Halottak napja

 

 

 

 

Kettőstudat

Tudom, hogy beteg öregasszony vagyok, és szeretetotthonban lakom

– de érzem, hogy kislány vagyok Írországban.” Mrs. O’C. 88 éves öregasszony

Oliver Sacks The Man Who Mistook His Wife for a Hat c. könyvében.

 
Visongat az üveg – az ablakot
 
vizes újságpapírral mossák épp átellenben.
Ezt hallgatom, de közben rég halott
 
férfiak-nők dalolnak harsányan a fejemben.
Itt minden, mint szokott: a bútorok,
 
a bomló háncsú lábtörlő, a macska tálja,
közben a sok rég elporladt torok
 
„az én falum fehér rózsáját” kornyikálja.
Gyorsan fogyó időmben úgy lakom,
 
mint égő házban, az utolsó ép sarokban.
Mindjárt bedől a tűz az ablakon,
 
ágyam előtt a keskeny rongyszőnyeg lángra lobban.
Mint akit álmában már-már beért
 
a gyilkos, reszkető kezem hiába zárat,
rést keresgél a lét falán, s egyszerre épp
 
itt benn, az én agyamban nyílik a vészkijárat.
Most hallom csattogni a habverőt,
 
csörögni az edényt egy rég fű-benőtte konyhán.
Szilánkká omlott nagytükör előtt
 
ruhát cserél a két rég holt kamasz rokonlány.
Hárslomb alatt, anyám mellén fejem,
 
az állott, mézsűrű melegben félig alszom.
Még hallom, egy öreg hang részegen
 
bizonygatja anyámnak, hogy szebb, mint a menyasszony.
Úgy vegyül a leszálló éjszaka
 
a kezdet és reménység világos évszakával,
mint a forró olaj nehéz szaga
 
az ázott kert üde, kesernyés fűszagával.
Elhágy az Egy, ezerré szétesem,
 
porom majd ott kereng még a hűlő Föld porában.
De mindig ott vagyok négyévesen,
 
míg a világ világ, nagyanyám udvarában.

 

 

 

Triptichon

 

1

Mint kárhozott lelkek vagy hasfájós csecsemők,
a holdtalan sötétben macskák üvöltenek.
Sorára várva még ott üldögél vagy öt
nesztelen árny. Üvegszilánk szemek,
mintha egy pokolbéli alagútból,
időkön túli mélyből közeledő vonat
zöld lámpái. A rácsos konyhaablakon túlról
„meghalni… csak teérted… egyetlen csókodat…”
ilyesmiket szitál a rozzant rádióból
szivárgó férfihang az udvar csapzott füvére.
Ott benn egy pongyolás nő borospohárba mormol
a rohadt kurváról, aki miatt a férje…
 

2

A szódásüveg testén átsüt a villany, lelke
sistergő ívben a pohárba loccsan.
A lámpáról lecsüggő, lebegő ördögnyelvre
légy száll – újabb sötét petty a mézszínű ragacsban.
A kislány, semhogy a szokott műsort figyelje
– női düh ostromol kásás férfifölényt –,
most inkább arra gondol, hogyan rántotta helyre
eséstől elgörbült biciklijét
az atlétatrikós férfi, szeplősre égett,
vaskos kezével, a két térde közé szorítva –
s a rekedt suttogásra, amit félig se értett
a harsány tánczenétől. A bódék és a hinta
mögött a nyílt mező feketén összeborzadt,
hullámzott a hideg, napszállati aranyban.
Mintha egyetlen izzó, borzalmas izgalomnak
sápadt emléke volna a világ, úgy, ahogy van…
 

3

A menyasszony fehér kombinéban zokog:
ruháján vasalónyom, ő férjhez se megy inkább…
Konyhagőztől rézbőrű rokonok,
gacsos lábú, merevre dauerolt nők csitítják.
Párnákkal magasított székünkön, két gyerek,
megbűvölt borzadállyal nézzük a húslevesben
csukott szemhéjjal úszó, halvány kakasfejet.
Később, álmunkból fölriadva, ketten
füleljük a kihangzó dobogást, röhögést
közös dunyhánk alatt, a kisszobában.
Fönn rezgő csillagok, lenn baromfiürülék
és széttoccsant szeder a sötét udvar porában…

 

 

 

