Fehér-fekete

Versek

 

 

 

 

Fehér-fekete

 

 

 

 

Fehér-fekete

Élve dobták a kályhába a patkányt:
előbb a sistergő, narancsvörös láng
közt patkány-forma árny, később finom
rágcsáló-csontozat egy múzeum
hullámzó tárló-üvege alatt,
majd az sem. A macska-szaporulat
fölöslege vízbe, aztán szemétre
kerül, egy ázott gallér tarka prémje
darabokban, hamu és hagymahéj közt.
Közben a nap süt, kék az ég, a fű zöld,
fényes sörény, és mindez hihetetlen.
A tetszhalott, fakó gallyak rügyekben
törnek ki sorra, rangrejtett smaragd
tavalyi, sárga fű közt, benne a Nap
fullánkja, dél dől a gyomos telekre,
nyár lesz, tízmillió káposztalepke
sodródik seprő szélben, az elhevert gyep
fölött fehér, tündér atommodellek:
a pitypangok. Minden úgy jó, ahogy van:
ez a szem nézete. Holott az agyban
egy végtelen védő- és vádbeszéd
folyik egyszerre s szortírozza szét
– melyik ki mellett szól – a képeket.
Egy csont-jég laboránsnő méreget
pitypangot itt, patkányt ott. Egy fehér-
fekete logika – érv-ellenérv –
őröl, s zsarol, hogy el kell döntenem:
egész-igen, vagy az egészre: nem.

 

 

 

Color Star

Ha legalább szinkronban folytatódna
a véges számú történés-elem
örökös újra-kombinációja,
s az ég drámája fenn,
légmozgás s évszakok díszletcseréje:
infláció fölé sok elnagyolt,
jelzésszerű gomolyfelhő az égre,
vízbefúláshoz kréta hold.
Járványveszélyre hullottalma-sárga,
kormányválságra rőten hamvadó
égbolt borulna, lassan elizzó gyapjúbála-
felhőréteg, konszolidációra hó.
Hegyek, mellékfolyók, melyekkel egy rekeszben
azúr eget, arany bőrt tárolt a képzelet,
a jólismert bajokkal önkéntelen groteszkben
vegyülnek össze, helyszínekkel helyzetek:
az emberi elönti a tűzvész hajnaloknak,
bozóti tűzszemeknek fenntartott tartományt.
Korrupció fölé rézgong Napok hajolnak,
terrorra pálmaág.

 

 

 

Párok

A lángoló dühvel vagy higgadt-módszeresen
izzé-porrá toporzékolt karóra.
Az egyre szennyezettebb szókészletek, a szem
tükrén a jéghideg karikatúra.
A kéthetente-két-szót, felhúzhatós babák az
Orange Pekoe vagy a Lapszang Szucsong
dobozai között kóvályogva, az álarc
alatt a düh, a lassított-film gesztusok.
A sör, a bor, a fél üveg Valériána,
jól időzítve, a hetediken
az utolsó utáni érv, a kirohanás a
gangra, és aki le, és aki nem.
Hangversenyen, színházban, buszra várva
derűsek, jólneveltek, kedvesek.
A közös ágyban a buszokra, szállodákra
lángot hajító őrület ketyeg.
A régi-új, a fényre, lombra lobbant világ a
kezdet legkezdetén.
A reggel és a rózsa, a harmat és a hála,
a „csalfa, vak remény”…

 

 

 

Papírhajók

Hogy korszak és körülmény aknazárja
százszázalékosan… azért ne hidd!
Merthogy lélekben persze…? Nincs kizárva.
Mondjuk, hatévesen az Ikva-híd
rozoga korlátján jól áthajolva
figyelhetted reménykedve, kiér-e
a túlfelén vízbe ejtett hajó a
három lépésnyi táv másik felére.
De ha igen, ha átkel a híd árnya
alatt, még meglehet: beléötöl
egy hosszú ág a partról, vagy berántja
s többé soha nem hánytorgatja föl
ahol a meder szintje hirtelen
megcsuklik, az a forrongó fehér
hab, az a törpe vízesés – ha nem,
ha megússza azt is, ha már elér,
meg-megiramodva, féloldalára
dőlve, ha elbiceg a torokig,
a boltívig, ahol a föld alá a
fekete folyosón befut a víz,
akkor már! fű alatt, és kő alatt,
és föld alatt, vízhatlan sztaniolja
kioltva bár, emelt orral halad
a nyílt vizek felé, ki a csatorna-
bűzből a másik városba, ahol ha
megérkeznél, kabátodon a keshedt
szőrgallérral, nem csúfolnák: „Ki hord ma
ilyet?”, sem azt, ha citromot csepegtetsz
a halra, nem kell halszemű agyag-
bálvány előtt hazudni össze-vissza,
tudván tudva, hogy tudván tudja: csak
féltedben. Valahol, valami tiszta,
valami jó – különben hogy lehetne
ilyen sivár, ilyen komisz ez itt?
Ennyit lehet: valódi tengerekre
indíthatod jelképes részeid,
s viszont. A megtapasztalt mostoha
a képzeletben létrehozza édes
visszáját – bár el nem döntöd soha,
minek nevezd el: emléknek? reménynek?

 

 

 

Lakásmúzeum

Milyen meghitt: ívelt hát, dakszliláb…
Te is bedobnád a törölközőt
szíved szerint? Mert én bizony… A csáb
idő múltán sem szűnik hatni. Sőt,
még fokozódik is. Én már egész
elfeledtem, mi volt a baj vele…
Te még tudod? Lágy, süppedős-nehéz,
súlyos-homályos dolgokkal tele
stíl- s eszmetörténeti anyaméh.
Az ablakok: ólomlépben üvegméz.
Ha süt a nap, úgy négy óra felé
felizzanak a földmíves, az erdész,
alattuk a gótbetűs felirat
iparkodásra, józanságra int,
lefogadom. Nem muzeálisabb
ezerszer adoleszcensz-álmaink
lakótere, a nemesen kopár
fém- és üveglakás, fényjárta csempés
felületek, és ami velejár,
a lomtalanító-lázba esett ész,
a tűzre hányt sok porfogó, a lábunk
alól sebten kirándított tabu-
rendszer, a kedvelt cafrangok, a bábuk:
por és hamu, no és? egy házibu-
li ideális színtere, ahol mit
se tilt a múlt, szabadságunk komoly
fegyelme a sok gyöngéd régi holmit
szorgalmasan szétrágta, mint a moly.

