma sem lassú válság, mit figyelmem úgy tapint, akár a nyelvem egyre lüktető fogat, kit kivetni képtelen, elfogadni fölmutatlak, gyöngeségem, olthatatlan veszteség- s veszélytudat. Bár ne lennénk forma sem, tárgy se, megvilágítás csak, testivé tanult tudásnak sejtjeimbe mely leszáll s elvegyül, s szemünk elől eltűnik bár, szüntelen hat, és nyugalmam és nyugalmad létigéje: suttogás.