Kettőstudat
|
„Tudom, hogy beteg öregasszony vagyok, és
szeretetotthonban lakom
– de érzem, hogy kislány vagyok Írországban.” Mrs.
O’C. 88 éves öregasszony
Oliver Sacks The Man Who Mistook His Wife for a Hat c. könyvében.
|
| Visongat az üveg – az ablakot |
|
vizes újságpapírral mossák épp átellenben. |
| Ezt hallgatom, de közben rég halott |
|
férfiak-nők dalolnak harsányan a fejemben. |
|
| Itt minden, mint szokott: a bútorok, |
|
a bomló háncsú lábtörlő, a macska tálja, |
| közben a sok rég elporladt torok |
|
„az én falum fehér rózsáját” kornyikálja. |
|
| Gyorsan fogyó időmben úgy lakom, |
|
mint égő házban, az utolsó ép sarokban. |
| Mindjárt bedől a tűz az ablakon, |
|
ágyam előtt a keskeny rongyszőnyeg lángra lobban. |
|
| Mint akit álmában már-már beért |
|
a gyilkos, reszkető kezem hiába zárat, |
| rést keresgél a lét falán, s egyszerre épp |
|
itt benn, az én agyamban nyílik a vészkijárat. |
|
| Most hallom csattogni a habverőt, |
|
csörögni az edényt egy rég fű-benőtte konyhán. |
| Szilánkká omlott nagytükör előtt |
|
ruhát cserél a két rég holt kamasz rokonlány. |
|
| Hárslomb alatt, anyám mellén fejem, |
|
az állott, mézsűrű melegben félig alszom. |
| Még hallom, egy öreg hang részegen |
|
bizonygatja anyámnak, hogy szebb, mint a menyasszony. |
|
| Úgy vegyül a leszálló éjszaka |
|
a kezdet és reménység világos évszakával, |
| mint a forró olaj nehéz szaga |
|
az ázott kert üde, kesernyés fűszagával. |
|
| Elhágy az Egy, ezerré szétesem, |
|
porom majd ott kereng még a hűlő Föld porában. |
| De mindig ott vagyok négyévesen, |
|
míg a világ világ, nagyanyám udvarában. |
|
|
Triptichon
| Mint kárhozott lelkek vagy hasfájós csecsemők, |
| a holdtalan sötétben macskák üvöltenek. |
| Sorára várva még ott üldögél vagy öt |
| nesztelen árny. Üvegszilánk szemek, |
|
| mintha egy pokolbéli alagútból, |
| időkön túli mélyből közeledő vonat |
| zöld lámpái. A rácsos konyhaablakon túlról |
| „meghalni… csak teérted… egyetlen csókodat…” |
|
| ilyesmiket szitál a rozzant rádióból |
| szivárgó férfihang az udvar csapzott füvére. |
| Ott benn egy pongyolás nő borospohárba mormol |
| a rohadt kurváról, aki miatt a férje… |
|
|
| A szódásüveg testén átsüt a villany, lelke |
| sistergő ívben a pohárba loccsan. |
| A lámpáról lecsüggő, lebegő ördögnyelvre |
| légy száll – újabb sötét petty a mézszínű ragacsban. |
|
| A kislány, semhogy a szokott műsort figyelje |
| – női düh ostromol kásás férfifölényt –, |
| most inkább arra gondol, hogyan rántotta helyre |
| eséstől elgörbült biciklijét |
|
| az atlétatrikós férfi, szeplősre égett, |
| vaskos kezével, a két térde közé szorítva – |
| s a rekedt suttogásra, amit félig se értett |
| a harsány tánczenétől. A bódék és a hinta |
|
| mögött a nyílt mező feketén összeborzadt, |
| hullámzott a hideg, napszállati aranyban. |
| Mintha egyetlen izzó, borzalmas izgalomnak |
| sápadt emléke volna a világ, úgy, ahogy van… |
|
|
| A menyasszony fehér kombinéban zokog: |
| ruháján vasalónyom, ő férjhez se megy inkább… |
| Konyhagőztől rézbőrű rokonok, |
| gacsos lábú, merevre dauerolt nők csitítják. |
|
| Párnákkal magasított székünkön, két gyerek, |
| megbűvölt borzadállyal nézzük a húslevesben |
| csukott szemhéjjal úszó, halvány kakasfejet. |
| Később, álmunkból fölriadva, ketten |
|
| füleljük a kihangzó dobogást, röhögést |
| közös dunyhánk alatt, a kisszobában. |
| Fönn rezgő csillagok, lenn baromfiürülék |