 

*

 

Próbálkoztunk, de mennyit, s hány avantgárd
megoldással, de egy se volt megoldás,
mígnem utána feltúrni a padlást,
s leporolni a polgárt, nem maradt más
hátra, még innen az érszűkület
korán jóval, az önkéntes tudat-
szűkítés, hatvan évvel visszavet,
aztán már a gyakorlat visszahat,
görög simán: korrekt munka, család,
közös ebéd, urambocsá mise,
nő szűzies, a csábító galád,
kinek-kinek tulajdon hitvese,
és így tovább. Vagy mégiscsak marad
a megviselt egyetemista mez
és kelléktár, és mellé a kamasz
dekameron: mikor, miért, kihez,
kivel, kinél – a megvívott szabadság
pár mégis-négyzetcentimétere,
meg a már végleges otthontalanság
tágas tele és dermesztő tere…

 

 

 

Mint

Mint elkallódott expedíció
után maradt késő leszármazottak,
nyershúson tengő kényszer-eszkimó
csoport, a szemfájdító sarki hó,
leolthatatlanul bosszantó rézvörös nap
világánál, ha nappal-éjszakája
unalmát enyhítendő, feltalálja
a tízes számrendszert, a puskaport vagy
az ábécét, az elnyomás homálya
s a megszokás megint más homálya közt a roppant
maguktól-értetődőségek fölragyogtak,
és hogy nekünk, mégis kiváltság, legkivált ha
nyilvánvaló: utóbb legjobb esetben is csak
mint pár, délben fakó fényt szivárgó utcalámpa…

 

 

 

Gyerekkori öreg nők

Mi is volt még? Az oszlopos pohárszék,
nyersmáj-színű márványlappal. A csészék
– a fénybe tartva szürke csésze-köd-
felhővé ritkultak –, az Új Idők
pár évfolyama, árny-agár ovál
keretben, karlsbadi emlékpohár,
de már csak mint a süllyedő hajóról
találomra mentett kakukkos óra
vagy tízszemélyes étkészlet egy sziget
pálmái és kecskéi közt. Minek
kellett család-, cseléd- és fénytelen,
vizes garzonba két egymást szemen
vetítő nagytükör? Üres levest
ezüst kanállal enni? Érdemes
volt a szemenként adagolt cukorhoz
csipeszt fogni? Mit gondoltak, mikor fog
a rongyláda purgatóriumát
lakó, tíz-éve-volt-divat ruhák
közül akár csak egy is üdvözülni
egy tavaszi korzón? (Mikor derült ki:
ha úgyse megy, már nincs mért zongoráznom,
sosem fogom egy „jó” vidéki házban
a „Für Elise”-zel kápráztatni el
komoly kérőimet?) Ugyan mivel
áltathatták maguk, ki tudja: váltig
hitték, azért egy-két játékszabályt még
maga a sors is figyelembe vesz.
Ínség, betegség: jó, rendben – de ez?
Alice őszen, még mindig lakkcipőben
és jólnevelten egy abszurd időben,
egy álomban, mely ezúttal szilárd
anyagból gyúratott – az álvilág
egy fél világért össze nem omolna.
Közben az idő úgy megy, mintha volna
még s az övék: hol zölden, hol fehéren
habzik föl, a soha az új nevén nem
hívott teret futólag rózsavészbe
döntve, vagy hó-szellemképpel tetézve
az emlékmű-oroszlán bronzsörényét,
az időjelző-házat. Újra, végképp
lecsattog s úgy marad a rossz roletta,
mind foltosabb a fal, mind cigaretta-
papír-szerűbb a foltos bőr a kézen,
táskák közé süpped a könnyező szem.
És még mi is? Csak egy túlexponált
fotó: fehér szellem – a gyertyaláng –
elől, kinn vélhetőleg tél meg este,
benn villanyfény, ünnepi abrosz csücske
lóg be a képbe, egy tükörkeret
ködös cirkalmai. A hátteret
szerzett jogon birtokló árny-gomolyból
félig-alig kitetsző szürke foltból,
fél-körvonalból kis jóindulattal
egy váll vagy áll, vagy azonosíthatatlan
gazdájú kéz olvasható elő –
az is mosódik végleg elfelé…

 

 

 

Mintha

A vedlett, sárga gyógyszálló előtt
a letarolt, hideg parkban a gőz
vízszint csapong a gyógyvizes medence
zöld négyszöge fölött. Jönnek, kerengve,
árnyékfoltok a ködben: jobbra-balra
elhúz, ha varjú, rézsút az avarra
inog le, ha levél, vagy tapogatva
kiköt a síkos lépcsőn, lefaragja
a belső éleket. Száraz és sötét
szellemrajt zörget egy-egy széllökés
ide-oda. Olyik beletalál a
medencébe: zöld ál-túlvilágba,
a forrongó, meleg üveg alatt
ragyog: hiánytalan, színes halott.
Lebegve ágtalan és árnytalan,
nem hat, nem él, nem változik, de van.
Mintha egy langyos, átlátszó öröklét
lakná két szó között a senkiföldjét.
Mintha mégiscsak konzerválható
volna tavalyi hő, tavalyi hó.
Mintha lenne egy köztes állapot,
amelyben épen elnyújtózhatok.
Mintha egy helyiségből az időt
kiszivattyúznák, és se azelőtt,
se ezután soha többé, csak a
fém és üveg és villany évszaka:
még csillog és már rég nem az, ami.
Így lehet, úgy-ahogy, megtartani.

 

 

 

Áttetsző tárgyak

A greenwichi ócskapiac
Varrógép nincs. A véletlen szabad
asszociációja ernyővel síbakancsot
vagy golfütőt hoz össze a szabad ég alatt,
folyékony, szürke felhőmassza rezeg a kancsók
(Bosch-szörnyek: puszta törzsön fél-fül, alsóajak)
feketedő, viharvert ezüstjén szósz helyett.
Ha szétfújja a szél, az öt sor rézkilincs
csillogva szembejön, mint egy antik hadsereg.
Kövével fölfelé a tálcányi gyűrű, mint
szikrázó ikra, sárkánygyík-keltetőtelep.
Hová viselhették – vizitbe, bálba? –
a gombolós kesztyűt, a pille brosst?
„A kardhal” című monográfiába
hány évet ölhetett – ötöt? hatot? –
a szerzője? („Türelmes hitvesemnek ajánlva”.)
Véres Mária levesestálja, Boleyn Anna
hímzőpárnája a rivaldafénynek
készült már eleve, nem hoz zavarba
mint illetéktelen nézőt. Ezek, szegények
– ez a félszemű medve, macska alakú kanna,
az égkék, jégkék, formatervezett
gyümölcsöstál, amelybe elfelejtett
Isten konkáv gyümölcsöt teremteni – ezek,
a szúrós déli fény boncasztalán, lefejtve
róluk a megbocsátó érzelmi rétegek,
a kezdet cinkos optimizmusát
ontják még most is, itt is, mikor minden akár még
lehetett volna jó is – mikor fenyőfaág
alatt, vagy díszpapírból kihántott nászajándék,
landoltak régen, otthon, gyerekkor, ifjúság,
ilyesmik. Itt, kimetszve saját történetéből
egyéb múltak kirámolt mája-veséje mellett
hever mind egy kupacban. Rideg szemek szüléstől
csíkokban megrepedt bőrt latolnak, tészta mellet,
a gyöngédség szelektív rövidlátása nélkül.

