Véletlen

Sikoltozás. Valaki lángban áll. Lobogva ég a rémületbe dermedt díszteremben a Mikulás-szakáll, a földig érő, vattázott lebernyeg, melybe a karácsonyfagyertya lángja belékapott. Gyorsan hazaterelnek minket, többieket a holtra válva suttogó tanítónők. Hónapok sora után látjuk viszont: az álla duzzadt, nyershús-rózsaszínben ragyog. És a másik, fogósműtét nyoma a homlokán, meg-megroggyan, ahogy lép, mintha folyton térdet hajtana a sors előtt, mely így elbánt vele. Két orrtalan lyuk horpadt arcban, a jámbor igyekezettől kétfele gördül folyton a két bámész, üres szem. Véletlenek: üzemzavar jele egy amúgy megbízható gépezetben. Futó, rossz gondolat Isten fejében. Őt kérem este, mielőtt lefekszem, vigyázzon rám, s ébren is, mintha jégen, vagy háztetőn holdfénynél, rettegés, gyanú nélkül, mintha egy rossz regényben, hol mindig győz a jó, a szenvedés csak átmenet, jutalmat nyer az érdem… Aztán egy függönyt félrehúznak, és sugárzó, agyhalott mosoly az égen: a nap. Felhők bodor véletlene a tócsák fodrozó véletlenében…