A Kettő és az Egy

Kezdetben ott állt a világ és köztem. Akkora nagy volt, hogy észre se vettem, hogy tőle kapja a bögre, a kisszék, a kurta gyep azt a könnyű ezüst fényt. Amikor elment, a hóba, a szélbe, sírva kitett a világ küszöbére. Később úgy jött, mint kedves fiatal nő, ember-alakban, éppen ahogy illő. De a Mindenség rejtjele, az arca mindent ígért, bár ő nem is akarta. A kozmoszt gyönge vállaira raktam, sokallta, elment, magamra maradtam. Most pilleként itt repdes a szememben pillám mögött, és nem hagyhat el engem. Most látom csak: az abroszból, a tálból, a falból is az ő léte világol. Az ág lombja, az árny bolyha mögött: ő. Én elfogyok, s megint egy lesz a kettő.