 

 

 

Decline and Fall

Eltűnnek majd, el fognak tűnni végképp
az alkotmányjogi vagy hadtörténeti
fogalmakról elnevezett mozik
és cigaretták. El a vízművek, az ÉPGÉP,
a takarékos életvitel előnyeit
reklámozó gyufásdobozok. Rendre-sorra
el a vendéglátóipari vállalat
kerületi üzemegységei, a csorba
kávéscsészék, el a csővázas műanyag
ülőkés gnóm hokkedlik, az állott szénsavas
üdítő italok, naranccsal, napkoronggal
címkéjükön – akárha egyenlítői Nap
aszalta volna őket egyenletes fakóra,
a ragacsos műmárvány asztalok. Mint a hó a
hűvösebb mikroklímán, foltokban megmarad
itt-ott egy darabig, de mintha föld nyelte volna
el és nem az idő, áznak, lemállanak
az ünnepelve gyászolt vagy épp légből kapott
évfordulók, gyerek-, nő-, országos sportnapok
plakátjai, kiüt a rongyolt felhám alól a
korábbi réteg, a virágos ág, galamb,
számjegy alól a szűzi arcélű lányalak
(ellenpont s kárpótlás gyanánt Playboy-nyuszik dús
keble az antik ing foszlányai alatt),
eloszlik, és el a parancsuralmi klasszicizmus
egyéb termékei, koszos vasúti váró-
termek, vidéki kultúrotthonok faláról
a pattogó monstrum freskók, a foghíjas
mozaikok, ahol kantátát kardalolva,
aratva vagy golyóscsapágy-szerelve látható a
megváltását a munka s a kultúrált szabad-
idő jegyében elnyert, derült emberiség. Nem
jött össze a több millió fehéregérrel
végzett kísérlet, amit vasbetonnak
véltünk, mint luftballon, egyetlen csattanással
ezer darabra megy, vagy hosszas lángban olvad
széjjel, zsugorodik görbedve – semmi másban
ugyan, de legalább az elmúlásban
rokon – tudomisén – Rómával, Babilonnal.
Tömegtermelt tükröm, arcfrissítő zselés
tégelyem, görbe bögrém nem kerül múzeumba,
vasárnapi családot okítandó, sem én,
prezervált részeim keskeny hegedűtokba
zárva légmentesen vagy sötét háncsba csavarva
– festett frufru, golyószem –, sem az új nemzedék
erkölcseit vigyázni nem kerül föl a falra
megszólalásig hű arcmásom, sőt a falnak,
a házgyári elemnek se marad híre-hamva,
a testvérvárosok nevéről elkeresztelt
holdbéli szürke csirke-keltetőknek, hol a kocka-
házak kétévesen kétszerte vedlettebbek,
mint a városmag túltáplált barokkja.
Pár elfeketedett-zöldült óriási torta-
szeletnek – századfordulós középületnek
egy s mást még van esélye átvészelni, de már a
nyelv ornamentális használatára
épült falragaszok és embernyi transzparensek
lefonnyadtak róluk, rojttá romlik a keshedt
kókuszszőnyeg, a sárgán tengődő vízipálma
kiszárad a teremből, ahol kiskosztümös, nett
tanácsi dolgozónő iktat, oktat, vagy esket,
a helyiségek, ahol születve, halva, válva
előadódtunk – csak míg élünk, akik élték
őket, csak addig élnek, az emlékezet érték-
közömbös mézében mumifikálva.

 

 

 

„Új élet”

Hogy végleg is? Miért ne? Egy lakás,
igaz, a más múltjával teli-élve
minden zuga, no és? a más se más
olyan nagyon… Bemenekítve télre
pár cserepes növény… még három hónap, még négy
s föl sem veszed a szekrény tetejére
toloncolt bukósisakot, és hogy a mélykék
pliszírozott eget két bukóréce szántja
a polc iránt a döglött denevérként
kiszegzett legyezőn… Az ajtófélfa fája
ödémásan a rozsdás zárak köré dagad
(hús jegygyűrű köré). A por szürkeállományra
vetült kandallótűz a lámpa-üveg nagyagy-
kérgén a tűz hője-fosztott soványka
nővére, vízió vagy „érzéki adat”…
*
Pár év, s nem is gondolnál költözésre.
Vagy gondolnál, de tudnád: úgyse mégy el.
Mint ahogy nem fog elköltözni D. se,
itt fog a szövegszerkesztője képer-
nyője előtt vívódni négy vagy ötszáz
évig még Dosztojevszkij vibráló szellemével,
s örökre itt hurcolja majd a kottát
le-föl, a harmadik szint csúszós falépcsején J.,
vagy a soros barátnőtől adoptált
reszketeg pincsit. A szobájában a tévé
sosem lesz jobb, örökké zúgni fog,
s Greco-szentek haránt hullámzó lángfejévé
fújja a terroristák vagy kommentátorok
koponyáját a szürke űrbéli szél. Na jó, a
csengőt talán idővel – de nem, a fűnyírót,
azt javíttatja meg, szomszédi presszióra.
A híres gyep, az ám… Zöldell mohón egész
télen minden növény, mintha valami óra
megbolydult volna bennük, a februári ég
úszó füstje elé már hiánytalan kirakja
szégyentelen vérzőszív-készletét
ellenpontnak a japánbirs vagy vadalma
vagy nem tudom milyen bokor, a barka sápadt
árukínálatát túlharsogva. A parkban
szétszórt piszkosfehér csoportokból libákat
formál a szem előítélete,
holott sirályok: peckes háromszögek, s ha szállnak,
ormótlan, szárnyas orsók. Csak ritkán süt ki, de
ha mégis, hát! Ellenfény-glóriát von
futólag fűre-fára, s mintha a zöld ide-
áját, de tényleg azt adatna látnom!
Meg ahogy gondos ujjakkal pihe
után matat a lompos tweedkabáton…
*
Két-három év, s holtbiztos lenne: most már
föl sem tűnik, nem fogna el a bőség
zavara a tizennyolcféle mustár
láttán, meglelném az eszményi cornflake-
márkát, a rámszabott fürdőhabot,
s előbb-utóbb amellett is kikötnék,
hogy mint apátnő vagy agátkő, másnapos
farsangi árny, feszengjek fakó hétfői fényben
holtomiglan, vagy mint Hádészt megjárt hajós
fitogtassam finom, vérlázító fölényem
úton-útfélen. A sötét tapasztalás a
gyanútlanok közül mint ritka érdemérem
emelne ki. A gőg felleghajtója vásna,
kopna, de tartana, míg nem fáradnék belé,
s az évszakok kevésbé látványos fordulása,
esővel álcázott futása, éveké,
meg nem kínálna más, terepszínűbb szereppel,
s tanár vagy háziasszony lennék, vagy épp a gay
jogok élharcosa vagy festékszóró- s zsilettel
polgári szőrmebundák ellen fegyverkezett
állatvédő, igen, akár az is, ha egyszer
csak-élni nem lehet. (Mért nem lehet?
Ahogy a tűz, a barka vagy sirály: van.
Csak-van. Hát jó, ha nem, nem.) Levedlett életed
most már csak úgy, ahogy a gyertyalángban
ködlik rossz útra tért albán közért-
pénztárosnőnek, fríz halász korában
hogy is volt, vagy mikor Japánban élt,
s volt egy apró, fehér kutyája… No de csak van
valami… Mire gondolsz?… Valami, túl a tér
s idő minden cselén, amiről úgy lepattan,
mintha golyóálló üvegről… Sűrű, pont-
szerű zárvány, elvásárolhatatlan
félpénz, iránytű a sötét uton
végig, s tovább… Gombostű lágy iszapban…
Van? Nem tudom. Van? Tényleg nem tudom.