| és széttoccsant szeder a sötét udvar porában… |
|
|
|
Éjszaka
| se gond, se baj már nincs velem. |
| Van poharam, van kanalam, |
| asztalom, ágyam, istenem… |
|
| És van az ablak, van a rács, |
| négyzetháló mögött a nap, |
|
| szappanhártya duzzad a drót |
| száll, míg gyűröm a takarót. |
|
| nem irtja ki tőből a kínt, |
|
| ívfény. Nyitott szájjal, csukott |
| szemmel fekszünk, kik a valót |
| elrúgtuk, parttól csónakot, |
|
| elménk, a világról levált |
| eszméink hemzsegik körül, |
|
| a bűn, mely szétfut a világ |
|
| bennünk rejtve erjed a zárt |
| térben, hangyasav, mit az ész |
| termel, hogy szétmarja magát. |
|
| elszivárgunk, ledugaszolt |
| palackból lassanként. Levált |
| szemlencse néz minket, a Hold. |
|
|
A Kettő és az Egy
| Kezdetben ott állt a világ és köztem. |
| Akkora nagy volt, hogy észre se vettem, |
| hogy tőle kapja a bögre, a kisszék, |
| a kurta gyep azt a könnyű ezüst fényt. |
| Amikor elment, a hóba, a szélbe, |
| sírva kitett a világ küszöbére. |
|
| Később úgy jött, mint kedves fiatal nő, |
| ember-alakban, éppen ahogy illő. |
| De a Mindenség rejtjele, az arca |
| mindent ígért, bár ő nem is akarta. |
| A kozmoszt gyönge vállaira raktam, |
| sokallta, elment, magamra maradtam. |
|
| Most pilleként itt repdes a szememben |
| pillám mögött, és nem hagyhat el engem. |
| Most látom csak: az abroszból, a tálból, |
| a falból is az ő léte világol. |
| Az ág lombja, az árny bolyha mögött: ő. |
| Én elfogyok, s megint egy lesz a kettő. |
|
|
Őszutó
| Tört fényű, sárga fasorban baktatok. |
| Képzelt kutyámat pórázon rángatom. |
| Árnyék-anyám ül egy távoli padon, |
| mindig eggyel odébb, hol el nem érem. |
|
| Ahogy ő nincsen, ahogy mint halott, |
| annyit érzek most Bécs, Róma zajából, |
| fényeiből – úgy leszek egyre máshol, |
| kereshetsz bármelyik ponton a térben.*
|
|
|
A körülmények
| Én úgy kerültem ebbe az egészbe, |
| egész véletlenül, hogy egyik este |
| Pávelbe botlottam, még kiskorunkban |
| sokat fociztunk együtt, ő szólt, hogy kell az ember… |
| És volt még a dolog anyagi része: |
| márka, arany – nekem véletlenül se |
| került addig ilyesmi a kezembe… |
|
| Amikor bementünk abba a házba, |
| lehettek ott tizen vagy tizenegyen. |
| Nem mozdultak, csak ültek, ránk meredtek, |
| nem adtak hangot, még a gyerekek sem, |
| csak reszkettek némán, mint a nyárfalevél. |
| Pável mindet a ház elé terelte, |
| utána már csak arra az őrült kattogásra |
| emlékszek – két perc, és nem moccant egyikük sem. |
|
| Az első lányt Mirko hozta be. Szőke lány volt, |
| szép, mint egy filmsztár. Szegény, rúgott-karmolt, |
| sokra nem ment vele, mi heten voltunk… |
| Aztán Mirko azt mondta, azt csináltok |
| vele, amit akartok, de tudjátok, |
| hogy nincs elég helyünk, és élelmünk sem, |
| és mindennap hoznak újakat. Elindultunk |
| az autóval valamerre, semerre, |
| egy erdő szélén hirtelen megálltunk, |
| Pável fogta a puskáját, kiszálltak, |
| fél perc, és mentünk is tovább… Még egyre |
| emlékszek tisztán: egy olyan kövérkés, |
| harmincasforma nő volt, még elég szép, |
| valami tanítónő – talán, mert ővele |
| én kellett, hogy kiszálljak… |
|
| Csak az a baj, hogy igen rosszul alszom. |
| Álmomban jön az összes sorban vissza, |
| még az is, amelyikre nem is emlékszek ébren: |
| a köves konyhában az öregasszony, |
| a lány, aki a macskáját szorítja… |
| Fölriadok, aztán csak fekszek ébren |
| a vaksötétben, a reggelre várok. |
