Kísértetek
| Nincs múlt idő. A múlt nem múlik el. |
| Megőrizzük, ahogy a rég leégett |
| erdők virágporát a tómeder |
| iszapja. Ami volt, nem ér sohase véget: |
| megszűnik és nem tud megszűnni mégse. |
| Mint a málnadzsemben rekedt darázs |
| nem tudni, honnét hangzó zümmögése, |
| mint mikor távoli rádióállomás |
| sercegése szüremlik a két szó közti résbe, |
| míg végül átszakad valami gát, |
| egy ponton a jelen szövete enged. |
| Mondjuk, hiperérzékeny kamerád |
| a néptelen utat, a hófoltos búzaföldet |
| filmezi napokig, pár szélfútta pocsolyát, |
| aztán mikor előhívod a filmet, |
| döbbenten látod: a földeken át |
| furcsa egyenruhában katonák menetelnek… |
| Menekülők: teherkocsin, gyalog, |
| bőröndöt hurcolnak, vagy megrakott |
| gyerekkocsit tolnak, vagy épp egy szál ruhában |
| áradnak végtelen sorban – nem hagy nyomot |
| lábuk az út porában, a szőlődomb sarában… |
|
| Vagy amikor hazafelé menet |
| a sáros földúton kikászálódsz lerobbant |
| autód alól, és látod, hogy rádsötétedett: |
| sötét eget tükröz a recés keréknyomokban |
| csillámló víz, már csak alig dereng |
| az ócska fürdőkád, a szétesett |
| gyerekkocsi odébb, a szélső fák tövében, |
| egyszerre a kopasz gallyak fölé lebeg |
| a hold gázzal töltött léggömbje, és a fényben |
| a domb mögül tankok kanyarodnak elő, |
| a holdfényben tisztán kivehető |
| a kormánynál az arc is, feléd közeledőben, |
| mikor épp úgy döntesz, filmforgatás, |
| és közelebb merészkednél: a robbanás, |
| a láng, a robbanás, az elszenesedő |
| test, mintha ami történt, nem bírna az időben |
| odébbforogni, és csak ismételné magát, |
| mint elakadt lemez, a fölsértett levegőben… |
|
| Vagy biztonsági őr vagy, s éjfélkor körbejársz, |
| zseblámpád fénye az üres telek |
| gyomos földjén motoz, ahol a régi ház |
| hűlt helyén parkoló vagy irodaépület |
| kel ki, a fénynyaláb lapátnyelet, |
| tócsát, téglarakást forgat elő |
| az éjszaka talajából, meszes füvet, |
| s egyszer csak helyhez szögezi a rémület: |
| látni nem látni mást, csak a betonkeverő |
| kövér körvonalát, de mintha emberek |
| tolonganának ott, egész harsány tömeg, |
| lábdobogás, harangszó, sülő hús sercegése, |
| vontatott templomi ének, éles gyerek- |
| hangon mondóka szálldos a puszta föld felett, |
| visongó nevetés csap részeg hetvenkedésre: |
| mint éjszaka falakból a meleg, |
| úgy párolog a földből elsüllyedt életek |
| beléivódott öröme és szenvedése… |
|
| Vagy este kiszaladsz a kinnfeledt |
| mosott ruháért, és látod a gyönge szélben |
| fej nélkül ágáló kísértetek |
| sorát röpülni helyben, a szárítókötélen, |
| a kertfal és a pincelejárat közti térben, |
| mikor kigyúl egy ablak, és óriási, sárga |
| fény-négyszöget terít az udvar sötét füvére, |
| melyet négy részre szabdal a keresztlécek árnya – |
| ugyanaz az udvar tíz éve, negyven éve, |
| s hirtelen úgy érzed: ha visszamégy |
| az elhagyott, üres szobába, lárma, |
| nevetgélés fogad, az összes villany ég, |
| vörösbort töltenek rég összetört pohárba, |
| vagy csak egyvalaki: szokott helyén, a széken, |
| a lámpa fénykörén túl, s azt mondja: „Visszatértem, |
| a telihold talán, vagy fájdalmad mágnese |
| testté rántotta össze ittlétemnek a térben |
| kóválygó lenyomatait, hogy én, aki |
| csak csöpögő csapokról, gázszámláról beszéltem |
| valaha, elmondjam, amit sose, |
| s te is elmondd, amit nem mondtál el, míg éltem.” |
|
|
Egyirányú utca
| De ami volt, az nem jön vissza többé |
| soha. Az idő egyirányú utca. |
| Örökké zuhog a jelen, s örökké |
| száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza |
| szempillantás alatt. Lábbal előre vissza |
| nem szökken a műugró a trambulinra, és nem |
| lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta, |
| de ha mégis lehetne, hogyha valami résen, |
| a kozmosz féregjáratain át |
| zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot, |
| ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás |
| szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt, |
| bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy |
| kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat, |
| vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy |
| saját gyermekkorodban, épp vasárnap |
| dél van, most merik szét a húslevest, |
| s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed |
| rájuk emelve, a jövendő elvetélt |
| embriója, merev térdekkel lépegetsz |
| feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés |
| vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!” |
| – az is hiába volna. Nem lehet |
| csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset, |
| olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke. |
| Mint bulldózer tolja maga előtt |
| a voltak összessége a rákövetkezőt, |
| ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége, |
| vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek, |
| a sérelem sérelmet szül, a seb |
| sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett |
| szoknyából vetkező, a múltjából kilépne, |
| s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled, |
| ahogy mások velem: bocsáss meg érte!” |
| És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne, |
| ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne, |
| csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd, |
| amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még! |
| Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!” |
|
Párbeszéd az időről
| A: A múltnak sosincs vége. A jelen |
| – az is a múlt, álöltözetben. |
| Rozsdás lavór a még levéltelen |
| bodzabokor tövében, vizes böjti szelekben |
| fölszárnyaló papírzacskó, az égbe |
| kapaszkodva az ágak fekete szövedéke, |
| földmélyi ikreik, a gyökerek lenn – |
| ugyanaz a tavasz tíz éve, negyven éve: |
| soha nem múlik el, amit szerettem. |
|
| B: De az idő, mint nyaktiló, lesújt. |
| Múlt és jelen közt ott a vérben |
| sikló penge. A póló, amit a szél lefújt, |
| s most ott hever az orgonabokor tövében, |
| nem röppen vissza a kötélre újra. |
| S ha valaki cigarettára gyújt a |
| szivárgó gázcső közelében, |
| a lángoló jelenből nincs visszaút a múltba, |
| két külön kontinens a „már nem” és a „még nem”. |
|
| A: Ahogy az akna negyven éven át |
| a kézre, mely kioldja lelkét, a robbanást, |
| ahogy a holt tavasz kísért az új tavaszban, |
| jéglapba zárva évtizedeket |
| kivár a gyűlölet, a szeretet, |
| amíg új kés sajog a régi sebben: |
| soha nem múlik el a szeretet, |
| ahogy nem múlik el a gyűlölet sem. |
|
| B: Sötét hernyók a porban, mint rég: dióvirág. |
| De ez nem az a por, és nem az a diófa. |
| A pók, amelyik itt rohan le-föl a kád |
| falán, meg amelyik lefolyt a lefolyóba, |
| ugyanolyan, de nem ugyanaz mégse. |
| Halott anyád a gének semmilyen cselvetése |
| nem hozza vissza, legfeljebb az álom. |
| Amit egynek mutat az érzések sötétje, |
| idegen és sokféle napvilágon. |
|
| A: De ami napvilágnál idegen, |
| ott vár rád a sötétben, öröktől ismerősen. |
| Kinn habzik, elforr az idő, de benn |
| valami nem bír megváltozni mégsem |
| soha. A vénkor udvara felett |
| a gyermekkor holdja mind fényesebb, |
| nincs is jelen, csak múlt álöltözetben: |
| soha nem gyógyul be a régi seb. |
| Azt szeretem, akit mindig szerettem. |
|
|
Dal az időről
| Fésű földben, karóra víz alatt, |
| Száz év előtti karácsonyi lap |
| a bombatalálat érte fiókban. |
| Fényképcsomag: aki már nincs sehol, |
| vízparton áll, gyerek fölé hajol, |
| sötét haja lobog a nyári szélben. |
| Szilánkok egy ház romjai alól, |
| amely leégett az idő tüzében. |
|
| Fakó zseblámpafény erőlködik, |
| hogy kimentsen az éjből valamit. |
| Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs. |
| A múlt kihamvadt évtizedeit |
| villantaná törött tükördarab. |
| Ahogy a kő fölött beforr a hab, |
| ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vizen – |
| a végén ránctalan nemlét marad, |
| mintha sosem lett volna semmi sem. |
|
|
|