 

 

 

Hangok

 

 

 

 

Jób

Ma éjjel, álmomban, megint utaztam.
Anyám, szegény, írt, hogy jöjjek azonnal,
a szívét panaszolta (vagy húsz éve halott már).
Valami rosszarcú idegen a vonatban
folyton engem lesett, látszott, hogy rosszat forral,
ócska kabátok közül sunyított rám,
egy kihalt állomáson leszálltam, vizet ittam,
az a gyanús alak meg eltűnt a csomagommal,
énnálam meg se pénz, se igazolvány…
Reggelre befagyott a konyhaablak.
Csak nem bírja, hiába, kifűteni a kis
rossz vaskályhám azt a köves hodályt sehogysem.
Pedig föltüzelem, legyen az rongydarab vagy
használt étolaj… Mindegy, nagyobb hideget is
értem én… Igaz, a barakkot az az ötven
ember csak belehelte… Hogy hányan ottmaradtak,
de hányan… Nem is értem, én hogy lehetek itt…
De engem mindig őrizett az Isten.
Csoda pedig – tíz év ott, a jéghideg pokolban,
a sarkkörön, napi hatvan deka kenyéren,
hetven kiló vagyok: ott nem nyomtam negyvenet sem.
Aztán itthon… Söpörtem, gyapjúbálákat hordtam,
a diplomámmal, és fáztam tovább a télen,
amennyi szénre kellett, még annyit sem kerestem.
De hányat elvittek, amíg én odavoltam!
Azokból egy se jött meg. Én mégiscsak túléltem…
Engem mindig megőrizett az Isten.
Igaz, szívós voltam mindig. Sokszor kiküldött
apám kaszálni, az út egy hegyen vezetett át,
hajnalban keltem és délre jó, ha kiértem…
Apám, ha csak tehette, csak földet vett, vagy erdőt
(…mert azé a haza…). És a fenyők közé gyümölcsfát
ültetett egyesével. Pedig mennyire kértem:
„Apám, hát mire jó ez?” (Ahogy megyek a nagy zöld
sötétben, mintha lámpák gyulladnának föl: ott állt
egy körtefa, gyümölccsel rakva. Máig sem értem…)
Meg pincérkedtem is. A vendégek szerettek.
Csinos kölyök voltam, pirospozsgás, pufók.
Emlékszem egy családra: lejöttek minden nyárra
a fürdőre. „A kislánynak mit hozhatok?”
kérdem az anyjától, ez a kis szemtelen meg
(szép kislány volt – az a fekete, hosszú copf,
egy kézben el se fért és leért a derekára)
odapattan elém, nagy mérges szemeket vet
rám – óriási, fekete szeme volt –
„Semmi kislány”, azt mondja, „kisasszony: domniscoara!”
Egyszer később, a rozs közt, csókolóztunk is egyszer,
de semmi más… Igaz, nagyon nevette,
hogy milyen zöldfülű vagyok – pedig hát…
Még húsz se volt, szegény… Az ereit, zsilettel…
Mondták, volt valami férfi, hogy amiatt, de
én nem tudom… Előbb még elküldte nekem a copfját…
Mikre vissza nem emlékszik az ember,
mikor már arra sem, hogy hova tette
a konyhában a bögrét, mikor öt perce ott járt…
A rádió fagyot mond. Ha így tart ez a tél,
kifagynak a síron a begóniák, pedig
milyen szépen megfogantak a nyáron…
Második feleségem volt… az első, az él
ma is, csak férjhez ment, szegény, hogy nem kapott hírt
tőlem nyolc éven át… És ott van a kicsi lányom
sírja is… még egyéves se volt… Semmit sem ér
ez az új temetőőr. Mondják, nagyon iszik.
Mindig mindent magamnak kell csinálnom.
Én mindig hittem a reinkarnációban.
Egy médium – Kolozsvárott lakott,
és elmentem hozzá kíváncsiságból egyszer –,
az csak rámnézett, és mindent megmondott rólam:
hogy tíz évig leszek távol, élőhalott,
hogy másik országban, más városban öregszem
meg, mint ahol születtem (azt is megmondta, hol van
úgy nagyjából). Na és ő azt is megmondta, eddig
már hányszor és mi mindennek születtem,
sőt, még le is rajzolta egy füzetbe.
Még ma is őrzöm azt a papirost
a tárcámban, igaz, jól el is van rongyolódva:
ilyen voltam, mikor ősembernek születtem,
ilyen, mint római dajka, mint sisakos,
szakállas görög harcos… Mint francia vicomte a
múlt században, igen sok rossztettet elkövettem,
igen, és ezt a sok bűnt vezeklem le most –
így van. Másképp mi célja, vagy mi értelme volna?

 

 

 

Öregasszony

Azt hiszik, meghalok hamar. Csak higgyék.
Énbennem már nincs, ami elromoljon.
Nincs egy fogam, a mellem levették – nincs, amit még
megrághat az idő rajtam. Nagy horgas orrom,
nagy homlokom: jóformán csak fejem van,
akár a Liszt Ferencnek – otthon, a zongorán állt
a többi porfogó közt, lánykoromban.
Mint az üveg a csontom. Mintha valami tálcát
emelgetnék, olyan óvatosan szedem föl
ágyból, székből. Nem értem, mért ne maradna így húsz,
harminc évig akár, én is miért ne lennék
tartós, akár a húgom olajképe tizennégy
éves korából (elvitte a tífusz
egy évre rá, egy tányér darasterctől…)

 

*

 

Ha tudnák, az eszem mennyire vág még!
Ha ellenére tesznek, hol a lábam fájlalom, hol
a szívemet, hiúz szemmel lesem a tányért,
mennyit vesznek a húsból, nem fogy-e sok cukorból…
Ha nincs minden a rendes helyére visszatéve
– a furcsa, gombaforma táskám, molyette muffom –
(nem hordanak ilyet vagy negyven éve),
sápítozom, hogy elvitte az asszony,
aki takarítani jár (kell is az annak,
jobban öltözik, mint azok a slampos tanárnék,
a trampli…). Látom, mindnek rajtam a szeme,
mikor azt hiszik, alszom. Tátott szájamban árnyék,
horgas orromban árnyék – zsebtükörért rohannak,
lábujjhegyen lopóznak, lesik, lélegzem-e…

 

*

 

Ahogy megy az idő, csak nehezebb lesz.
Csak nézem mindennap a lapban: csupa hatvan-
hetvenöt éves… (Néha pláne ötvenesek meg
negyvenesek). A lányom… ő is ötven fölött van.
Na, sose volt egy szépség, fiatalon se – most meg…
és énvelem pöröl, ha fölhergelik a boltban,
hogy én martam el a barátját (azt az egyet,
aki akadt neki!). Mért, én talán boldog voltam?
Harminc évig az a szótlan, savanyú ember…
Jó, egy-két tűrhető évünk, az volt – de boldog?
Lánykoromban, mikor jóslásból az almahéjat
hátunk mögé dobtuk, nem épp ilyennel
álmodtunk… Aztán folyton a munka meg a gondok,
soha egy kis öröm – és én most kit okoljak?

 

*

 

A fiatalok szépek. Még hozzánk is betéved
néha egy-egy, kíséri azt a nagyhangú anyját.
Itt meg csak ülnek és unatkoznak szegények,
a hajukat babrálják, ki-befonják
a terítő rojtját. Én meg – milyen az ember…–
fölszikrázom, kacér leszek, mint lánykoromban.
A pelyhes karjukon a reszelős, vén kezemmel,
azzal édesgetem őket hozzám, amim van:
a múlttal. Mint a gyémánt a béka fejében,
énbennem az idő van. Sokszor úgy képzelem,
hogy mint a jegygyűrűm vagy a gyöngyház Mária-érmem
(ha ugyan ezek tényleg eltemetik velem),
mint maradék parázs éjszaka a sötétben,
az is úgy hunyorog és csillog majd odalenn.

