Avarégetés

Nedvességet kíván inkább a lélek, a búcsú elnyújtott agóniáját, vagy száraz, röpke kínt? Levelek égnek mindenfelé, könnyű halotti máglyák füstjétől szürke az őszvégi ég. A csonttalan zsugorodó sötét bőr parázs, majd pernye lesz: tőből kiég, a lángon át végleg lelép a létből, szilárd testből áttetsző levegő lesz. Míg körben erjedés és rothadás, hullott alma, avar lepi a földet. Mint egy fölszámolás előtt álló lakás: zsineggel összekötött levelek, húsz év előtti feladóvevények, kórházból visszakapott szemüveg, fogsor… Tárt karú, fej nélküli lények: az öltönyök – kivéve, amelyikben… S amelyben vélhetőleg elveszett a gyermekméretűre apadt test… Szinte minden érintésre sajogni kezd az emlékezet gyulladt foggyökere. A barna-sárga romlás kikezdte tárgy mind egy-egy ablak a még hibátlan múltra. Őrizni legalább a roncsokat – ha a fájdalom maradt csak, hát akkor azt, és legalább amíg a pusztulás szabott útját bejárja… Vagy láng és füst, aztán az ég, a szív derült, érzéstelen amnéziája…?