Kettőstudat
„Tudom, hogy beteg öregasszony vagyok, és
szeretetotthonban lakom
– de érzem, hogy kislány vagyok Írországban.” Mrs.
O’C. 88 éves öregasszony
Oliver Sacks The Man Who Mistook His Wife for a Hat c. könyvében.
|
Visongat az üveg – az ablakot |
|
vizes újságpapírral mossák épp átellenben. |
Ezt hallgatom, de közben rég halott |
|
férfiak-nők dalolnak harsányan a fejemben. |
|
Itt minden, mint szokott: a bútorok, |
|
a bomló háncsú lábtörlő, a macska tálja, |
közben a sok rég elporladt torok |
|
„az én falum fehér rózsáját” kornyikálja. |
|
Gyorsan fogyó időmben úgy lakom, |
|
mint égő házban, az utolsó ép sarokban. |
Mindjárt bedől a tűz az ablakon, |
|
ágyam előtt a keskeny rongyszőnyeg lángra lobban. |
|
Mint akit álmában már-már beért |
|
a gyilkos, reszkető kezem hiába zárat, |
rést keresgél a lét falán, s egyszerre épp |
|
itt benn, az én agyamban nyílik a vészkijárat. |
|
Most hallom csattogni a habverőt, |
|
csörögni az edényt egy rég fű-benőtte konyhán. |
Szilánkká omlott nagytükör előtt |
|
ruhát cserél a két rég holt kamasz rokonlány. |
|
Hárslomb alatt, anyám mellén fejem, |
|
az állott, mézsűrű melegben félig alszom. |
Még hallom, egy öreg hang részegen |
|
bizonygatja anyámnak, hogy szebb, mint a menyasszony. |
|
Úgy vegyül a leszálló éjszaka |
|
a kezdet és reménység világos évszakával, |
mint a forró olaj nehéz szaga |
|
az ázott kert üde, kesernyés fűszagával. |
|
Elhágy az Egy, ezerré szétesem, |
|
porom majd ott kereng még a hűlő Föld porában. |
De mindig ott vagyok négyévesen, |
|
míg a világ világ, nagyanyám udvarában. |
|
|
Triptichon
Mint kárhozott lelkek vagy hasfájós csecsemők, |
a holdtalan sötétben macskák üvöltenek. |
Sorára várva még ott üldögél vagy öt |
nesztelen árny. Üvegszilánk szemek, |
|
mintha egy pokolbéli alagútból, |
időkön túli mélyből közeledő vonat |
zöld lámpái. A rácsos konyhaablakon túlról |
„meghalni… csak teérted… egyetlen csókodat…” |
|
ilyesmiket szitál a rozzant rádióból |
szivárgó férfihang az udvar csapzott füvére. |
Ott benn egy pongyolás nő borospohárba mormol |
a rohadt kurváról, aki miatt a férje… |
|
|
A szódásüveg testén átsüt a villany, lelke |
sistergő ívben a pohárba loccsan. |
A lámpáról lecsüggő, lebegő ördögnyelvre |
légy száll – újabb sötét petty a mézszínű ragacsban. |
|
A kislány, semhogy a szokott műsort figyelje |
– női düh ostromol kásás férfifölényt –, |
most inkább arra gondol, hogyan rántotta helyre |
eséstől elgörbült biciklijét |
|
az atlétatrikós férfi, szeplősre égett, |
vaskos kezével, a két térde közé szorítva – |
s a rekedt suttogásra, amit félig se értett |
a harsány tánczenétől. A bódék és a hinta |
|
mögött a nyílt mező feketén összeborzadt, |
hullámzott a hideg, napszállati aranyban. |
Mintha egyetlen izzó, borzalmas izgalomnak |
sápadt emléke volna a világ, úgy, ahogy van… |
|
|
A menyasszony fehér kombinéban zokog: |
ruháján vasalónyom, ő férjhez se megy inkább… |
Konyhagőztől rézbőrű rokonok, |
gacsos lábú, merevre dauerolt nők csitítják. |
|
Párnákkal magasított székünkön, két gyerek, |
megbűvölt borzadállyal nézzük a húslevesben |
csukott szemhéjjal úszó, halvány kakasfejet. |
Később, álmunkból fölriadva, ketten |
|
füleljük a kihangzó dobogást, röhögést |
közös dunyhánk alatt, a kisszobában. |
Fönn rezgő csillagok, lenn baromfiürülék |
és széttoccsant szeder a sötét udvar porában… |
|
|
|
Éjszaka
se gond, se baj már nincs velem. |
Van poharam, van kanalam, |
asztalom, ágyam, istenem… |
|
És van az ablak, van a rács, |
négyzetháló mögött a nap, |
|
szappanhártya duzzad a drót |
száll, míg gyűröm a takarót. |
|
nem irtja ki tőből a kínt, |
|
ívfény. Nyitott szájjal, csukott |