 

*

 

Milyen volt és hol állt a régi házunk (a nagyrét
ott kezdődött mindjárt mögötte, ott ahol ma
azok az undok tömbházak állnak). Gyerekként
mennyit játszottam ott! A kertünk végében folyt a
patak, a partja végig valami sárga gyom,
a hólyagos lapu közt, akár a gyufaláng…
Egyszer, hétévesen, hogy történt, nem tudom,
beléestem ruhástul, bizony. Szegény anyánk
úgy megijedt, még megpofozni sem bírt,
ahogy csöpögve és bőgve elébe álltam,
misére készültünk vagy talán látogatóba,
én, persze addig sem bírtam ki a szobában,
olyan meleg idő volt… soha azóta nem nyílt
orgona márciusban! Mintha tegnap lett volna…

 

 

 

Bukott diktátor

Hát mit akarnak tőlem? Mi bajuk van
velem most egyszerre? Cibálnak hevenyészett
díszletek közt – kopott pad, vizespohár – egyik
fűtetlen helyiségből a másikba, kalapban,
nagykabátban szorongok, hol durvák, hol kimértek,
süvöltözik eszelős vádjaik.
Még tegnap is – mi ember volt az utcán,
egymás sarkát taposták, ahol csak megjelentem.
Üvegre égetve, pasztellben és olajban
sötét, vesékbe látó szemem, obszcén piros szám
nézte őket a falról, húsz év előtti ingem,
vagy vészjósló aranyban csillámlottam, a hajnal
óriás orrnyergemen gyulladt föl; mint napóra
virágzottam a téren; vagy amikor a végén
lemennek spárgába a stadionban, és hosszan
a lábukra hajolnak, a sok feszes trikóra
varrt foltokból, papírzászlókból ott is én, én
mintha mélyvíz alól, lassan kibontakoztam.
És most egyszerre – mi? A nyaralómban
a kék-arany szalon, a baldachinos ágyam,
velencei tükröm – ez fájt nekik?
Az a két ócska Rolls-Royce? Mit tudnak ezek rólam?
Tudják-e, hogy hatan szorongtunk egy szobában,
én hordtam el az összes testvérem gönceit…
Nehézfejű voltam, alattomos,
nevettek vagy még csak nem is nevettek,
mikor a tornaórán a néném kombinéját
meglátták rajtam… Az élet mindig gonosz,
szűkmarkú volt hozzám. A simáknak, könnyedeknek
– azoknak mindent! Azt soha, ami nekem járt!
*
(Később, igaz, lettek eszközeim,
hogy elvegyem – miért nem adta önként?
Vagy mért vette vissza, ha adni kezdte?)
Például ültünk egyszer odakinn
anyámmal, egy kerthelyiségben, olyan hét
éves, ha voltam, a kerítés sok nagy X-e
nyírfarönkökből volt: látszott a pár sötétebb
simább folt, a levágott ágak helye a kérgen,
és a hársvirág szitált a szódámba, a csupa sörfolt
abroszra, a hajamba… Egyszer, hajnal felé meg
(valami lakziból vittek haza) az égen
feltűnt egy üstökös. Biztos, hogy üstökös volt.
Én láttam egyedül. Minden: az ég, a föld,
minden a kedvemért volt. Azóta hova tűnt?
Valami kárpótlás csak járt nekem, nem?
Most itt állok közöttük, véznán, fakóra főtt
kórházi pizsamámban, túl bő zakómba tűrt
szép selyemsálamban, törődött öregember…
Hát mit akartam én? Csak amit mások.
Csak azt, hogy a világ úgy tükrözzön vissza engem,
mint a lelkem teszi: a halandó isteneknek
kijáró ünnepi pompában. Ez talán sok?
Olyan túlzott kívánság? végül is: megszülettem,
és nem élek örökké. Ennyit csak megtehettek.
Hogy nem kérdeztem őket? Miért, engem ki kérdett,
vállalom-e, ilyen feltételekkel,
mindezt, akarok-e egy jelentéktelen,
mézes-mázos, riadt kereskedősegédet,
poros bürokratát találni minden reggel,
ha a tükörbe nézek, egyetlen életem
minden egyes napján? (És nem is élek örökké.)
Ezt senki nem akarhatja. Beszélhet
akármit a sok álszent. Már látom, ahogy egymás
torkának esnek majd, ha nem leszek köztük többé.
Én csak igazságot akartam. Ha már az élet
ilyen méltánytalan. Csak azt, amit más.

 

 

 

A szép utasnő

Ária
…Azt nézi, mért vagyok
gyászban? Igen, szegény néném… Most ő hagyott
itt minket (hányadik eset már a családban!).
Feketében, ilyenkor – csurom egy víz a testem,
ott kinn a sírnál majdnem összeestem:
egyszerre, mintha jégen álltam volna, a lábam
csúszni kezdett alólam… Ez a szörnyű meleg!
És ott azok a roppant fém-kandeláberek!
Ahogy a szélben oldalt kidől rajtuk a láng, a
napfényben elmosódva, vízszintesen lebeg,
hogy azt hinné az ember, a lélek integet,
ahogy kelletlenül lassan a túlvilágba
halványul át. Igen, szoktam ilyeneket
gondolni… És előtte, alig fél éve meg
a sógorom… Közúti baleset volt… A házba
úgy hozták, konténerben, jócskán éjfél fele –
képzelje el, hogy én virrasztottam vele
egészen reggelig! Maga ott éjszakázna
kettesben egy halottal? Nekem most is remeg
a lábam… „Asszonyom, inkább ne nézze meg”
azt mondja az az ember, „mert oda lesz az álma!”
Az én álmom! Nem nagyon hinném, hogy még lehet
rosszabb, mint amilyen most… Sokszor fél éjjelek
úgy telnek: forgolódom, meg tépdesem a párna
csücskét vagy nézem a sötét eget,
az űrt… Ha álmodom, még rémesebb:
huzat sodor, apró pihét, nagy termeken át,
és kétfelől fehér formák derengenek,
szobrok – nézéstelen, fehér szemek –,
s úgy érzem, nem vagyok, mert senki nem lát.
Senki, de senki… Sokszor sikoltva ébredek…
Pedig, ha tudná, hányfélét szedek
csak nyugtatót! A kis doktornőnk az egyetlen,
akinek van fogalma róla, mit szenvedek.
Azt mondja: „Erzsikém, maga csupa ideg,
miért nem lett színésznő?” És tudja, hogy lehettem
volna? Még harmadikban, majdnem jutott szerep:
a Margaréta-tündér. Drótra feszítve krepp
sziromszoknyám lett volna, a hajamban aranypánt,
meg zöld bársonycipőm… Egy másik lány kapta meg.
Látja, milyen az élet, még ezt sem adta meg.
De nem bánt már, ne higgye. Engem már semmi nem bánt.
Hogy süthet ennyi bajra a nap, most mondja meg!
Épp így sütött, mikor az első férjemet
hárman hozták haza, s én a két kezemmel estem
a kontyomnak – lefogtak, de már kitéptem egy
csomót!… Milyen hajam volt!… Most mondja, mért nevet?
Majd a bokámig ért le – az égre, ne nevessen!