| Vagy villanyt gyújtok, meghúzom a vodkát, |
| elszívok egy féldoboz cigarettát, |
| a konyhában órákig föl-le járok. |
|
| Ha nem jön ez az egész fölfordulás, |
| más körülmények közt biztos úgy élek |
| én is, mint az apám, mint mindenki más. |
| Forog a mókuskerék: munka, család, |
| mire észbe kapsz, el is telt az élet… |
| Néha berúgok, vagy lekenek egyet |
| a gyereknek – tudjuk, milyen az ember… |
|
| De azt nem, azt soha – azt a kegyetlen |
| farkasmosolyt, mámortól ködös szemet, |
| azt az arcot tudom, hogy meg nem látom, |
| amelyik egy szétvert hálószobában |
| nézett ki rám a vérszeplős tükörből… |
|
|
Visszaút az időben
|
Bruce Goldberg amerikai hipnoterapeuta és követői
betegeiket hipnózisban visszaviszik előző életeikbe,
hogy ott találják meg jelenlegi problémáik okát.
|
| Mikor rézgyűrű voltam, tűzbe dobtak. |
| Mikor vak macska, felmosóvödörbe. |
| Király voltam, hóhér kezére adtak. |
| Övcsat – ötezer évre lemerültem a földbe. |
|
| Esernyőnyél karokkal, golyvás nyakkal guggoltam |
| a sárszínű folyónál, legyek felhőiben. |
| Kövön lepényt sütöttem egykedvűn, míg a holtak |
| százszámra úsztak el a napban égő vizen. |
|
| Öregasszony is voltam, csak ődöngtem egész nap |
| hálóingben, a falnak sérelmeim soroltam. |
| Rablók orozták el megsárgult kombinémat, |
| fél paprikámat, míg gyufát vettem a boltban. |
|
| Égő házban vizesdézsába fúltam. |
| Az ütközetben otthagytam a lábam. |
| Zsarnok anyám árnyékában fakultam. |
| Disznók faltak föl egy parasztudvar porában. |
|
| Mindig sűrűbb sötétekbe fúródtam. |
| Egész az idő pereméig estem |
| – mintha vonatból éjjel, nem láttam már, csak szórtan |
| derengő létezőket, de még ott is kerestem |
|
| a célt, okot vagy bűnt, ami miatt, de végül |
| ott sem volt semmi, csak valami fal. |
| Azon túl csak a semmi, azon innen a kék űr |
| lassan kiégő csillagaival. |
|
|
Eldöntetlen kérdés
| „Azért talán ez mégsem volt kevés… |
| Hogy úgy éltem, ahogy: a köztes zónában, éppen |
| feleúton: se mámor, se kétségbeesés… |
|
| Korán keltem, korán aludni tértem, |
| álomtalan aludtam reggelig, |
| egy bolygón, amely úgy függött a térben, |
|
| akár egy zsonglőr fönnmaradt tenisz- |
| labdája. Hogy hajat nyírtam, inget cseréltem, |
| fizettem pontosan a számláimat, pedig |
|
| ha fölpillantottam az égre, délben |
| atommáglya lángolt éppen fölöttem, |
| éjjel halott kövek villogtak a sötétben |
|
| saját hűlt helyükön. Hogy akit nem szerettem, |
| annak sem ártottam, pedig pók a legyet, |
| macska az egeret, s a róka részletekben |
|
| rágja tövig a tó jéglapjában rekedt |
| eleven hattyú szárnyát. Hogy nem voltam hazug, vagy |
| lehetőleg sosem szegtem ígéretet, |
|
| mikor pedig vonat rohan iskolabusznak, |
| fölrobbant repülők hullnak az égből, |
| s akitől egy fél napra elbúcsúztak, |
|
| már csak fém karkötőjéről vagy gyűrűjéről |
| ismerik föl sokan… Hogy a valaha kedvest |
| megtartottam szánalomból, hűségből, |
|
| hogy mindig ugyanaz a megszokott test |
| lélegzett és mocorgott mellettem a sötétben, |
| míg a kertből csak úgy dőlt befelé a nedves |
|
| növények szaga, s láttam átszaladni az égen |
| a hullócsillagok parázsló csikkjeit, |
| csigák tapadtak össze hullámzó fű tövében… |
|
| Hogy meghallgattam az ellenfél érveit, |
| s egyként tiszteltem, ha nem is egyféleképpen |
| állam és logika törvényeit, pedig |
|
| tudtam, hogy meghalok, hogy egyszer eljön értem, |
| ami mindenkiért, s lezuhan a sötét |
