Triptichon

1 Mint kárhozott lelkek vagy hasfájós csecsemők, a holdtalan sötétben macskák üvöltenek. Sorára várva még ott üldögél vagy öt nesztelen árny. Üvegszilánk szemek, mintha egy pokolbéli alagútból, időkön túli mélyből közeledő vonat zöld lámpái. A rácsos konyhaablakon túlról „meghalni… csak teérted… egyetlen csókodat…” ilyesmiket szitál a rozzant rádióból szivárgó férfihang az udvar csapzott füvére. Ott benn egy pongyolás nő borospohárba mormol a rohadt kurváról, aki miatt a férje…   2 A szódásüveg testén átsüt a villany, lelke sistergő ívben a pohárba loccsan. A lámpáról lecsüggő, lebegő ördögnyelvre légy száll – újabb sötét petty a mézszínű ragacsban. A kislány, semhogy a szokott műsort figyelje – női düh ostromol kásás férfifölényt –, most inkább arra gondol, hogyan rántotta helyre eséstől elgörbült biciklijét az atlétatrikós férfi, szeplősre égett, vaskos kezével, a két térde közé szorítva – s a rekedt suttogásra, amit félig se értett a harsány tánczenétől. A bódék és a hinta mögött a nyílt mező feketén összeborzadt, hullámzott a hideg, napszállati aranyban. Mintha egyetlen izzó, borzalmas izgalomnak sápadt emléke volna a világ, úgy, ahogy van…   3 A menyasszony fehér kombinéban zokog: ruháján vasalónyom, ő férjhez se megy inkább… Konyhagőztől rézbőrű rokonok, gacsos lábú, merevre dauerolt nők csitítják. Párnákkal magasított székünkön, két gyerek, megbűvölt borzadállyal nézzük a húslevesben csukott szemhéjjal úszó, halvány kakasfejet. Később, álmunkból fölriadva, ketten füleljük a kihangzó dobogást, röhögést közös dunyhánk alatt, a kisszobában. Fönn rezgő csillagok, lenn baromfiürülék és széttoccsant szeder a sötét udvar porában…