 

 

 

Az elhagyott lány

Dal
A postaszekrényt
nem néztem meg ma sem: a szögletes rés
sekély sötétségében hátha, hátha –
nemcsak az áltató bádog derengés…
Nem kell ma mégse
megtudnom, holnapig: a szürke résre
merőleges, hitegető fehér él
csak egy felszólítás tüdőszűrésre…
Elég, ha másnap
derül ki, hogy amit én kézírásnak
reméltem, egy körbélyegző szegélye,
s az ott egy könyvtári felszólítás csak…
Addig megint a
megállt idő hülyén kattogva, mintha
egy írógépen egyfolytában x-et
ütnének, vérszegény tapétaminta…
Órák, üresre
lappadt idő, hogy volna újra teste,
tapintható, hogy volna újra testem,
becézhető, nem adja meg az este,
ahogy tegnap sem adta.
Néztem, a tetőantennák fölött a
beírkált ég hűlő neon vizében
tollászkodó, parázsló szélű vatta
kénsárga, füstkék,
fémszürke lesz, s eszembe jut a festék:
két sor korong bádogdobozban – akkor
kaptam, mikor a mandulám kivették.
Míg víz nem érte,
a kék, a zöld, kármin vagy okker érme
szélén írás szaladt körbe, középen
egy páva! És ami könyv volt, de mégse,
az a kihajthatós… A
két lap közül égnek pattant a posta,
vagy egy vidéki állomás, piros pad,
a sárga falra fölloccsantva rózsa…
Amire néztem,
mind visszanézett, fölszívott egészen,
se kín, se bűn, se vád, se vágy – csak átjárt,
átjártam, víz a sóban, só a vízben…
A szerelem nem
itt járt, villogva és roncsolva bennem,
lenyelt zsilett, hanem ott kinn világlott,
a világot gyújtotta föl, nem engem.
Mi állt közénk? A testem?
Az áramló örömből így kiesnem
mért kellett? És az áram? Kifogyott? Megfagyott?
És én? Alig vagyok? Vagy túlságosan vagyok?

 

 

 

Kövér asszony melegben

Mit meg nem próbálnak az emberek!
Ma is mi volt? Bejön egy nő a boltba,
a karján háncskosár, abba pakolta
a holmit a műanyag kosár helyett,
mintha neki többet szabadna. „Mégis,
ezt hogy gondolja”, kérdem tőle, „drága?
Azt képzeli, hogy a szabály magára
nem érvényes talán? Hiába néz így.”

 

*

 

Milyen hőség van itt! Kisül a lelkem.
Ha összeér, mint a csalán a combom
úgy csíp, nyakig csalánban pácolódom
ebben az összeizzadt szűk köpenyben…
Igaz, én mégse kaphatom magamra,
ahogy a tanulólány szokta, egy szál
semmi kis bugyira – örökké ott áll
az ajtóban, hogy a fényt hátba kapja,
s a puszta rózsaszínje átdereng…
„Csak álldigálj, fiam” mondom, „felőlem!
Szülsz kétszer, és az lesz, ami belőlem,
belőled is: híg háj, csomós erek.”

 

*

 

Ez a szerencsétlen penészvirág
ma is kisírt szemmel jött be. „Te, nézz szét”
mondom neki, „hol látsz jobbat? A pénzét
neked hordja haza, neked csinált
két gyereket, ott a lakás, az autó…
A másik nő? Ne félj, azt is megunja,
ahogy téged megunt. Mindenki tudja,
ha nem bolond: a szerelem múlandó.”
Két hete nem esett… Micsoda nyár!
A bőr ragad, a vászon összefonnyad,
rohad minden puhán, mint egy kiolvadt
mélyhűtőben. A metszett cseh pohár-
készlet a Vasedény kirakatában,
ahogy nagy tűkkel dobálja a nap,
mint hajnali fejfájás, hasogat.
Az aszfalt szürke kelttészta. A lábam
folyékony kőbe süllyed, menten elnyel,
azt hittem. A szűcsüzletben a keskeny,
hideg ezüstfejek szőrmekeretben
csak néztek rám ferde ezüstszemekkel…

 

*

 

Miért nem kell senkinek az igazság?
Mért gyűlölik? Ma is, egy nő mivel jön?
Zöld barackot kapott. „Addig örüljön”
mondom neki, „amíg zöld. Amit ott lát
a ládában – lángfoltos-sárga, nedvdús,
olyan hibátlan, mintha festve volna –
Ma még csak egy szeplő van rajta – holnap?
A fél gyümölcs rozsdás, halott üveghús.
Dobhatja ki. Mikor majd széthasad,
és olyan piros a paradicsom, mint
nemrég egy dísztribün, másnap beomlik,
ráncos, mint egy öreg mell. Mintha csak
minden gömböt rajta külön kivéstek
volna piros kőből, olyan a málna,
aztán mikor kiborítja a tálba,
mit lát? Fehér penészt az összepréselt
szemek között. Mint ahogyan a nyár
ahogy jön, már megy is.” Én nem tudom, mért
rám néznek így. Nem én hoztam a törvényt.
Én csak elfogadom: ez a szabály.

 

 

 

Próféta május havában

Május 19. Mióta is nem élek,
csak zöldségen? A húsról aznap mondtam le végleg,
ma két hete, mikor a dán komphajó leégett
s elgázolták a macskám. Bár a növény is érez,
mint olvasom, nem egy kísérlet bizonyítja:
könnyen azonosítja társának gyilkosát a
sárga papucsvirág vagy a fejessaláta,
s elhúzódik előle hangtalanul sikítva…
Posta: csak meghívók jöttek. Mindet kidobtam.
Mert végül is minek: a nyakkendős tolongás,
a diszkrét kannibál tánc a májas és a sonkás
szendvics körül, cukor és cián visszafogottan
alkalmazott kevercse, célzások és nevek
elejtett keszkenői, villanysütötte váll
gömbje, jégkocka éltől megkoccanó pohár
fölött a karmazsin száj művészetről cseveg…
Május: amerre nézek, folyik a zöld pazarlás.
Világosan-sötéten ragozza az alapszínt
fű-fa. Egész sor zöld körmű kéz tolakszik
a lucfenyő sötétjén: harsány idei hajtás.
Az árvácskák: ovális ékszerbolt, sárga bársony
alátéten lilásfekete denevér-
melltűk sora sötétlik. A gesztenye fehér
műszempillái közt, a selymes szájpadláson
ellenpontozva a fehér vagy hússzín ajkat
négy aszimmetrikus, sárgás vagy borvörös pötty;
a tulipán ölében a mélyértelmű ötszög,
a csillogó kínálat – ha engedem, becsalhat
az élet fényes üzletközpontjába, legyek
falánk rabja e kétes javaknak, egyre beljebb,
újabb polcok felé vonz, hogy mindent elfeledjek
amit tudok: a hámló, zsúfolt nyomornegyed
utcáit, döglött macskát, kigyulladt komphajót,
terrort, tájfunt, lelőtt ír benzinkutast, kiszáradt
sárga papucsvirágot, az én poros szobámat
éjjel, a hajnalig égő depressziót,
hogyan dereng a zöldes szellem-számlap, ha óra
órát követ, s a bor se, a Noxyron se használ,
hogy ível könnyed, átlós bambuszhídként az öt szál
hajam a jobb fülemről a bal halántékomra…
A szomszédnőn ma is tökéletes a smink;
fülcimpáját a két fémkarika súlya húzza
– arany ütők, a fényt verik sürögve vissza –,
ahogy napra görög a rozzant tolókocsin.
A másik, feldagadt bokákkal, őszen és
fémfoggal, félregombolt otthonka fedte ványadt,
fakó csomag, világszép kreol rabszolgalányok
balvégzetén borong és kacér grófnők zenés
hányattatásain. A férfi – ötször műtötték,
fehér, akár a pince mélyén nevelkedett
krumplicsíra – a rózsás, agresszív melleket
lesi mohón a címlapfotón, a napsütötte V-t
a naptejreklám bronz hasán. Mind jobb szeretnék
eljátszani egy monstre-operettben, ha másként
nem megy, a részeges inast, szikkadt szakácsnét
a szőke sztár és párja mellett, mint főszerepként
önmagukat egy abszurd drámában. Vesztesek,
jogfosztott népcsoport, egymást csak megvetésre
méltatva áhítoznak a szép győztes kegyére,
a győztesére, ki rájuk ügyet se vet.
De nem tart soká úgysem. A készletek
fogytán. Az ózonpajzs lyukas. A szénmonoxid
szunyogfelhő-lepel alatt kimérten izzik
kevés időnk, kiszáradt, lázas szájként reped
a földfelszín fakón. A gabonaövezet
csúszik észak felé, a búzatáblák helyét
gyapot hódítja el rendre. A sarki jég
homályos tömbje mállik, duzzasztja a vizet,
a túlkelt óceán a partra árad…
Majd akkor, ott! Szeles szállásainkon, étlen,
mi, egynehány túlélők, a szabvány szenvedésben
mind egyformák leszünk. Igen, majd nemsokára…