| alagsorba velem a lift… Mégiscsak érdem, |
|
| azt hiszem, valamit mindez mégiscsak ért, |
| ha lesznek is, kik azt mondják felőlem, |
| csak félig éltem, vagy félig sem, s többet élt |
|
| nálam a pók, a tigris vagy akár a belőlem |
| nőtt, gyorsan hervadó gyom, mely mint valami kék, |
| fénytől részeg ütőér lüktet a levegőben…” |
|
|
Halottak napja
| Négy gyertyaláng lobog, négy könnyű lélek |
| a kinti-benti sötétség határán. |
| Megcsukló hangtalan nyelvek beszélnek. |
| A mustárospohár vastag fala a párkány |
|
| fájára halvány sugárküllőket vet. |
| Az ablak most láng-kettőző tükörlap: |
| nem látni a diófa lombjai közt a perzselt, |
| száguldó fellegek füstjét, a csorba holdat… |
|
| „Púpos parasztlány voltam, nem kellettem |
| senkinek, csak a részeg katonáknak, már őszen… |
| Más szennyesét pucoltam, más gyerekét dédelgettem, |
| most rothadó avar és folyós sár lett belőlem…” |
|
| „A hajam lenyírattam, remekül teniszeztem, |
| később kártyacsaták, Bécsben operabérlet… |
| Idegenek álltak körül a végső percben, |
| latolták: zongorám, komódom mennyit érhet…” |
|
| „Csinos fiú voltam, a strandon kézen álltam, |
| asztalnál, ágyban a bőséges húst szerettem. |
| Az utolsó adag morfin kábulatában |
| még elértem a vécét, mielőtt összeestem…” |
|
| „Voltam valaha. Már élő emlékezet sem, |
| írás sem őrzi rég a nevemet. |
| A múltba, a világon tátongó résbe estem, |
| amely benyeli majd a földet s az eget…” |
|
|
Város, este
| Este, anyámmal, október lehet, |
| megyünk valahová. A házak díszletek |
| sötét kartonpapírból, szilvakék ég… |
|
| Egy darabig még minden ismerős: |
| az alkonyfény utolsó csillámai a hős |
| bajtársát fölfogó bronz jobb karján – az angyal |
|
| a cégtáblán, az apró kígyó, mely a bejárat |
| – a kirakatüveg mögött, a gyógyteákat |
| és aszpirint őrizve, fürtös antik |
|
| istennő gipszfeje honol fehéren. |
| agyféltekéi a villanyfény-járta mézben, |
| az aszaltszilva szénszín múmiái |
|
| a zöldségesnél. Tükrök, függönyök: |
| kis, elegáns öreg nők kihűlt kávé fölött, |
| festett hajuk közül kivillog sápadt |
|
| fejbőrük, őszi lombbal megpakolt |
| – nadrágos nők, maguk metszette bot |
| a férfiaknál –, szimplát rendelnek, habrolót… |
|
| Várók a rendelőben, lécpadok, |
| folyosókon szorongnak, neonfénytől halott- |
| kék arccal, nagykabátban, aztán szétoszlanak más |
|
| szétszórt zugokba. Házak, ablakok, |
| konyhák, szobák – kisebb terek nagyobb |
| terekbe ékelődve, és mindegyikben éppen |
|
| öltöznek, vetkeznek, lefekszenek, |
| hátrafeszítik megereszkedett |
| arcbőrük a tükör előtt, a tűzre tesznek, |
|
| a molylepkét tapsolva kergetik, |
| a rádió gombját tekergetik, |
| kikeresik a romló meggybefőttet a spájzban… |
|
| Aztán egyszer csak mindez véget ér. |
| szalad a fűben, vadszőlőlevél |
| a villanyfény borostyánjába fagyva. |
|
| Vaskerítés az egyik oldalon, |
| nyírott füvön fehér szék, |
| az út túloldalán, mintha a föld alól |
| buzogna, parttalan és hullámzó sötétség. |
|
| Szélmozgás, lombmoraj az éjszaka |
| Hátrébb a hegygerinc grafikonvonala |
| szalad, szilárd sötét a légnemű sötétben. |
|
| Aztán az ég, az ég mögött is ég |
| Törékeny tetőszerkezet, a lég |
| fekete gerendáival aláducolva. |
|
| Fönn végtelen teremben egy marék |
| lenn pár utolsó utcalámpa ég |
| az ember nélküli sötétség tengerében. |
|
| A fényben buszmegálló, háztető |
| Úgy tűnt: minden, ami szilárd és érthető |
