Gravitáció
Első fűtés: megperzselt por szaga. |
Meleg szobából nézem a holdfogyatkozást: |
ahogy csúszó karéjban lassan fölfalja a |
terjedő vörös árnyék a csontszín villogást. |
|
Szeles éjjel után reggel merő dió |
a kert, diólevél zöld-sárga mozaikja |
tömi el a csatornát. A gravitáció |
megránt egy pórázt, és elindul újra vissza |
|
mind, amit fölfelé húzott a nap |
mágnese, s most kopogva és lebegve |
igyekszik lefelé. Ami csak kiszakadt |
egymásból, most törekszik újra egybe |
|
puha keblén a sárnak, ahol majd az esőben |
maguk is sűrű sárrá feketednek. |
Amikor a jövő vonzása már erőtlen, |
mágnesként kezd el vonzani a kezdet. |
|
|
Sötétedés
Négy óra, fél öt: a maradék lila fényt |
rövidesen feltörli a sötétség. |
A kísérteties kúszónövény, |
mely csomókban lepi a temető kerítését, |
|
mint mosdó peremét a szürke hab, |
melyben az alkonyat gyanús szennyese ázik, |
ahogy horzsolja végső sugarával a nap |
kimerülő elemlámpája, fölsugárzik, |
|
mintha több tízezer, szemétlapátra |
került pók megdicsőült szelleme. |
Fán-bokron mindenütt az elmúlás barna-sárga |
himlője, mintha egymást fertőznék meg vele. |
|
Lángszóró nyalta végig a gyepet. |
A mályva önmaga szalmaszín árnya. |
Dió a fűben: elfeketedett |
miniatűrre égett koponyája |
|
a tűz áldozatának. Pörsenések |
az este szürke felhámján: bogyók. |
Lángok, szívek, viasz könnycseppje, vércsepp, |
kiöltött nyelvek és kifordult szemgolyók – |
|
Az élet vége még nagyon is élet. |
A test, a lélek minden kétes rejtelme benne |
nyüzsög. Aztán a gyász egyértelmű fehéret |
terít a rejtelemre, förtelemre… |
|
|
Avarégetés
Nedvességet kíván inkább a lélek, |
a búcsú elnyújtott agóniáját, |
vagy száraz, röpke kínt? Levelek égnek |
mindenfelé, könnyű halotti máglyák |
|
füstjétől szürke az őszvégi ég. |
A csonttalan zsugorodó sötét bőr |
parázs, majd pernye lesz: tőből kiég, |
a lángon át végleg lelép a létből, |
|
szilárd testből áttetsző levegő lesz. |
Míg körben erjedés és rothadás, |
hullott alma, avar lepi a földet. |
Mint egy fölszámolás előtt álló lakás: |
|
zsineggel összekötött levelek, |
húsz év előtti feladóvevények, |
kórházból visszakapott szemüveg, |
fogsor… Tárt karú, fej nélküli lények: |
|
az öltönyök – kivéve, amelyikben… |
S amelyben vélhetőleg elveszett |
a gyermekméretűre apadt test… Szinte minden |
érintésre sajogni kezd az emlékezet |
|
gyulladt foggyökere. A barna-sárga |
romlás kikezdte tárgy mind egy-egy ablak |
a még hibátlan múltra. Őrizni legalább a |
roncsokat – ha a fájdalom maradt csak, |
|
hát akkor azt, és legalább amíg |
a pusztulás szabott útját bejárja… |
Vagy láng és füst, aztán az ég, a szív |
derült, érzéstelen amnéziája…? |
|
|
Őszi alom
De éppen most? Mikor nemhogy meleg |
vagy fény, de jó soká esély se rá? Most, |
mikor éjszaka már fagy, és a reggelek |
ködében valami hóforma szálldos… |
|
Mikor minden fűszál, zörgős bokor |
láttán nyilvánvaló az ellenfél térnyerése… |
És nem az öncsalás zöld korában, amikor |
frissen sarjadt remény áltat, hogy hátha mégse? |
|
A macska – hátrasúnyt fül, az ismerős riadtság |
szemében, a hasa söpri a földet – |
megismételni készül az artistamutatványt, |
amikor egyre újabb utasok préselődnek |
|
a buszból kifelé – több, mint ahány belefért. |
A tej iránt sipogva, vakon tülekedőknek |
ennyi jut: az a fél óra vagy az a fél |
perc – azután elindul, hogy fölkutassa őket |
|
gumiharisnyás lábán, a kezében |
vödörrel, öregasszony alakjában a végzet, |
minden rosszindulat s harag nélkül, csak éppen |
saját szempontjait nézve, nem az övéket. |
|
A nehezen fölásható, fagyott |
földbe, söröskupak silány aranya mellé, |
kőtörmelék közé jutnak aztán, hogy ott |
siessenek mihamar lenni földdé, |
|
hányféle és miféle stáción át, |
rágondolni se jó. Mintha két nagy tenyér |
préselné össze az élet spirálrugóját |
addig, amíg egészen összeér |
|
kezdet és vég. Egy fél órára vannak, |
hogy aztán ne legyenek soha többé. |
Alig van ideje fölhangzani a hangnak, |
– annak, amelyik minden élőlényben örökké |
|
ott zúg, mint a létezés fülzúgása, |
s azt ismételgeti, hogy minden, ami élt, |
örök, hogy puszta látszat a múlandó múlása… |
És különben is, ki tudja, miért |
|
szúr szemet ennyi hullás, kopás és barnulás |
és korhadás között épp ez az érthetetlen |
pazarlás? Mintha volna értelmes pusztulás… |
Mindennek célja van, vagy nincs célja semminek sem. |
|
|
|