Város, este

Este, anyámmal, október lehet, korán leszállt sötétség, megyünk valahová. A házak díszletek sötét kartonpapírból, szilvakék ég… Egy darabig még minden ismerős: a tér a sok galambbal – az alkonyfény utolsó csillámai a hős bajtársát fölfogó bronz jobb karján – az angyal a cégtáblán, az apró kígyó, mely a bejárat tejüvegén vonaglik – a kirakatüveg mögött, a gyógyteákat és aszpirint őrizve, fürtös antik istennő gipszfeje honol fehéren. Bontott dió parányi agyféltekéi a villanyfény-járta mézben, az aszaltszilva szénszín múmiái a zöldségesnél. Tükrök, függönyök: a cukrászda. Vasárnap kis, elegáns öreg nők kihűlt kávé fölött, festett hajuk közül kivillog sápadt fejbőrük, őszi lombbal megpakolt hangos kirándulók – nadrágos nők, maguk metszette bot a férfiaknál –, szimplát rendelnek, habrolót… Várók a rendelőben, lécpadok, ahol sakktábla-kockás folyosókon szorongnak, neonfénytől halott- kék arccal, nagykabátban, aztán szétoszlanak más szétszórt zugokba. Házak, ablakok, sárga lyukak a kékben, konyhák, szobák – kisebb terek nagyobb terekbe ékelődve, és mindegyikben éppen öltöznek, vetkeznek, lefekszenek, paprikáskrumplit esznek, hátrafeszítik megereszkedett arcbőrük a tükör előtt, a tűzre tesznek, a molylepkét tapsolva kergetik, csalnak a pasziánszban, a rádió gombját tekergetik, kikeresik a romló meggybefőttet a spájzban… * Aztán egyszer csak mindez véget ér. Földút fehér szalagja szalad a fűben, vadszőlőlevél a villanyfény borostyánjába fagyva. Vaskerítés az egyik oldalon, nyírott füvön fehér szék, az út túloldalán, mintha a föld alól buzogna, parttalan és hullámzó sötétség. Szélmozgás, lombmoraj az éjszaka fekete árterében. Hátrébb a hegygerinc grafikonvonala szalad, szilárd sötét a légnemű sötétben. Aztán az ég, az ég mögött is ég jeges fénnyel beszórva. Törékeny tetőszerkezet, a lég fekete gerendáival aláducolva. Fönn végtelen teremben egy marék rizsszem dereng fehéren, lenn pár utolsó utcalámpa ég az ember nélküli sötétség tengerében. A fényben buszmegálló, háztető – kihalt tér átellenben. Úgy tűnt: minden, ami szilárd és érthető – szivacs a kád vizében – lebeg a képtelenben.