| – szivacs a kád vizében – lebeg a képtelenben. |
|
|
Véletlen
| Sikoltozás. Valaki lángban áll. |
| Lobogva ég a rémületbe dermedt |
| díszteremben a Mikulás-szakáll, |
|
| a földig érő, vattázott lebernyeg, |
| melybe a karácsonyfagyertya lángja |
| belékapott. Gyorsan hazaterelnek |
|
| minket, többieket a holtra válva |
| suttogó tanítónők. Hónapok |
| sora után látjuk viszont: az álla |
|
| duzzadt, nyershús-rózsaszínben ragyog. |
| És a másik, fogósműtét nyoma |
| a homlokán, meg-megroggyan, ahogy |
|
| lép, mintha folyton térdet hajtana |
| a sors előtt, mely így elbánt vele. |
| Két orrtalan lyuk horpadt arcban, a |
|
| jámbor igyekezettől kétfele |
| gördül folyton a két bámész, üres szem. |
| Véletlenek: üzemzavar jele |
|
| egy amúgy megbízható gépezetben. |
| Futó, rossz gondolat Isten fejében. |
| Őt kérem este, mielőtt lefekszem, |
|
| vigyázzon rám, s ébren is, mintha jégen, |
| vagy háztetőn holdfénynél, rettegés, |
| gyanú nélkül, mintha egy rossz regényben, |
|
| hol mindig győz a jó, a szenvedés |
| csak átmenet, jutalmat nyer az érdem… |
| Aztán egy függönyt félrehúznak, és |
|
| sugárzó, agyhalott mosoly az égen: |
| a nap. Felhők bodor véletlene |
| a tócsák fodrozó véletlenében… |
|
|
Gravitáció
| Első fűtés: megperzselt por szaga. |
| Meleg szobából nézem a holdfogyatkozást: |
| ahogy csúszó karéjban lassan fölfalja a |
| terjedő vörös árnyék a csontszín villogást. |
|
| Szeles éjjel után reggel merő dió |
| a kert, diólevél zöld-sárga mozaikja |
| tömi el a csatornát. A gravitáció |
| megránt egy pórázt, és elindul újra vissza |
|
| mind, amit fölfelé húzott a nap |
| mágnese, s most kopogva és lebegve |
| igyekszik lefelé. Ami csak kiszakadt |
| egymásból, most törekszik újra egybe |
|
| puha keblén a sárnak, ahol majd az esőben |
| maguk is sűrű sárrá feketednek. |
| Amikor a jövő vonzása már erőtlen, |
| mágnesként kezd el vonzani a kezdet. |
|
|
Sötétedés
| Négy óra, fél öt: a maradék lila fényt |
| rövidesen feltörli a sötétség. |
| A kísérteties kúszónövény, |
| mely csomókban lepi a temető kerítését, |
|
| mint mosdó peremét a szürke hab, |
| melyben az alkonyat gyanús szennyese ázik, |
| ahogy horzsolja végső sugarával a nap |
| kimerülő elemlámpája, fölsugárzik, |
|
| mintha több tízezer, szemétlapátra |
| került pók megdicsőült szelleme. |
| Fán-bokron mindenütt az elmúlás barna-sárga |
| himlője, mintha egymást fertőznék meg vele. |
|
| Lángszóró nyalta végig a gyepet. |
| A mályva önmaga szalmaszín árnya. |
| Dió a fűben: elfeketedett |
| miniatűrre égett koponyája |
|
| a tűz áldozatának. Pörsenések |
| az este szürke felhámján: bogyók. |
| Lángok, szívek, viasz könnycseppje, vércsepp, |
| kiöltött nyelvek és kifordult szemgolyók – |
|
| Az élet vége még nagyon is élet. |
| A test, a lélek minden kétes rejtelme benne |
| nyüzsög. Aztán a gyász egyértelmű fehéret |
| terít a rejtelemre, förtelemre… |
|
|
Avarégetés
| Nedvességet kíván inkább a lélek, |
| a búcsú elnyújtott agóniáját, |
| vagy száraz, röpke kínt? Levelek égnek |
| mindenfelé, könnyű halotti máglyák |
|
| füstjétől szürke az őszvégi ég. |
| A csonttalan zsugorodó sötét bőr |
| parázs, majd pernye lesz: tőből kiég, |
| a lángon át végleg lelép a létből, |
|
| szilárd testből áttetsző levegő lesz. |
| Míg körben erjedés és rothadás, |
| hullott alma, avar lepi a földet. |
| Mint egy fölszámolás előtt álló lakás: |
|
| zsineggel összekötött levelek, |
| húsz év előtti feladóvevények, |