Éjszaka

Mióta elhagytam magam,
se gond, se baj már nincs velem.
Van poharam, van kanalam,
asztalom, ágyam, istenem…
És van az ablak, van a rács,
négyzetháló mögött a nap,
pirosan hűlő faparázs:
az alkonyat, a pirkadat.
Közbül az éjszakai ég,
szappanhártya duzzad a drót
szemei közt, holdbuborék
száll, míg gyűröm a takarót.
Az esti altatóadag
nem irtja ki tőből a kínt,
besöpri csak az öntudat
szőnyege alá. Odakint
folyosók, percegő halott
ívfény. Nyitott szájjal, csukott
szemmel fekszünk, kik a valót
elrúgtuk, parttól csónakot,
s ahogy magába lemerül
elménk, a világról levált
eszméink hemzsegik körül,
méhraj virágzó körtefát.
Az eszelős gyermeki vád,
a sérelem, a félelem,
a bűn, mely szétfut a világ
terein mint történelem,
bennünk rejtve erjed a zárt
térben, hangyasav, mit az ész
termel, hogy szétmarja magát.
Magunk vagyunk a repedés
énünk falán, amelyen át
elszivárgunk, ledugaszolt
palackból lassanként. Levált
szemlencse néz minket, a Hold.

 

 

 

A Kettő és az Egy

Kezdetben ott állt a világ és köztem.
Akkora nagy volt, hogy észre se vettem,
hogy tőle kapja a bögre, a kisszék,
a kurta gyep azt a könnyű ezüst fényt.
Amikor elment, a hóba, a szélbe,
sírva kitett a világ küszöbére.
Később úgy jött, mint kedves fiatal nő,
ember-alakban, éppen ahogy illő.
De a Mindenség rejtjele, az arca
mindent ígért, bár ő nem is akarta.
A kozmoszt gyönge vállaira raktam,
sokallta, elment, magamra maradtam.
Most pilleként itt repdes a szememben
pillám mögött, és nem hagyhat el engem.
Most látom csak: az abroszból, a tálból,
a falból is az ő léte világol.
Az ág lombja, az árny bolyha mögött: ő.
Én elfogyok, s megint egy lesz a kettő.

 

 

 

Őszutó

Tört fényű, sárga fasorban baktatok.
Képzelt kutyámat pórázon rángatom.
Árnyék-anyám ül egy távoli padon,
mindig eggyel odébb, hol el nem érem.
Ahogy ő nincsen, ahogy mint halott,
annyit érzek most Bécs, Róma zajából,
fényeiből – úgy leszek egyre máshol,
kereshetsz bármelyik ponton a térben.*

 

 

 

A körülmények

Én úgy kerültem ebbe az egészbe,
egész véletlenül, hogy egyik este
Pávelbe botlottam, még kiskorunkban
sokat fociztunk együtt, ő szólt, hogy kell az ember…
És volt még a dolog anyagi része:
márka, arany – nekem véletlenül se
került addig ilyesmi a kezembe…
Amikor bementünk abba a házba,
lehettek ott tizen vagy tizenegyen.
Nem mozdultak, csak ültek, ránk meredtek,
nem adtak hangot, még a gyerekek sem,
csak reszkettek némán, mint a nyárfalevél.
Pável mindet a ház elé terelte,
utána már csak arra az őrült kattogásra
emlékszek – két perc, és nem moccant egyikük sem.
Az első lányt Mirko hozta be. Szőke lány volt,
szép, mint egy filmsztár. Szegény, rúgott-karmolt,
sokra nem ment vele, mi heten voltunk…
Aztán Mirko azt mondta, azt csináltok
vele, amit akartok, de tudjátok,
hogy nincs elég helyünk, és élelmünk sem,
és mindennap hoznak újakat. Elindultunk
az autóval valamerre, semerre,
egy erdő szélén hirtelen megálltunk,
Pável fogta a puskáját, kiszálltak,
fél perc, és mentünk is tovább… Még egyre
emlékszek tisztán: egy olyan kövérkés,
harmincasforma nő volt, még elég szép,
valami tanítónő – talán, mert ővele
én kellett, hogy kiszálljak…
Csak az a baj, hogy igen rosszul alszom.
Álmomban jön az összes sorban vissza,
még az is, amelyikre nem is emlékszek ébren:
a köves konyhában az öregasszony,
a lány, aki a macskáját szorítja…
Fölriadok, aztán csak fekszek ébren
a vaksötétben, a reggelre várok.
Vagy villanyt gyújtok, meghúzom a vodkát,
elszívok egy féldoboz cigarettát,
a konyhában órákig föl-le járok.
Ha nem jön ez az egész fölfordulás,
más körülmények közt biztos úgy élek
én is, mint az apám, mint mindenki más.
Forog a mókuskerék: munka, család,
mire észbe kapsz, el is telt az élet…
Néha berúgok, vagy lekenek egyet
a gyereknek – tudjuk, milyen az ember…
De azt nem, azt soha – azt a kegyetlen
farkasmosolyt, mámortól ködös szemet,
azt az arcot tudom, hogy meg nem látom,
amelyik egy szétvert hálószobában
nézett ki rám a vérszeplős tükörből…

 

 

 

Visszaút az időben

Bruce Goldberg amerikai hipnoterapeuta és követői

betegeiket hipnózisban visszaviszik előző életeikbe,

hogy ott találják meg jelenlegi problémáik okát.