 

 

 

Narkomán

Na és helyette? Mondd, mi van helyette?
Ami másnak? Ahogy elnézem őket
utcán, buszon – gyanakvóak, gyűröttek –,
hát mit mondjak, nem úgy fest köztük egy se,
mint akit mindjárt szétvet az öröm, mert
nem szokott rá, vagy a boldog tudattól,
hogy hétből öt napon hajnali hattól
sajtot mérhet, írógépet püfölhet,
ágytálat hordhat… Persze, az eredmény:
megtérni este meghitt otthonomba
– másfél szoba panel – a balkonomra
muskátlit ültetnék, egyengethetném
a szőnyeg rojtjait… ott learatni
munkám gyümölcseit, na igen, az már
valami… Jó, van még más is: tavasz, nyár…
Meg csicseregnek a kismadarak – mi?
Meg szerelem. Az van még csak nagyon.
Pont én ne tudnám? Akkor kezdtem el.
Bámulod a plafont, nem érdekel
semmi, csak az a rohadt telefon,
hogy az szólalna meg… Hét óra, fél nyolc –
a nap az istennek nem érne véget.
Amire nézel, mint a sósav, éget…
Aztán egyszer csak azt mondtam, elég volt.
Hát így. De jó, mondjuk, viszontszeret,
vagy pláne elvesz, és? Pár hónap múlva, aztán
már csak minden szentévben nyúlna hozzám,
nem nő volnék – valami átmenet
a Szűzanya meg egy öreg hokedli
közt. Én ne tudnám? Otthon is csak ez ment.
Na és ha ezt sínylem most? Én fizessek
ezért is? Én akartam megszületni?
Talán magamtól csatlakoztam ehhez
a játékhoz? Mégis, mikor fogadtam
én el ilyen szabályt: kínlódni hatvan,
hetven évig, és közben jó, ha egy perc
öröm nagynéha? Én – mindegy, ha csaltam,
hát csaltam, ha más módja nincs: de most,
ha akarom, százból százszor pirost
vet a rulett itt a köztiagyamban…
És mit vesztek vele? A szép öregség?
Mikor a vízbe aprókat kavarva,
mint egy üvegvázát, magasra tartva
turbános teknőc-fejem, hogy a festék
le ne ázzon, a napi ötven hosszom
rónám szorgalmasan faltól-falig,
s nyolcvan fölött hetvennek még alig
néznék ki? Aztán – töppedt öregasszony,
protézis a pohárban, csillogó cső
etetget, a vénám körül merő kék-
zöld folt a bőr, mintha láng nélkül égnék,
zsugorodom – s sehol az ápolónő…
Baj, persze, semmi – majd élnek tovább a
génjeim vagy a tetteim – tudod kit
vigasztal ez? És élnek, jó, de meddig?
A kozmosz, olvastam, zuhog magába,
vagy tágul, nem mindegy? Ezt elviselni
tiszta tudattal? Azt, hogy nemhogy én, de
a Föld se lesz, meg ég se, hang se, fény se:
semmi, csak híg semmi, vagy sűrű semmi…
Idő se lesz. Idő különben sincsen.
Tudom, láttam: akkor. Ahogy a nap
elérte, a kehes konyhai csap
fénylett, mint egy madárfejű kisisten,
a csőrén kitüremlő, kicsi körtét,
a csöppet lassan érlelte a súlya,
a gyönge vízszár nyúlott vékonyulva,
de mielőtt elpattant – egy öröklét
múlt el, amíg néztem, és úgy éreztem,
hogy a világ megoldása bekattan:
hogy Isten: az öröm. Cseppben és csapban
ő csillog, és semmit nem tudsz, ha ezt nem.

 

 

 

A hetedik év

Ez a zilált, zavaros szemű nő
 
ugyanaz lenne tényleg
mint az, aki a képen nevető
 
arcával az enyémhez
simul? Mi teszi ezt? Csak az idő?
 
Én már semmit sem értek.
Én megmondtam neki: „Nem érdekel,
 
anyádék hogyan éltek.
Hogy mi hogy élünk, azt mi döntjük el!”
 
Mindennel egyetértett.
Most napokig némán járkál le-fel,
 
mint egy sebzett kísértet.
Mintha egy ádáz idegen erő,
 
valami ismeretlen
holtak lelke rikoltozna elő
 
a szánkon – nem mi ketten…
Sótlan a leves, mondom, mire ő:
 
hogy én sosem szerettem.
Most mondd: ha már csak egymást öli két
 
ember, nem jobb, ha válik,
mint valami vétlen bűn örökét
 
hurcolni mindhalálig,
mikor a végső perc mécseseként
 
egy gyűlölt arc világlik?
Csak érteném, csak tudnám legalább,
 
hogy kezdődött, mi hozta
létre – a társadalom? a család?
 
Isten? hogy megpofoztak
négyévesen? – ezt a fekete lánc-
 
reakciót, a rosszat…
Olyan mindegy ugyan. A lavinát
 
elindíthatja bármi:
görögjön életek sorain át…
 
Hogy képzeltem: talán mi…?
Csúszik velünk is lejjebb a világ –
 
ki bír útjába állni?

