Éjszaka

Mióta elhagytam magam, se gond, se baj már nincs velem. Van poharam, van kanalam, asztalom, ágyam, istenem… És van az ablak, van a rács, négyzetháló mögött a nap, pirosan hűlő faparázs: az alkonyat, a pirkadat. Közbül az éjszakai ég, szappanhártya duzzad a drót szemei közt, holdbuborék száll, míg gyűröm a takarót. Az esti altatóadag nem irtja ki tőből a kínt, besöpri csak az öntudat szőnyege alá. Odakint folyosók, percegő halott ívfény. Nyitott szájjal, csukott szemmel fekszünk, kik a valót elrúgtuk, parttól csónakot, s ahogy magába lemerül elménk, a világról levált eszméink hemzsegik körül, méhraj virágzó körtefát. Az eszelős gyermeki vád, a sérelem, a félelem, a bűn, mely szétfut a világ terein mint történelem, bennünk rejtve erjed a zárt térben, hangyasav, mit az ész termel, hogy szétmarja magát. Magunk vagyunk a repedés énünk falán, amelyen át elszivárgunk, ledugaszolt palackból lassanként. Levált szemlencse néz minket, a Hold.