| kórházból visszakapott szemüveg, |
| fogsor… Tárt karú, fej nélküli lények: |
|
| az öltönyök – kivéve, amelyikben… |
| S amelyben vélhetőleg elveszett |
| a gyermekméretűre apadt test… Szinte minden |
| érintésre sajogni kezd az emlékezet |
|
| gyulladt foggyökere. A barna-sárga |
| romlás kikezdte tárgy mind egy-egy ablak |
| a még hibátlan múltra. Őrizni legalább a |
| roncsokat – ha a fájdalom maradt csak, |
|
| hát akkor azt, és legalább amíg |
| a pusztulás szabott útját bejárja… |
| Vagy láng és füst, aztán az ég, a szív |
| derült, érzéstelen amnéziája…? |
|
|
Őszi alom
| De éppen most? Mikor nemhogy meleg |
| vagy fény, de jó soká esély se rá? Most, |
| mikor éjszaka már fagy, és a reggelek |
| ködében valami hóforma szálldos… |
|
| Mikor minden fűszál, zörgős bokor |
| láttán nyilvánvaló az ellenfél térnyerése… |
| És nem az öncsalás zöld korában, amikor |
| frissen sarjadt remény áltat, hogy hátha mégse? |
|
| A macska – hátrasúnyt fül, az ismerős riadtság |
| szemében, a hasa söpri a földet – |
| megismételni készül az artistamutatványt, |
| amikor egyre újabb utasok préselődnek |
|
| a buszból kifelé – több, mint ahány belefért. |
| A tej iránt sipogva, vakon tülekedőknek |
| ennyi jut: az a fél óra vagy az a fél |
| perc – azután elindul, hogy fölkutassa őket |
|
| gumiharisnyás lábán, a kezében |
| vödörrel, öregasszony alakjában a végzet, |
| minden rosszindulat s harag nélkül, csak éppen |
| saját szempontjait nézve, nem az övéket. |
|
| A nehezen fölásható, fagyott |
| földbe, söröskupak silány aranya mellé, |
| kőtörmelék közé jutnak aztán, hogy ott |
| siessenek mihamar lenni földdé, |
|
| hányféle és miféle stáción át, |
| rágondolni se jó. Mintha két nagy tenyér |
| préselné össze az élet spirálrugóját |
| addig, amíg egészen összeér |
|
| kezdet és vég. Egy fél órára vannak, |
| hogy aztán ne legyenek soha többé. |
| Alig van ideje fölhangzani a hangnak, |
| – annak, amelyik minden élőlényben örökké |
|
| ott zúg, mint a létezés fülzúgása, |
| s azt ismételgeti, hogy minden, ami élt, |
| örök, hogy puszta látszat a múlandó múlása… |
| És különben is, ki tudja, miért |
|
| szúr szemet ennyi hullás, kopás és barnulás |
| és korhadás között épp ez az érthetetlen |
| pazarlás? Mintha volna értelmes pusztulás… |
| Mindennek célja van, vagy nincs célja semminek sem. |
|
|
Kísértetek
| Nincs múlt idő. A múlt nem múlik el. |
| Megőrizzük, ahogy a rég leégett |
| erdők virágporát a tómeder |
| iszapja. Ami volt, nem ér sohase véget: |
| megszűnik és nem tud megszűnni mégse. |
| Mint a málnadzsemben rekedt darázs |
| nem tudni, honnét hangzó zümmögése, |
| mint mikor távoli rádióállomás |
| sercegése szüremlik a két szó közti résbe, |
| míg végül átszakad valami gát, |
| egy ponton a jelen szövete enged. |
| Mondjuk, hiperérzékeny kamerád |
| a néptelen utat, a hófoltos búzaföldet |
| filmezi napokig, pár szélfútta pocsolyát, |
| aztán mikor előhívod a filmet, |
| döbbenten látod: a földeken át |
| furcsa egyenruhában katonák menetelnek… |
| Menekülők: teherkocsin, gyalog, |
| bőröndöt hurcolnak, vagy megrakott |
| gyerekkocsit tolnak, vagy épp egy szál ruhában |
| áradnak végtelen sorban – nem hagy nyomot |
| lábuk az út porában, a szőlődomb sarában… |
|
| Vagy amikor hazafelé menet |
| a sáros földúton kikászálódsz lerobbant |
| autód alól, és látod, hogy rádsötétedett: |
| sötét eget tükröz a recés keréknyomokban |