szemmel fekszünk, kik a valót |
elrúgtuk, parttól csónakot, |
|
elménk, a világról levált |
eszméink hemzsegik körül, |
|
a bűn, mely szétfut a világ |
|
bennünk rejtve erjed a zárt |
térben, hangyasav, mit az ész |
termel, hogy szétmarja magát. |
|
elszivárgunk, ledugaszolt |
palackból lassanként. Levált |
szemlencse néz minket, a Hold. |
|
|
A Kettő és az Egy
Kezdetben ott állt a világ és köztem. |
Akkora nagy volt, hogy észre se vettem, |
hogy tőle kapja a bögre, a kisszék, |
a kurta gyep azt a könnyű ezüst fényt. |
Amikor elment, a hóba, a szélbe, |
sírva kitett a világ küszöbére. |
|
Később úgy jött, mint kedves fiatal nő, |
ember-alakban, éppen ahogy illő. |
De a Mindenség rejtjele, az arca |
mindent ígért, bár ő nem is akarta. |
A kozmoszt gyönge vállaira raktam, |
sokallta, elment, magamra maradtam. |
|
Most pilleként itt repdes a szememben |
pillám mögött, és nem hagyhat el engem. |
Most látom csak: az abroszból, a tálból, |
a falból is az ő léte világol. |
Az ág lombja, az árny bolyha mögött: ő. |
Én elfogyok, s megint egy lesz a kettő. |
|
|
Őszutó
Tört fényű, sárga fasorban baktatok. |
Képzelt kutyámat pórázon rángatom. |
Árnyék-anyám ül egy távoli padon, |
mindig eggyel odébb, hol el nem érem. |
|
Ahogy ő nincsen, ahogy mint halott, |
annyit érzek most Bécs, Róma zajából, |
fényeiből – úgy leszek egyre máshol, |
kereshetsz bármelyik ponton a térben.*
|
|
|
A körülmények
Én úgy kerültem ebbe az egészbe, |
egész véletlenül, hogy egyik este |
Pávelbe botlottam, még kiskorunkban |
sokat fociztunk együtt, ő szólt, hogy kell az ember… |
És volt még a dolog anyagi része: |
márka, arany – nekem véletlenül se |
került addig ilyesmi a kezembe… |
|
Amikor bementünk abba a házba, |
lehettek ott tizen vagy tizenegyen. |
Nem mozdultak, csak ültek, ránk meredtek, |
nem adtak hangot, még a gyerekek sem, |
csak reszkettek némán, mint a nyárfalevél. |
Pável mindet a ház elé terelte, |
utána már csak arra az őrült kattogásra |
emlékszek – két perc, és nem moccant egyikük sem. |
|
Az első lányt Mirko hozta be. Szőke lány volt, |
szép, mint egy filmsztár. Szegény, rúgott-karmolt, |
sokra nem ment vele, mi heten voltunk… |
Aztán Mirko azt mondta, azt csináltok |
vele, amit akartok, de tudjátok, |
hogy nincs elég helyünk, és élelmünk sem, |
és mindennap hoznak újakat. Elindultunk |
az autóval valamerre, semerre, |
egy erdő szélén hirtelen megálltunk, |
Pável fogta a puskáját, kiszálltak, |
fél perc, és mentünk is tovább… Még egyre |
emlékszek tisztán: egy olyan kövérkés, |
harmincasforma nő volt, még elég szép, |
valami tanítónő – talán, mert ővele |
én kellett, hogy kiszálljak… |
|
Csak az a baj, hogy igen rosszul alszom. |
Álmomban jön az összes sorban vissza, |
még az is, amelyikre nem is emlékszek ébren: |
a köves konyhában az öregasszony, |
a lány, aki a macskáját szorítja… |
Fölriadok, aztán csak fekszek ébren |
a vaksötétben, a reggelre várok. |
Vagy villanyt gyújtok, meghúzom a vodkát, |
elszívok egy féldoboz cigarettát, |
a konyhában órákig föl-le járok. |
|
Ha nem jön ez az egész fölfordulás, |
más körülmények közt biztos úgy élek |
én is, mint az apám, mint mindenki más. |
Forog a mókuskerék: munka, család, |
mire észbe kapsz, el is telt az élet… |
Néha berúgok, vagy lekenek egyet |
a gyereknek – tudjuk, milyen az ember… |
|
De azt nem, azt soha – azt a kegyetlen |
farkasmosolyt, mámortól ködös szemet, |
azt az arcot tudom, hogy meg nem látom, |
amelyik egy szétvert hálószobában |
nézett ki rám a vérszeplős tükörből… |
|
|
Visszaút az időben
Bruce Goldberg amerikai hipnoterapeuta és követői
betegeiket hipnózisban visszaviszik előző életeikbe,
hogy ott találják meg jelenlegi problémáik okát.
