Kísértetek
| Nincs múlt idő. A múlt nem múlik el. |
| Megőrizzük, ahogy a rég leégett |
| erdők virágporát a tómeder |
| iszapja. Ami volt, nem ér sohase véget: |
| megszűnik és nem tud megszűnni mégse. |
| Mint a málnadzsemben rekedt darázs |
| nem tudni, honnét hangzó zümmögése, |
| mint mikor távoli rádióállomás |
| sercegése szüremlik a két szó közti résbe, |
| míg végül átszakad valami gát, |
| egy ponton a jelen szövete enged. |
| Mondjuk, hiperérzékeny kamerád |
| a néptelen utat, a hófoltos búzaföldet |
| filmezi napokig, pár szélfútta pocsolyát, |
| aztán mikor előhívod a filmet, |
| döbbenten látod: a földeken át |
| furcsa egyenruhában katonák menetelnek… |
| Menekülők: teherkocsin, gyalog, |
| bőröndöt hurcolnak, vagy megrakott |
| gyerekkocsit tolnak, vagy épp egy szál ruhában |
| áradnak végtelen sorban – nem hagy nyomot |
| lábuk az út porában, a szőlődomb sarában… |
|
| Vagy amikor hazafelé menet |
| a sáros földúton kikászálódsz lerobbant |
| autód alól, és látod, hogy rádsötétedett: |
| sötét eget tükröz a recés keréknyomokban |
| csillámló víz, már csak alig dereng |
| az ócska fürdőkád, a szétesett |
| gyerekkocsi odébb, a szélső fák tövében, |
| egyszerre a kopasz gallyak fölé lebeg |
| a hold gázzal töltött léggömbje, és a fényben |
| a domb mögül tankok kanyarodnak elő, |
| a holdfényben tisztán kivehető |
| a kormánynál az arc is, feléd közeledőben, |
| mikor épp úgy döntesz, filmforgatás, |
| és közelebb merészkednél: a robbanás, |
| a láng, a robbanás, az elszenesedő |
| test, mintha ami történt, nem bírna az időben |
| odébbforogni, és csak ismételné magát, |
| mint elakadt lemez, a fölsértett levegőben… |
|
| Vagy biztonsági őr vagy, s éjfélkor körbejársz, |
| zseblámpád fénye az üres telek |
| gyomos földjén motoz, ahol a régi ház |
| hűlt helyén parkoló vagy irodaépület |
| kel ki, a fénynyaláb lapátnyelet, |
| tócsát, téglarakást forgat elő |
| az éjszaka talajából, meszes füvet, |
| s egyszer csak helyhez szögezi a rémület: |
| látni nem látni mást, csak a betonkeverő |
| kövér körvonalát, de mintha emberek |
| tolonganának ott, egész harsány tömeg, |
| lábdobogás, harangszó, sülő hús sercegése, |
| vontatott templomi ének, éles gyerek- |
| hangon mondóka szálldos a puszta föld felett, |
| visongó nevetés csap részeg hetvenkedésre: |
| mint éjszaka falakból a meleg, |
| úgy párolog a földből elsüllyedt életek |
| beléivódott öröme és szenvedése… |
|
| Vagy este kiszaladsz a kinnfeledt |
| mosott ruháért, és látod a gyönge szélben |
| fej nélkül ágáló kísértetek |
| sorát röpülni helyben, a szárítókötélen, |
| a kertfal és a pincelejárat közti térben, |
| mikor kigyúl egy ablak, és óriási, sárga |
| fény-négyszöget terít az udvar sötét füvére, |
| melyet négy részre szabdal a keresztlécek árnya – |
| ugyanaz az udvar tíz éve, negyven éve, |
| s hirtelen úgy érzed: ha visszamégy |
| az elhagyott, üres szobába, lárma, |
| nevetgélés fogad, az összes villany ég, |
| vörösbort töltenek rég összetört pohárba, |
| vagy csak egyvalaki: szokott helyén, a széken, |
| a lámpa fénykörén túl, s azt mondja: „Visszatértem, |
| a telihold talán, vagy fájdalmad mágnese |
| testté rántotta össze ittlétemnek a térben |
| kóválygó lenyomatait, hogy én, aki |
| csak csöpögő csapokról, gázszámláról beszéltem |
| valaha, elmondjam, amit sose, |
| s te is elmondd, amit nem mondtál el, míg éltem.” |
|
|
|