A körülmények

Én úgy kerültem ebbe az egészbe, egész véletlenül, hogy egyik este Pávelbe botlottam, még kiskorunkban sokat fociztunk együtt, ő szólt, hogy kell az ember… És volt még a dolog anyagi része: márka, arany – nekem véletlenül se került addig ilyesmi a kezembe… Amikor bementünk abba a házba, lehettek ott tizen vagy tizenegyen. Nem mozdultak, csak ültek, ránk meredtek, nem adtak hangot, még a gyerekek sem, csak reszkettek némán, mint a nyárfalevél. Pável mindet a ház elé terelte, utána már csak arra az őrült kattogásra emlékszek – két perc, és nem moccant egyikük sem. Az első lányt Mirko hozta be. Szőke lány volt, szép, mint egy filmsztár. Szegény, rúgott-karmolt, sokra nem ment vele, mi heten voltunk… Aztán Mirko azt mondta, azt csináltok vele, amit akartok, de tudjátok, hogy nincs elég helyünk, és élelmünk sem, és mindennap hoznak újakat. Elindultunk az autóval valamerre, semerre, egy erdő szélén hirtelen megálltunk, Pável fogta a puskáját, kiszálltak, fél perc, és mentünk is tovább… Még egyre emlékszek tisztán: egy olyan kövérkés, harmincasforma nő volt, még elég szép, valami tanítónő – talán, mert ővele én kellett, hogy kiszálljak… Csak az a baj, hogy igen rosszul alszom. Álmomban jön az összes sorban vissza, még az is, amelyikre nem is emlékszek ébren: a köves konyhában az öregasszony, a lány, aki a macskáját szorítja… Fölriadok, aztán csak fekszek ébren a vaksötétben, a reggelre várok. Vagy villanyt gyújtok, meghúzom a vodkát, elszívok egy féldoboz cigarettát, a konyhában órákig föl-le járok. Ha nem jön ez az egész fölfordulás, más körülmények közt biztos úgy élek én is, mint az apám, mint mindenki más. Forog a mókuskerék: munka, család, mire észbe kapsz, el is telt az élet… Néha berúgok, vagy lekenek egyet a gyereknek – tudjuk, milyen az ember… De azt nem, azt soha – azt a kegyetlen farkasmosolyt, mámortól ködös szemet, azt az arcot tudom, hogy meg nem látom, amelyik egy szétvert hálószobában nézett ki rám a vérszeplős tükörből…