|
Mikor rézgyűrű voltam, tűzbe dobtak. |
Mikor vak macska, felmosóvödörbe. |
Király voltam, hóhér kezére adtak. |
Övcsat – ötezer évre lemerültem a földbe. |
|
Esernyőnyél karokkal, golyvás nyakkal guggoltam |
a sárszínű folyónál, legyek felhőiben. |
Kövön lepényt sütöttem egykedvűn, míg a holtak |
százszámra úsztak el a napban égő vizen. |
|
Öregasszony is voltam, csak ődöngtem egész nap |
hálóingben, a falnak sérelmeim soroltam. |
Rablók orozták el megsárgult kombinémat, |
fél paprikámat, míg gyufát vettem a boltban. |
|
Égő házban vizesdézsába fúltam. |
Az ütközetben otthagytam a lábam. |
Zsarnok anyám árnyékában fakultam. |
Disznók faltak föl egy parasztudvar porában. |
|
Mindig sűrűbb sötétekbe fúródtam. |
Egész az idő pereméig estem |
– mintha vonatból éjjel, nem láttam már, csak szórtan |
derengő létezőket, de még ott is kerestem |
|
a célt, okot vagy bűnt, ami miatt, de végül |
ott sem volt semmi, csak valami fal. |
Azon túl csak a semmi, azon innen a kék űr |
lassan kiégő csillagaival. |
|
|
Eldöntetlen kérdés
„Azért talán ez mégsem volt kevés… |
Hogy úgy éltem, ahogy: a köztes zónában, éppen |
feleúton: se mámor, se kétségbeesés… |
|
Korán keltem, korán aludni tértem, |
álomtalan aludtam reggelig, |
egy bolygón, amely úgy függött a térben, |
|
akár egy zsonglőr fönnmaradt tenisz- |
labdája. Hogy hajat nyírtam, inget cseréltem, |
fizettem pontosan a számláimat, pedig |
|
ha fölpillantottam az égre, délben |
atommáglya lángolt éppen fölöttem, |
éjjel halott kövek villogtak a sötétben |
|
saját hűlt helyükön. Hogy akit nem szerettem, |
annak sem ártottam, pedig pók a legyet, |
macska az egeret, s a róka részletekben |
|
rágja tövig a tó jéglapjában rekedt |
eleven hattyú szárnyát. Hogy nem voltam hazug, vagy |
lehetőleg sosem szegtem ígéretet, |
|
mikor pedig vonat rohan iskolabusznak, |
fölrobbant repülők hullnak az égből, |
s akitől egy fél napra elbúcsúztak, |
|
már csak fém karkötőjéről vagy gyűrűjéről |
ismerik föl sokan… Hogy a valaha kedvest |
megtartottam szánalomból, hűségből, |
|
hogy mindig ugyanaz a megszokott test |
lélegzett és mocorgott mellettem a sötétben, |
míg a kertből csak úgy dőlt befelé a nedves |
|
növények szaga, s láttam átszaladni az égen |
a hullócsillagok parázsló csikkjeit, |
csigák tapadtak össze hullámzó fű tövében… |
|
Hogy meghallgattam az ellenfél érveit, |
s egyként tiszteltem, ha nem is egyféleképpen |
állam és logika törvényeit, pedig |
|
tudtam, hogy meghalok, hogy egyszer eljön értem, |
ami mindenkiért, s lezuhan a sötét |
alagsorba velem a lift… Mégiscsak érdem, |
|
azt hiszem, valamit mindez mégiscsak ért, |
ha lesznek is, kik azt mondják felőlem, |
csak félig éltem, vagy félig sem, s többet élt |
|
nálam a pók, a tigris vagy akár a belőlem |
nőtt, gyorsan hervadó gyom, mely mint valami kék, |
fénytől részeg ütőér lüktet a levegőben…” |
|
|
Halottak napja
Négy gyertyaláng lobog, négy könnyű lélek |
a kinti-benti sötétség határán. |
Megcsukló hangtalan nyelvek beszélnek. |
A mustárospohár vastag fala a párkány |
|
fájára halvány sugárküllőket vet. |
Az ablak most láng-kettőző tükörlap: |
nem látni a diófa lombjai közt a perzselt, |
száguldó fellegek füstjét, a csorba holdat… |
|
„Púpos parasztlány voltam, nem kellettem |
senkinek, csak a részeg katonáknak, már őszen… |
Más szennyesét pucoltam, más gyerekét dédelgettem, |
most rothadó avar és folyós sár lett belőlem…” |
|
„A hajam lenyírattam, remekül teniszeztem, |
később kártyacsaták, Bécsben operabérlet… |
