Naptárlapok

 

 

 

 

Gravitáció

Első fűtés: megperzselt por szaga.
Meleg szobából nézem a holdfogyatkozást:
ahogy csúszó karéjban lassan fölfalja a
terjedő vörös árnyék a csontszín villogást.
Szeles éjjel után reggel merő dió
a kert, diólevél zöld-sárga mozaikja
tömi el a csatornát. A gravitáció
megránt egy pórázt, és elindul újra vissza
mind, amit fölfelé húzott a nap
mágnese, s most kopogva és lebegve
igyekszik lefelé. Ami csak kiszakadt
egymásból, most törekszik újra egybe
puha keblén a sárnak, ahol majd az esőben
maguk is sűrű sárrá feketednek.
Amikor a jövő vonzása már erőtlen,
mágnesként kezd el vonzani a kezdet.

 

 

 

Sötétedés

Négy óra, fél öt: a maradék lila fényt
rövidesen feltörli a sötétség.
A kísérteties kúszónövény,
mely csomókban lepi a temető kerítését,
mint mosdó peremét a szürke hab,
melyben az alkonyat gyanús szennyese ázik,
ahogy horzsolja végső sugarával a nap
kimerülő elemlámpája, fölsugárzik,
mintha több tízezer, szemétlapátra
került pók megdicsőült szelleme.
Fán-bokron mindenütt az elmúlás barna-sárga
himlője, mintha egymást fertőznék meg vele.
Lángszóró nyalta végig a gyepet.
A mályva önmaga szalmaszín árnya.
Dió a fűben: elfeketedett
miniatűrre égett koponyája
a tűz áldozatának. Pörsenések
az este szürke felhámján: bogyók.
Lángok, szívek, viasz könnycseppje, vércsepp,
kiöltött nyelvek és kifordult szemgolyók –
Az élet vége még nagyon is élet.
A test, a lélek minden kétes rejtelme benne
nyüzsög. Aztán a gyász egyértelmű fehéret
terít a rejtelemre, förtelemre…

 

 

 

Avarégetés

Nedvességet kíván inkább a lélek,
a búcsú elnyújtott agóniáját,
vagy száraz, röpke kínt? Levelek égnek
mindenfelé, könnyű halotti máglyák
füstjétől szürke az őszvégi ég.
A csonttalan zsugorodó sötét bőr
parázs, majd pernye lesz: tőből kiég,
a lángon át végleg lelép a létből,
szilárd testből áttetsző levegő lesz.
Míg körben erjedés és rothadás,
hullott alma, avar lepi a földet.
Mint egy fölszámolás előtt álló lakás:
zsineggel összekötött levelek,
húsz év előtti feladóvevények,
kórházból visszakapott szemüveg,
fogsor… Tárt karú, fej nélküli lények:
az öltönyök – kivéve, amelyikben…
S amelyben vélhetőleg elveszett
a gyermekméretűre apadt test… Szinte minden
érintésre sajogni kezd az emlékezet
gyulladt foggyökere. A barna-sárga
romlás kikezdte tárgy mind egy-egy ablak
a még hibátlan múltra. Őrizni legalább a
roncsokat – ha a fájdalom maradt csak,
hát akkor azt, és legalább amíg
a pusztulás szabott útját bejárja…
Vagy láng és füst, aztán az ég, a szív
derült, érzéstelen amnéziája…?

 

 

 

Őszi alom

De éppen most? Mikor nemhogy meleg
vagy fény, de jó soká esély se rá? Most,
mikor éjszaka már fagy, és a reggelek
ködében valami hóforma szálldos…
Mikor minden fűszál, zörgős bokor
láttán nyilvánvaló az ellenfél térnyerése…
És nem az öncsalás zöld korában, amikor
frissen sarjadt remény áltat, hogy hátha mégse?
A macska – hátrasúnyt fül, az ismerős riadtság
szemében, a hasa söpri a földet –
megismételni készül az artistamutatványt,
amikor egyre újabb utasok préselődnek
a buszból kifelé – több, mint ahány belefért.
A tej iránt sipogva, vakon tülekedőknek
ennyi jut: az a fél óra vagy az a fél
perc – azután elindul, hogy fölkutassa őket
gumiharisnyás lábán, a kezében
vödörrel, öregasszony alakjában a végzet,
minden rosszindulat s harag nélkül, csak éppen
saját szempontjait nézve, nem az övéket.
A nehezen fölásható, fagyott
földbe, söröskupak silány aranya mellé,
kőtörmelék közé jutnak aztán, hogy ott
siessenek mihamar lenni földdé,
hányféle és miféle stáción át,
rágondolni se jó. Mintha két nagy tenyér
préselné össze az élet spirálrugóját
addig, amíg egészen összeér
kezdet és vég. Egy fél órára vannak,
hogy aztán ne legyenek soha többé.
Alig van ideje fölhangzani a hangnak,
– annak, amelyik minden élőlényben örökké
ott zúg, mint a létezés fülzúgása,
s azt ismételgeti, hogy minden, ami élt,
örök, hogy puszta látszat a múlandó múlása…
És különben is, ki tudja, miért
szúr szemet ennyi hullás, kopás és barnulás
és korhadás között épp ez az érthetetlen
pazarlás? Mintha volna értelmes pusztulás…
Mindennek célja van, vagy nincs célja semminek sem.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]