 
Mikor rézgyűrű voltam, tűzbe dobtak.
Mikor vak macska, felmosóvödörbe.
Király voltam, hóhér kezére adtak.
Övcsat – ötezer évre lemerültem a földbe.
Esernyőnyél karokkal, golyvás nyakkal guggoltam
a sárszínű folyónál, legyek felhőiben.
Kövön lepényt sütöttem egykedvűn, míg a holtak
százszámra úsztak el a napban égő vizen.
Öregasszony is voltam, csak ődöngtem egész nap
hálóingben, a falnak sérelmeim soroltam.
Rablók orozták el megsárgult kombinémat,
fél paprikámat, míg gyufát vettem a boltban.
Égő házban vizesdézsába fúltam.
Az ütközetben otthagytam a lábam.
Zsarnok anyám árnyékában fakultam.
Disznók faltak föl egy parasztudvar porában.
Mindig sűrűbb sötétekbe fúródtam.
Egész az idő pereméig estem
– mintha vonatból éjjel, nem láttam már, csak szórtan
derengő létezőket, de még ott is kerestem
a célt, okot vagy bűnt, ami miatt, de végül
ott sem volt semmi, csak valami fal.
Azon túl csak a semmi, azon innen a kék űr
lassan kiégő csillagaival.

 

 

 

Eldöntetlen kérdés

„Azért talán ez mégsem volt kevés…
Hogy úgy éltem, ahogy: a köztes zónában, éppen
feleúton: se mámor, se kétségbeesés…
Korán keltem, korán aludni tértem,
álomtalan aludtam reggelig,
egy bolygón, amely úgy függött a térben,
akár egy zsonglőr fönnmaradt tenisz-
labdája. Hogy hajat nyírtam, inget cseréltem,
fizettem pontosan a számláimat, pedig
ha fölpillantottam az égre, délben
atommáglya lángolt éppen fölöttem,
éjjel halott kövek villogtak a sötétben
saját hűlt helyükön. Hogy akit nem szerettem,
annak sem ártottam, pedig pók a legyet,
macska az egeret, s a róka részletekben
rágja tövig a tó jéglapjában rekedt
eleven hattyú szárnyát. Hogy nem voltam hazug, vagy
lehetőleg sosem szegtem ígéretet,
mikor pedig vonat rohan iskolabusznak,
fölrobbant repülők hullnak az égből,
s akitől egy fél napra elbúcsúztak,
már csak fém karkötőjéről vagy gyűrűjéről
ismerik föl sokan… Hogy a valaha kedvest
megtartottam szánalomból, hűségből,
hogy mindig ugyanaz a megszokott test
lélegzett és mocorgott mellettem a sötétben,
míg a kertből csak úgy dőlt befelé a nedves
növények szaga, s láttam átszaladni az égen
a hullócsillagok parázsló csikkjeit,
csigák tapadtak össze hullámzó fű tövében…
Hogy meghallgattam az ellenfél érveit,
s egyként tiszteltem, ha nem is egyféleképpen
állam és logika törvényeit, pedig
tudtam, hogy meghalok, hogy egyszer eljön értem,
ami mindenkiért, s lezuhan a sötét
alagsorba velem a lift… Mégiscsak érdem,
azt hiszem, valamit mindez mégiscsak ért,
ha lesznek is, kik azt mondják felőlem,
csak félig éltem, vagy félig sem, s többet élt
nálam a pók, a tigris vagy akár a belőlem
nőtt, gyorsan hervadó gyom, mely mint valami kék,
fénytől részeg ütőér lüktet a levegőben…”

 

 

 

Halottak napja

Négy gyertyaláng lobog, négy könnyű lélek
a kinti-benti sötétség határán.
Megcsukló hangtalan nyelvek beszélnek.
A mustárospohár vastag fala a párkány
fájára halvány sugárküllőket vet.
Az ablak most láng-kettőző tükörlap:
nem látni a diófa lombjai közt a perzselt,
száguldó fellegek füstjét, a csorba holdat…
„Púpos parasztlány voltam, nem kellettem
senkinek, csak a részeg katonáknak, már őszen…
Más szennyesét pucoltam, más gyerekét dédelgettem,
most rothadó avar és folyós sár lett belőlem…”
„A hajam lenyírattam, remekül teniszeztem,
később kártyacsaták, Bécsben operabérlet…
Idegenek álltak körül a végső percben,
latolták: zongorám, komódom mennyit érhet…”
„Csinos fiú voltam, a strandon kézen álltam,
asztalnál, ágyban a bőséges húst szerettem.
Az utolsó adag morfin kábulatában
még elértem a vécét, mielőtt összeestem…”
„Voltam valaha. Már élő emlékezet sem,
írás sem őrzi rég a nevemet.
A múltba, a világon tátongó résbe estem,
amely benyeli majd a földet s az eget…”

