Gravitáció
| Első fűtés: megperzselt por szaga. |
| Meleg szobából nézem a holdfogyatkozást: |
| ahogy csúszó karéjban lassan fölfalja a |
| terjedő vörös árnyék a csontszín villogást. |
|
| Szeles éjjel után reggel merő dió |
| a kert, diólevél zöld-sárga mozaikja |
| tömi el a csatornát. A gravitáció |
| megránt egy pórázt, és elindul újra vissza |
|
| mind, amit fölfelé húzott a nap |
| mágnese, s most kopogva és lebegve |
| igyekszik lefelé. Ami csak kiszakadt |
| egymásból, most törekszik újra egybe |
|
| puha keblén a sárnak, ahol majd az esőben |
| maguk is sűrű sárrá feketednek. |
| Amikor a jövő vonzása már erőtlen, |
| mágnesként kezd el vonzani a kezdet. |
|
|
Sötétedés
| Négy óra, fél öt: a maradék lila fényt |
| rövidesen feltörli a sötétség. |
| A kísérteties kúszónövény, |
| mely csomókban lepi a temető kerítését, |
|
| mint mosdó peremét a szürke hab, |
| melyben az alkonyat gyanús szennyese ázik, |
| ahogy horzsolja végső sugarával a nap |
| kimerülő elemlámpája, fölsugárzik, |
|
| mintha több tízezer, szemétlapátra |
| került pók megdicsőült szelleme. |
| Fán-bokron mindenütt az elmúlás barna-sárga |
| himlője, mintha egymást fertőznék meg vele. |
|
| Lángszóró nyalta végig a gyepet. |
| A mályva önmaga szalmaszín árnya. |
| Dió a fűben: elfeketedett |
| miniatűrre égett koponyája |
|
| a tűz áldozatának. Pörsenések |
| az este szürke felhámján: bogyók. |
| Lángok, szívek, viasz könnycseppje, vércsepp, |
| kiöltött nyelvek és kifordult szemgolyók – |
|
| Az élet vége még nagyon is élet. |
| A test, a lélek minden kétes rejtelme benne |
| nyüzsög. Aztán a gyász egyértelmű fehéret |
| terít a rejtelemre, förtelemre… |
|
|
Avarégetés
| Nedvességet kíván inkább a lélek, |
| a búcsú elnyújtott agóniáját, |
| vagy száraz, röpke kínt? Levelek égnek |
| mindenfelé, könnyű halotti máglyák |
|
| füstjétől szürke az őszvégi ég. |
| A csonttalan zsugorodó sötét bőr |
| parázs, majd pernye lesz: tőből kiég, |
| a lángon át végleg lelép a létből, |
|
| szilárd testből áttetsző levegő lesz. |
| Míg körben erjedés és rothadás, |
| hullott alma, avar lepi a földet. |
| Mint egy fölszámolás előtt álló lakás: |
|
| zsineggel összekötött levelek, |
| húsz év előtti feladóvevények, |
| kórházból visszakapott szemüveg, |
| fogsor… Tárt karú, fej nélküli lények: |
|
| az öltönyök – kivéve, amelyikben… |
| S amelyben vélhetőleg elveszett |
| a gyermekméretűre apadt test… Szinte minden |
| érintésre sajogni kezd az emlékezet |
|
| gyulladt foggyökere. A barna-sárga |
| romlás kikezdte tárgy mind egy-egy ablak |
| a még hibátlan múltra. Őrizni legalább a |
| roncsokat – ha a fájdalom maradt csak, |
|
| hát akkor azt, és legalább amíg |
| a pusztulás szabott útját bejárja… |
| Vagy láng és füst, aztán az ég, a szív |
| derült, érzéstelen amnéziája…? |
|
|
Őszi alom
| De éppen most? Mikor nemhogy meleg |
| vagy fény, de jó soká esély se rá? Most, |
| mikor éjszaka már fagy, és a reggelek |
| ködében valami hóforma szálldos… |
|
| Mikor minden fűszál, zörgős bokor |
| láttán nyilvánvaló az ellenfél térnyerése… |
| És nem az öncsalás zöld korában, amikor |
| frissen sarjadt remény áltat, hogy hátha mégse? |
|
| A macska – hátrasúnyt fül, az ismerős riadtság |
| szemében, a hasa söpri a földet – |
| megismételni készül az artistamutatványt, |
| amikor egyre újabb utasok préselődnek |
|
| a buszból kifelé – több, mint ahány belefért. |
| A tej iránt sipogva, vakon tülekedőknek |
| ennyi jut: az a fél óra vagy az a fél |
| perc – azután elindul, hogy fölkutassa őket |
|
| gumiharisnyás lábán, a kezében |
| vödörrel, öregasszony alakjában a végzet, |
| minden rosszindulat s harag nélkül, csak éppen |
| saját szempontjait nézve, nem az övéket. |
|
| A nehezen fölásható, fagyott |
| földbe, söröskupak silány aranya mellé, |
| kőtörmelék közé jutnak aztán, hogy ott |
| siessenek mihamar lenni földdé, |
|
| hányféle és miféle stáción át, |
| rágondolni se jó. Mintha két nagy tenyér |
| préselné össze az élet spirálrugóját |
| addig, amíg egészen összeér |
|
| kezdet és vég. Egy fél órára vannak, |
| hogy aztán ne legyenek soha többé. |
| Alig van ideje fölhangzani a hangnak, |
| – annak, amelyik minden élőlényben örökké |
|
| ott zúg, mint a létezés fülzúgása, |
| s azt ismételgeti, hogy minden, ami élt, |
| örök, hogy puszta látszat a múlandó múlása… |
| És különben is, ki tudja, miért |
|
| szúr szemet ennyi hullás, kopás és barnulás |
| és korhadás között épp ez az érthetetlen |
| pazarlás? Mintha volna értelmes pusztulás… |
| Mindennek célja van, vagy nincs célja semminek sem. |
|
|
|