| csillámló víz, már csak alig dereng |
| az ócska fürdőkád, a szétesett |
| gyerekkocsi odébb, a szélső fák tövében, |
| egyszerre a kopasz gallyak fölé lebeg |
| a hold gázzal töltött léggömbje, és a fényben |
| a domb mögül tankok kanyarodnak elő, |
| a holdfényben tisztán kivehető |
| a kormánynál az arc is, feléd közeledőben, |
| mikor épp úgy döntesz, filmforgatás, |
| és közelebb merészkednél: a robbanás, |
| a láng, a robbanás, az elszenesedő |
| test, mintha ami történt, nem bírna az időben |
| odébbforogni, és csak ismételné magát, |
| mint elakadt lemez, a fölsértett levegőben… |
|
| Vagy biztonsági őr vagy, s éjfélkor körbejársz, |
| zseblámpád fénye az üres telek |
| gyomos földjén motoz, ahol a régi ház |
| hűlt helyén parkoló vagy irodaépület |
| kel ki, a fénynyaláb lapátnyelet, |
| tócsát, téglarakást forgat elő |
| az éjszaka talajából, meszes füvet, |
| s egyszer csak helyhez szögezi a rémület: |
| látni nem látni mást, csak a betonkeverő |
| kövér körvonalát, de mintha emberek |
| tolonganának ott, egész harsány tömeg, |
| lábdobogás, harangszó, sülő hús sercegése, |
| vontatott templomi ének, éles gyerek- |
| hangon mondóka szálldos a puszta föld felett, |
| visongó nevetés csap részeg hetvenkedésre: |
| mint éjszaka falakból a meleg, |
| úgy párolog a földből elsüllyedt életek |
| beléivódott öröme és szenvedése… |
|
| Vagy este kiszaladsz a kinnfeledt |
| mosott ruháért, és látod a gyönge szélben |
| fej nélkül ágáló kísértetek |
| sorát röpülni helyben, a szárítókötélen, |
| a kertfal és a pincelejárat közti térben, |
| mikor kigyúl egy ablak, és óriási, sárga |
| fény-négyszöget terít az udvar sötét füvére, |
| melyet négy részre szabdal a keresztlécek árnya – |
| ugyanaz az udvar tíz éve, negyven éve, |
| s hirtelen úgy érzed: ha visszamégy |
| az elhagyott, üres szobába, lárma, |
| nevetgélés fogad, az összes villany ég, |
| vörösbort töltenek rég összetört pohárba, |
| vagy csak egyvalaki: szokott helyén, a széken, |
| a lámpa fénykörén túl, s azt mondja: „Visszatértem, |
| a telihold talán, vagy fájdalmad mágnese |
| testté rántotta össze ittlétemnek a térben |
| kóválygó lenyomatait, hogy én, aki |
| csak csöpögő csapokról, gázszámláról beszéltem |
| valaha, elmondjam, amit sose, |
| s te is elmondd, amit nem mondtál el, míg éltem.” |
|
|
Egyirányú utca
| De ami volt, az nem jön vissza többé |
| soha. Az idő egyirányú utca. |
| Örökké zuhog a jelen, s örökké |
| száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza |
| szempillantás alatt. Lábbal előre vissza |
| nem szökken a műugró a trambulinra, és nem |
| lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta, |
| de ha mégis lehetne, hogyha valami résen, |
| a kozmosz féregjáratain át |
| zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot, |
| ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás |
| szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt, |
| bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy |
| kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat, |
| vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy |
| saját gyermekkorodban, épp vasárnap |
| dél van, most merik szét a húslevest, |
| s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed |
| rájuk emelve, a jövendő elvetélt |
| embriója, merev térdekkel lépegetsz |
| feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés |
| vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!” |