 

 

 

Város, este

Este, anyámmal, október lehet,
korán leszállt sötétség,
megyünk valahová. A házak díszletek
sötét kartonpapírból, szilvakék ég…
Egy darabig még minden ismerős:
a tér a sok galambbal –
az alkonyfény utolsó csillámai a hős
bajtársát fölfogó bronz jobb karján – az angyal
a cégtáblán, az apró kígyó, mely a bejárat
tejüvegén vonaglik
– a kirakatüveg mögött, a gyógyteákat
és aszpirint őrizve, fürtös antik
istennő gipszfeje honol fehéren.
Bontott dió parányi
agyféltekéi a villanyfény-járta mézben,
az aszaltszilva szénszín múmiái
a zöldségesnél. Tükrök, függönyök:
a cukrászda. Vasárnap
kis, elegáns öreg nők kihűlt kávé fölött,
festett hajuk közül kivillog sápadt
fejbőrük, őszi lombbal megpakolt
hangos kirándulók
– nadrágos nők, maguk metszette bot
a férfiaknál –, szimplát rendelnek, habrolót…
Várók a rendelőben, lécpadok,
ahol sakktábla-kockás
folyosókon szorongnak, neonfénytől halott-
kék arccal, nagykabátban, aztán szétoszlanak más
szétszórt zugokba. Házak, ablakok,
sárga lyukak a kékben,
konyhák, szobák – kisebb terek nagyobb
terekbe ékelődve, és mindegyikben éppen
öltöznek, vetkeznek, lefekszenek,
paprikáskrumplit esznek,
hátrafeszítik megereszkedett
arcbőrük a tükör előtt, a tűzre tesznek,
a molylepkét tapsolva kergetik,
csalnak a pasziánszban,
a rádió gombját tekergetik,
kikeresik a romló meggybefőttet a spájzban…
 
*
 
Aztán egyszer csak mindez véget ér.
Földút fehér szalagja
szalad a fűben, vadszőlőlevél
a villanyfény borostyánjába fagyva.
Vaskerítés az egyik oldalon,
nyírott füvön fehér szék,
az út túloldalán, mintha a föld alól
buzogna, parttalan és hullámzó sötétség.
Szélmozgás, lombmoraj az éjszaka
fekete árterében.
Hátrébb a hegygerinc grafikonvonala
szalad, szilárd sötét a légnemű sötétben.
Aztán az ég, az ég mögött is ég
jeges fénnyel beszórva.
Törékeny tetőszerkezet, a lég
fekete gerendáival aláducolva.
Fönn végtelen teremben egy marék
rizsszem dereng fehéren,
lenn pár utolsó utcalámpa ég
az ember nélküli sötétség tengerében.
A fényben buszmegálló, háztető
– kihalt tér átellenben.
Úgy tűnt: minden, ami szilárd és érthető
– szivacs a kád vizében – lebeg a képtelenben.

 

 

 

Véletlen

Sikoltozás. Valaki lángban áll.
Lobogva ég a rémületbe dermedt
díszteremben a Mikulás-szakáll,
a földig érő, vattázott lebernyeg,
melybe a karácsonyfagyertya lángja
belékapott. Gyorsan hazaterelnek
minket, többieket a holtra válva
suttogó tanítónők. Hónapok
sora után látjuk viszont: az álla
duzzadt, nyershús-rózsaszínben ragyog.
És a másik, fogósműtét nyoma
a homlokán, meg-megroggyan, ahogy
lép, mintha folyton térdet hajtana
a sors előtt, mely így elbánt vele.
Két orrtalan lyuk horpadt arcban, a
jámbor igyekezettől kétfele
gördül folyton a két bámész, üres szem.
Véletlenek: üzemzavar jele
egy amúgy megbízható gépezetben.
Futó, rossz gondolat Isten fejében.
Őt kérem este, mielőtt lefekszem,
vigyázzon rám, s ébren is, mintha jégen,
vagy háztetőn holdfénynél, rettegés,
gyanú nélkül, mintha egy rossz regényben,
hol mindig győz a jó, a szenvedés
csak átmenet, jutalmat nyer az érdem…
Aztán egy függönyt félrehúznak, és
sugárzó, agyhalott mosoly az égen:
a nap. Felhők bodor véletlene
a tócsák fodrozó véletlenében…

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]