Várószoba

Mint egy jótékony összeesküvés vagy eltussolt botrány, olyan ez a kedélyes szoba, a karcsú vázák, kövér karszékek és a horgolt terítőn tavalyi képes- magazinok. Sötét szobanövények ábrái közt a szűk utca egének néhány tépettszélű darabja. Más se idézi, csak a szemközti falon, a bársony- függöny előtt derengő akt nyújtózkodása – az is milyen sejtelmes-ártatlanul! – miért most mi itt: az ágyat benn, a gumikesztyűs kezek: fölényes műanyag és riadt hús találkozását. Nézzük egymást fegyelmezetten, jólöltözötten: mind egy esélyt sétáltatunk, mint léggömböt, egy méterrel a föld fölött. De akarom én ezt végül is? Akarhatok mást egyáltalán? Vagy ezt csak, ezt az édes-véres morzsalékot, gyöngédség és birtoklás közhelyeit? Örökös vallásháborúkat hús-vér bálványokért? Törülközőnket, fogkefénket folyvást összecseréljük, igazuk megfojtja az enyémet, éjszaka szuszognak tőlem karnyújtásnyira más ritmusban, mint én – míg lerakódik a világ anyaga bennem, sónehéz, átlátszatlan leszek – akarok ennyi mindent érezni, össze-vissza, semmiért? Vagy inkább megmaradni, szűz üveglap, befagyott lehetőség, mögötte majd kigyulladt idő, az én időm – majd és megint majd?