 

 

 

Négy sör után

Megint nem állt a lábán, mikor megjött az este –
vagy inkább éjszaka… Névnap volt állítólag
– igen, megint –, utána valahol még bedobtak
egy sört a kollegákkal… Eddig nem említette,
hogy valamelyik kerge tyúkot pont Leonának
hívnák abban az istenverte irodában.
Ki tudja? Én nem. Én be nem teszem a lábam,
sőt az se, hogy csak úgy odatelefonáljak,
olyan sincs! „Értekezlet… Ebédel… Majd talán
kicsit később!” Ilyen gyöngéden fuvoláznak,
jóságos nénik egy ütődött óvodásnak,
csak az a kuncogás, csak azt ne hallanám…
Szóljak neki? Minek? Tudom, hogy mit felelne:
hogy zsarnok szörny vagyok, hogy nincs egy perc nyugta tőlem,
pedig joga van élni neki is, és hogy ő nem
az anyám, akinek nem volt más dolga, persze,
mint kényeztetni engem (naná, a négy gyerekkel!),
és most, mint holmi kényúr, ugyanazt megkívánom
őtőle is… A mocskos harisnyája az ágyon,
a mosatlan edény, ahogy otthagyta reggel…
Valahogy így. De csak próbálnék én meg éjfél
körül állítani haza, vagy hogy jogom van
tudom is én, mihez, ilyennel jönni – nyomban
leszakadna az ég… Hogy mért nem hagyom faképnél?
Jó kérdés. Egyszer (ezt ne mondd el senkinek se,
ezt most tényleg ne: senki nem hallott róla – ő sem),
megtettem. Nem hiszed? Mikor kiküldetésben
voltam egy hétre, akkor. Úgy a harmadik este
egyszerre csak: na és, ha nem mennék vissza többet?
Egész este, ahogy máskor csak két konyaktól,
úgy fel voltam dobódva a puszta gondolattól,
aztán másnap, hajnal felé egyszerre fölvert
a tulajdon szívem dübörgése: mosolygott
holtában – mint a macskánk, az erkélyről esett le –,
és azt a régi, sárga kötöttruhát viselte…
Én meg, mint a bolond, kaptam a telefonhoz…
Aztán? Semmi. Beláttam: fontos ügyeiben nem
dönt szabadon az ember – erről ismerszenek meg.
Akarat, ész, ilyesmik – amiket úgy szeretnek
belékeverni – szép, szép, csak épp a lelked ellen
– vagy nevezd, aminek akarod – nem tehetnek
semmit, vagy szinte semmit. Persze, komoly kísértés
szabadnak lenni… Másrészt nem rabság minden érzés?
Kérdés, kinek mi ér meg mi mást – mindenki vesztes,
ki így, ki úgy… Nekem, mégis, így legalább van
valamim, amiért… Hány óra? Már negyed négy?
Nem, semmi baj, mi volna?… Azért most jobb, ha elmégy:
nem szereti, ha itt benn dohányzunk a lakásban.

 

 

 

A trónfosztott királynő

Legyenek átkozottak… Hogy ezt tették velem…
Igen. Volt énnekem szép lakásom, mindenem:
az a gyönyörű váza, az a két drága szőnyeg…
Most meg nézzen körül… de nem az én szégyenem,
nekem nincs bűnöm ebben. Minden annak a nőnek
a lelkén szárad. A bíróságon, tanácsnál –
mindenfelé csak az ő pártfogói ülnek.
Van egy kislányom, egy hétéves kis virágszál –
ő elvette tőlem, az én kis gyönyörűmet.
„Én, bírónő, hogy én? Egy szó ebből nem igaz!
A gyereket, hogy én, bezártam a fűtetlen
lakásba? Ezt meri hazudni, a ribanc?
Itt ez a gyönyörű kis nyaklánc – őneki vettem!
Meg kistáskát, tükörrel…” „Nézd, mit hozott neked
anyád!” így hívogattam, de ő, szegényke, csak néz
és bújna el előlem… az Isten verje meg
azt a nőt, amiért így megmérgezte a lelkét!
„Hogy én? Soha! Esetleg a szívem miatt talán… Rossz
a szívem… De különben? Soha! Már lánykoromban,
megmondhatja akárki, egy csöpp nem ért a számhoz,
borzadtam tőle. Ezt is csak az terjeszti rólam!”
A gépíró kisasszony! Senki és semmi nem
volt jó neki, csak a más asszony férje kellett!
Isten meg ne bocsássa, amit tett énvelem –
csak elnézem, hová juttatta azt az embert:
rendőrrel vitet el, hogy ezzel fenyegessen,
engem! nem, ez nem ő, ez tőle sose tellett,
az én jó férjemtől – hogy szeretett, Úristen!
„Csak azt nézd, tetszik-e”, azt mondja, „azt veszed meg,
amelyik tetszik, ne az árát nézzed, a pénz
nem számít!” Gyűrűt is vett, meg azt a drága brosstűt
– kis őz, rubin szemekkel –, rám költött egy egész
vagyont aznap… A ringlispílre is fölültünk…
Hogy sikogattam! És a hasamban mintha lepkék
repdestek volna… néha a föld zúgott fölöttünk,
talpunk alatt a felhők… és aztán nyert nekem még
egy sárga gipszlovat… Csak nevettünk és nevettünk…
*
Ez egy ősrégi fénykép… Itt láthatja, milyen szép
kislány voltam. Csodámra jártak… A nagyapámnak
a szeme fénye voltam! Mindig jött reggelenként:
„Gyere, kis csillagom, megnézzük a kacsákat!”
Mentünk, remegtem a fehér kartonruhámban,
még nedves volt a fű, a nap csak pár perce jött fel.
Egészen szőke voltam – el sem hinné, ha lát, ma
milyen vagyok… de minden sötétebb lesz idővel.
*
Most gunnyasztok a sárgás, lassan hűlő homályban,
körül, amim maradt: a kopasz padló, a két szék,
az ágy, csikkek sötét, kerek nyoma az ágyon,
fölötte, ott, ahol egy sudár angyal kísért két
göndör, kövér babát egy korhadt deszkaszálon
a vízmosás fölött, most fehér négyszög, a hűlt
helye – benyelte egy lyuk, akár a nagykabátom
(minek nyáron kabát?) vagy a váltás ágyneműt,
a piszkos ablakon át szivárgó, gyönge fényben
ülök, várok: a Nap bujkáló, sárga pont,
felleg-fényképezőgép nyílása, hogy bemérjen,
mozog egy felleg-arc előtt. Aztán a hold
a szürke plédbe éles lyukat éget. A lombok
sötét közén sugárzó vízfej fúrja magát át,
az ablakon parázsló kísértet les be, fojtott
vihogás emeli, míg elhagyja a párkányt,
inogva láthatatlan rúdján. Jeges befőtt
később, úszkál szivárgó levében tejfehéren,
majd egy szem altató, és lassan hátrál a köd
magas polcán, ahol többé már el nem érem.
*
Ma itt járt a hugom – többet nem engedem be.
Órákon át – de mintha a fogorvos fúrója
csiszolná az agyam, vagy mintha az én fejembe
átplántálnák a más szemét – csak mondja, mondja,
hogy a világ, hogy az majd mit szól – azt a világot,
amiről ő beszél, megtarthatja magának!
Az a világ igaz valómban sose látott,
az mindig csak merev szabály és puszta látszat
szerint ítél – nem, én már elég sokat megértem,
hogy tudjam: arra nincs út, ott csak az őrület van.
Ülök, várok, tudom: el fognak jönni térden,
hogy megkövessenek, vagy Nap és Hold felkel értem –
ami rajtam esett, nem maradhat bosszulatlan.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]