Eldöntetlen kérdés

„Azért talán ez mégsem volt kevés… Hogy úgy éltem, ahogy: a köztes zónában, éppen feleúton: se mámor, se kétségbeesés… Korán keltem, korán aludni tértem, álomtalan aludtam reggelig, egy bolygón, amely úgy függött a térben, akár egy zsonglőr fönnmaradt tenisz- labdája. Hogy hajat nyírtam, inget cseréltem, fizettem pontosan a számláimat, pedig ha fölpillantottam az égre, délben atommáglya lángolt éppen fölöttem, éjjel halott kövek villogtak a sötétben saját hűlt helyükön. Hogy akit nem szerettem, annak sem ártottam, pedig pók a legyet, macska az egeret, s a róka részletekben rágja tövig a tó jéglapjában rekedt eleven hattyú szárnyát. Hogy nem voltam hazug, vagy lehetőleg sosem szegtem ígéretet, mikor pedig vonat rohan iskolabusznak, fölrobbant repülők hullnak az égből, s akitől egy fél napra elbúcsúztak, már csak fém karkötőjéről vagy gyűrűjéről ismerik föl sokan… Hogy a valaha kedvest megtartottam szánalomból, hűségből, hogy mindig ugyanaz a megszokott test lélegzett és mocorgott mellettem a sötétben, míg a kertből csak úgy dőlt befelé a nedves növények szaga, s láttam átszaladni az égen a hullócsillagok parázsló csikkjeit, csigák tapadtak össze hullámzó fű tövében… Hogy meghallgattam az ellenfél érveit, s egyként tiszteltem, ha nem is egyféleképpen állam és logika törvényeit, pedig tudtam, hogy meghalok, hogy egyszer eljön értem, ami mindenkiért, s lezuhan a sötét alagsorba velem a lift… Mégiscsak érdem, azt hiszem, valamit mindez mégiscsak ért, ha lesznek is, kik azt mondják felőlem, csak félig éltem, vagy félig sem, s többet élt nálam a pók, a tigris vagy akár a belőlem nőtt, gyorsan hervadó gyom, mely mint valami kék, fénytől részeg ütőér lüktet a levegőben…”