Idegenek álltak körül a végső percben, |
latolták: zongorám, komódom mennyit érhet…” |
|
„Csinos fiú voltam, a strandon kézen álltam, |
asztalnál, ágyban a bőséges húst szerettem. |
Az utolsó adag morfin kábulatában |
még elértem a vécét, mielőtt összeestem…” |
|
„Voltam valaha. Már élő emlékezet sem, |
írás sem őrzi rég a nevemet. |
A múltba, a világon tátongó résbe estem, |
amely benyeli majd a földet s az eget…” |
|
|
Város, este
Este, anyámmal, október lehet, |
megyünk valahová. A házak díszletek |
sötét kartonpapírból, szilvakék ég… |
|
Egy darabig még minden ismerős: |
az alkonyfény utolsó csillámai a hős |
bajtársát fölfogó bronz jobb karján – az angyal |
|
a cégtáblán, az apró kígyó, mely a bejárat |
– a kirakatüveg mögött, a gyógyteákat |
és aszpirint őrizve, fürtös antik |
|
istennő gipszfeje honol fehéren. |
agyféltekéi a villanyfény-járta mézben, |
az aszaltszilva szénszín múmiái |
|
a zöldségesnél. Tükrök, függönyök: |
kis, elegáns öreg nők kihűlt kávé fölött, |
festett hajuk közül kivillog sápadt |
|
fejbőrük, őszi lombbal megpakolt |
– nadrágos nők, maguk metszette bot |
a férfiaknál –, szimplát rendelnek, habrolót… |
|
Várók a rendelőben, lécpadok, |
folyosókon szorongnak, neonfénytől halott- |
kék arccal, nagykabátban, aztán szétoszlanak más |
|
szétszórt zugokba. Házak, ablakok, |
konyhák, szobák – kisebb terek nagyobb |
terekbe ékelődve, és mindegyikben éppen |
|
öltöznek, vetkeznek, lefekszenek, |
hátrafeszítik megereszkedett |
arcbőrük a tükör előtt, a tűzre tesznek, |
|
a molylepkét tapsolva kergetik, |
a rádió gombját tekergetik, |
kikeresik a romló meggybefőttet a spájzban… |
|
Aztán egyszer csak mindez véget ér. |
szalad a fűben, vadszőlőlevél |
a villanyfény borostyánjába fagyva. |
|
Vaskerítés az egyik oldalon, |
nyírott füvön fehér szék, |
az út túloldalán, mintha a föld alól |
buzogna, parttalan és hullámzó sötétség. |
|
Szélmozgás, lombmoraj az éjszaka |
Hátrébb a hegygerinc grafikonvonala |
szalad, szilárd sötét a légnemű sötétben. |
|
Aztán az ég, az ég mögött is ég |
Törékeny tetőszerkezet, a lég |
fekete gerendáival aláducolva. |
|
Fönn végtelen teremben egy marék |
lenn pár utolsó utcalámpa ég |
az ember nélküli sötétség tengerében. |
|
A fényben buszmegálló, háztető |
Úgy tűnt: minden, ami szilárd és érthető |
– szivacs a kád vizében – lebeg a képtelenben. |
|
|
Véletlen
Sikoltozás. Valaki lángban áll. |
Lobogva ég a rémületbe dermedt |
díszteremben a Mikulás-szakáll, |
|
a földig érő, vattázott lebernyeg, |
melybe a karácsonyfagyertya lángja |
belékapott. Gyorsan hazaterelnek |
|
minket, többieket a holtra válva |
suttogó tanítónők. Hónapok |
sora után látjuk viszont: az álla |
|
duzzadt, nyershús-rózsaszínben ragyog. |
És a másik, fogósműtét nyoma |
a homlokán, meg-megroggyan, ahogy |
|
lép, mintha folyton térdet hajtana |
a sors előtt, mely így elbánt vele. |
Két orrtalan lyuk horpadt arcban, a |
|
jámbor igyekezettől kétfele |
gördül folyton a két bámész, üres szem. |
Véletlenek: üzemzavar jele |
|
egy amúgy megbízható gépezetben. |
Futó, rossz gondolat Isten fejében. |
Őt kérem este, mielőtt lefekszem, |
|
vigyázzon rám, s ébren is, mintha jégen, |
vagy háztetőn holdfénynél, rettegés, |
gyanú nélkül, mintha egy rossz regényben, |
|
hol mindig győz a jó, a szenvedés |
csak átmenet, jutalmat nyer az érdem… |
Aztán egy függönyt félrehúznak, és |
|
sugárzó, agyhalott mosoly az égen: |
a nap. Felhők bodor véletlene |
a tócsák fodrozó véletlenében… |
|
|
|