| – az is hiába volna. Nem lehet |
| csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset, |
| olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke. |
| Mint bulldózer tolja maga előtt |
| a voltak összessége a rákövetkezőt, |
| ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége, |
| vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek, |
| a sérelem sérelmet szül, a seb |
| sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett |
| szoknyából vetkező, a múltjából kilépne, |
| s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled, |
| ahogy mások velem: bocsáss meg érte!” |
| És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne, |
| ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne, |
| csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd, |
| amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még! |
| Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!” |
|
Párbeszéd az időről
| A: A múltnak sosincs vége. A jelen |
| – az is a múlt, álöltözetben. |
| Rozsdás lavór a még levéltelen |
| bodzabokor tövében, vizes böjti szelekben |
| fölszárnyaló papírzacskó, az égbe |
| kapaszkodva az ágak fekete szövedéke, |
| földmélyi ikreik, a gyökerek lenn – |
| ugyanaz a tavasz tíz éve, negyven éve: |
| soha nem múlik el, amit szerettem. |
|
| B: De az idő, mint nyaktiló, lesújt. |
| Múlt és jelen közt ott a vérben |
| sikló penge. A póló, amit a szél lefújt, |
| s most ott hever az orgonabokor tövében, |
| nem röppen vissza a kötélre újra. |
| S ha valaki cigarettára gyújt a |
| szivárgó gázcső közelében, |
| a lángoló jelenből nincs visszaút a múltba, |
| két külön kontinens a „már nem” és a „még nem”. |
|
| A: Ahogy az akna negyven éven át |
| a kézre, mely kioldja lelkét, a robbanást, |
| ahogy a holt tavasz kísért az új tavaszban, |
| jéglapba zárva évtizedeket |
| kivár a gyűlölet, a szeretet, |
| amíg új kés sajog a régi sebben: |
| soha nem múlik el a szeretet, |
| ahogy nem múlik el a gyűlölet sem. |
|
| B: Sötét hernyók a porban, mint rég: dióvirág. |
| De ez nem az a por, és nem az a diófa. |
| A pók, amelyik itt rohan le-föl a kád |
| falán, meg amelyik lefolyt a lefolyóba, |
| ugyanolyan, de nem ugyanaz mégse. |
| Halott anyád a gének semmilyen cselvetése |
| nem hozza vissza, legfeljebb az álom. |
| Amit egynek mutat az érzések sötétje, |
| idegen és sokféle napvilágon. |
|
| A: De ami napvilágnál idegen, |
| ott vár rád a sötétben, öröktől ismerősen. |
| Kinn habzik, elforr az idő, de benn |
| valami nem bír megváltozni mégsem |
| soha. A vénkor udvara felett |
| a gyermekkor holdja mind fényesebb, |
| nincs is jelen, csak múlt álöltözetben: |
| soha nem gyógyul be a régi seb. |
| Azt szeretem, akit mindig szerettem. |
|
|
Dal az időről
| Fésű földben, karóra víz alatt, |
| Száz év előtti karácsonyi lap |
| a bombatalálat érte fiókban. |
| Fényképcsomag: aki már nincs sehol, |
| vízparton áll, gyerek fölé hajol, |
| sötét haja lobog a nyári szélben. |
| Szilánkok egy ház romjai alól, |
| amely leégett az idő tüzében. |
|
| Fakó zseblámpafény erőlködik, |
| hogy kimentsen az éjből valamit. |
| Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs. |
| A múlt kihamvadt évtizedeit |
| villantaná törött tükördarab. |
| Ahogy a kő fölött beforr a hab, |
| ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vizen – |
| a végén ránctalan nemlét marad, |
| mintha sosem lett volna semmi sem. |
|
|
|