Őszi alom

De éppen most? Mikor nemhogy meleg vagy fény, de jó soká esély se rá? Most, mikor éjszaka már fagy, és a reggelek ködében valami hóforma szálldos… Mikor minden fűszál, zörgős bokor láttán nyilvánvaló az ellenfél térnyerése… És nem az öncsalás zöld korában, amikor frissen sarjadt remény áltat, hogy hátha mégse? A macska – hátrasúnyt fül, az ismerős riadtság szemében, a hasa söpri a földet – megismételni készül az artistamutatványt, amikor egyre újabb utasok préselődnek a buszból kifelé – több, mint ahány belefért. A tej iránt sipogva, vakon tülekedőknek ennyi jut: az a fél óra vagy az a fél perc – azután elindul, hogy fölkutassa őket gumiharisnyás lábán, a kezében vödörrel, öregasszony alakjában a végzet, minden rosszindulat s harag nélkül, csak éppen saját szempontjait nézve, nem az övéket. A nehezen fölásható, fagyott földbe, söröskupak silány aranya mellé, kőtörmelék közé jutnak aztán, hogy ott siessenek mihamar lenni földdé, hányféle és miféle stáción át, rágondolni se jó. Mintha két nagy tenyér préselné össze az élet spirálrugóját addig, amíg egészen összeér kezdet és vég. Egy fél órára vannak, hogy aztán ne legyenek soha többé. Alig van ideje fölhangzani a hangnak, – annak, amelyik minden élőlényben örökké ott zúg, mint a létezés fülzúgása, s azt ismételgeti, hogy minden, ami élt, örök, hogy puszta látszat a múlandó múlása… És különben is, ki tudja, miért szúr szemet ennyi hullás, kopás és barnulás és korhadás között épp ez az érthetetlen pazarlás? Mintha volna értelmes pusztulás… Mindennek célja van, vagy nincs célja semminek sem.