Egyirányú utca

De ami volt, az nem jön vissza többé soha. Az idő egyirányú utca. Örökké zuhog a jelen, s örökké száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza szempillantás alatt. Lábbal előre vissza nem szökken a műugró a trambulinra, és nem lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta, de ha mégis lehetne, hogyha valami résen, a kozmosz féregjáratain át zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot, ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt, bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat, vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy saját gyermekkorodban, épp vasárnap dél van, most merik szét a húslevest, s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed rájuk emelve, a jövendő elvetélt embriója, merev térdekkel lépegetsz feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!” – az is hiába volna. Nem lehet csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset, olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke. Mint bulldózer tolja maga előtt a voltak összessége a rákövetkezőt, ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége, vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek, a sérelem sérelmet szül, a seb sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett szoknyából vetkező, a múltjából kilépne, s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled, ahogy mások velem: bocsáss meg érte!” És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne, ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne, csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd, amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még! Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!”