Párbeszéd az időről

A: A múltnak sosincs vége. A jelen     – az is a múlt, álöltözetben.     Rozsdás lavór a még levéltelen     bodzabokor tövében, vizes böjti szelekben     fölszárnyaló papírzacskó, az égbe     kapaszkodva az ágak fekete szövedéke,     földmélyi ikreik, a gyökerek lenn –     ugyanaz a tavasz tíz éve, negyven éve:     soha nem múlik el, amit szerettem. B: De az idő, mint nyaktiló, lesújt.     Múlt és jelen közt ott a vérben     sikló penge. A póló, amit a szél lefújt,     s most ott hever az orgonabokor tövében,     nem röppen vissza a kötélre újra.     S ha valaki cigarettára gyújt a     szivárgó gázcső közelében,     a lángoló jelenből nincs visszaút a múltba,     két külön kontinens a „már nem” és a „még nem”. A: Ahogy az akna negyven éven át     ott vár a sűrű gazban     a kézre, mely kioldja lelkét, a robbanást,     ahogy a holt tavasz kísért az új tavaszban,     jéglapba zárva évtizedeket     kivár a gyűlölet, a szeretet,     amíg új kés sajog a régi sebben:     soha nem múlik el a szeretet,     ahogy nem múlik el a gyűlölet sem. B: Sötét hernyók a porban, mint rég: dióvirág.     De ez nem az a por, és nem az a diófa.     A pók, amelyik itt rohan le-föl a kád     falán, meg amelyik lefolyt a lefolyóba,     ugyanolyan, de nem ugyanaz mégse.     Halott anyád a gének semmilyen cselvetése     nem hozza vissza, legfeljebb az álom.     Amit egynek mutat az érzések sötétje,     idegen és sokféle napvilágon. A: De ami napvilágnál idegen,     ott vár rád a sötétben, öröktől ismerősen.     Kinn habzik, elforr az idő, de benn     valami nem bír megváltozni mégsem     soha. A vénkor udvara felett     a gyermekkor holdja mind fényesebb,     nincs is jelen, csak múlt álöltözetben:     soha nem gyógyul be a régi seb.     Azt szeretem, akit mindig szerettem.