Sötétedés

Négy óra, fél öt: a maradék lila fényt rövidesen feltörli a sötétség. A kísérteties kúszónövény, mely csomókban lepi a temető kerítését, mint mosdó peremét a szürke hab, melyben az alkonyat gyanús szennyese ázik, ahogy horzsolja végső sugarával a nap kimerülő elemlámpája, fölsugárzik, mintha több tízezer, szemétlapátra került pók megdicsőült szelleme. Fán-bokron mindenütt az elmúlás barna-sárga himlője, mintha egymást fertőznék meg vele. Lángszóró nyalta végig a gyepet. A mályva önmaga szalmaszín árnya. Dió a fűben: elfeketedett miniatűrre égett koponyája a tűz áldozatának. Pörsenések az este szürke felhámján: bogyók. Lángok, szívek, viasz könnycseppje, vércsepp, kiöltött nyelvek és kifordult szemgolyók – Az élet vége még nagyon is élet. A test, a lélek minden kétes rejtelme benne nyüzsög. Aztán a gyász egyértelmű fehéret terít a rejtelemre, förtelemre…