Halottak napja

Négy gyertyaláng lobog, négy könnyű lélek a kinti-benti sötétség határán. Megcsukló hangtalan nyelvek beszélnek. A mustárospohár vastag fala a párkány fájára halvány sugárküllőket vet. Az ablak most láng-kettőző tükörlap: nem látni a diófa lombjai közt a perzselt, száguldó fellegek füstjét, a csorba holdat… „Púpos parasztlány voltam, nem kellettem senkinek, csak a részeg katonáknak, már őszen… Más szennyesét pucoltam, más gyerekét dédelgettem, most rothadó avar és folyós sár lett belőlem…” „A hajam lenyírattam, remekül teniszeztem, később kártyacsaták, Bécsben operabérlet… Idegenek álltak körül a végső percben, latolták: zongorám, komódom mennyit érhet…” „Csinos fiú voltam, a strandon kézen álltam, asztalnál, ágyban a bőséges húst szerettem. Az utolsó adag morfin kábulatában még elértem a vécét, mielőtt összeestem…” „Voltam valaha. Már élő emlékezet sem, írás sem őrzi rég a nevemet. A múltba, a világon tátongó résbe estem, amely benyeli majd a földet s az eget…”