Egyirányú utca

Új versek 1994–97

 

 

 

 

Halottak napja

 

 

 

 

Kettőstudat

Tudom, hogy beteg öregasszony vagyok, és szeretetotthonban lakom

– de érzem, hogy kislány vagyok Írországban.” Mrs. O’C. 88 éves öregasszony

Oliver Sacks The Man Who Mistook His Wife for a Hat c. könyvében.

 
Visongat az üveg – az ablakot
 
vizes újságpapírral mossák épp átellenben.
Ezt hallgatom, de közben rég halott
 
férfiak-nők dalolnak harsányan a fejemben.
Itt minden, mint szokott: a bútorok,
 
a bomló háncsú lábtörlő, a macska tálja,
közben a sok rég elporladt torok
 
„az én falum fehér rózsáját” kornyikálja.
Gyorsan fogyó időmben úgy lakom,
 
mint égő házban, az utolsó ép sarokban.
Mindjárt bedől a tűz az ablakon,
 
ágyam előtt a keskeny rongyszőnyeg lángra lobban.
Mint akit álmában már-már beért
 
a gyilkos, reszkető kezem hiába zárat,
rést keresgél a lét falán, s egyszerre épp
 
itt benn, az én agyamban nyílik a vészkijárat.
Most hallom csattogni a habverőt,
 
csörögni az edényt egy rég fű-benőtte konyhán.
Szilánkká omlott nagytükör előtt
 
ruhát cserél a két rég holt kamasz rokonlány.
Hárslomb alatt, anyám mellén fejem,
 
az állott, mézsűrű melegben félig alszom.
Még hallom, egy öreg hang részegen
 
bizonygatja anyámnak, hogy szebb, mint a menyasszony.
Úgy vegyül a leszálló éjszaka
 
a kezdet és reménység világos évszakával,
mint a forró olaj nehéz szaga
 
az ázott kert üde, kesernyés fűszagával.
Elhágy az Egy, ezerré szétesem,
 
porom majd ott kereng még a hűlő Föld porában.
De mindig ott vagyok négyévesen,
 
míg a világ világ, nagyanyám udvarában.

 

 

 

Triptichon

 

1

Mint kárhozott lelkek vagy hasfájós csecsemők,
a holdtalan sötétben macskák üvöltenek.
Sorára várva még ott üldögél vagy öt
nesztelen árny. Üvegszilánk szemek,
mintha egy pokolbéli alagútból,
időkön túli mélyből közeledő vonat
zöld lámpái. A rácsos konyhaablakon túlról
„meghalni… csak teérted… egyetlen csókodat…”
ilyesmiket szitál a rozzant rádióból
szivárgó férfihang az udvar csapzott füvére.
Ott benn egy pongyolás nő borospohárba mormol
a rohadt kurváról, aki miatt a férje…
 

2

A szódásüveg testén átsüt a villany, lelke
sistergő ívben a pohárba loccsan.
A lámpáról lecsüggő, lebegő ördögnyelvre
légy száll – újabb sötét petty a mézszínű ragacsban.
A kislány, semhogy a szokott műsort figyelje
– női düh ostromol kásás férfifölényt –,
most inkább arra gondol, hogyan rántotta helyre
eséstől elgörbült biciklijét
az atlétatrikós férfi, szeplősre égett,
vaskos kezével, a két térde közé szorítva –
s a rekedt suttogásra, amit félig se értett
a harsány tánczenétől. A bódék és a hinta
mögött a nyílt mező feketén összeborzadt,
hullámzott a hideg, napszállati aranyban.
Mintha egyetlen izzó, borzalmas izgalomnak
sápadt emléke volna a világ, úgy, ahogy van…
 

3

A menyasszony fehér kombinéban zokog:
ruháján vasalónyom, ő férjhez se megy inkább…
Konyhagőztől rézbőrű rokonok,
gacsos lábú, merevre dauerolt nők csitítják.
Párnákkal magasított székünkön, két gyerek,
megbűvölt borzadállyal nézzük a húslevesben
csukott szemhéjjal úszó, halvány kakasfejet.
Később, álmunkból fölriadva, ketten
füleljük a kihangzó dobogást, röhögést
közös dunyhánk alatt, a kisszobában.
Fönn rezgő csillagok, lenn baromfiürülék
és széttoccsant szeder a sötét udvar porában…

 

 

 

Éjszaka

Mióta elhagytam magam,
se gond, se baj már nincs velem.
Van poharam, van kanalam,
asztalom, ágyam, istenem…
És van az ablak, van a rács,
négyzetháló mögött a nap,
pirosan hűlő faparázs:
az alkonyat, a pirkadat.
Közbül az éjszakai ég,
szappanhártya duzzad a drót
szemei közt, holdbuborék
száll, míg gyűröm a takarót.
Az esti altatóadag
nem irtja ki tőből a kínt,
besöpri csak az öntudat
szőnyege alá. Odakint
folyosók, percegő halott
ívfény. Nyitott szájjal, csukott
szemmel fekszünk, kik a valót
elrúgtuk, parttól csónakot,
s ahogy magába lemerül
elménk, a világról levált
eszméink hemzsegik körül,
méhraj virágzó körtefát.
Az eszelős gyermeki vád,
a sérelem, a félelem,
a bűn, mely szétfut a világ
terein mint történelem,
bennünk rejtve erjed a zárt
térben, hangyasav, mit az ész
termel, hogy szétmarja magát.
Magunk vagyunk a repedés
énünk falán, amelyen át
elszivárgunk, ledugaszolt
palackból lassanként. Levált
szemlencse néz minket, a Hold.

 

 

 

A Kettő és az Egy

Kezdetben ott állt a világ és köztem.
Akkora nagy volt, hogy észre se vettem,
hogy tőle kapja a bögre, a kisszék,
a kurta gyep azt a könnyű ezüst fényt.
Amikor elment, a hóba, a szélbe,
sírva kitett a világ küszöbére.
Később úgy jött, mint kedves fiatal nő,
ember-alakban, éppen ahogy illő.
De a Mindenség rejtjele, az arca
mindent ígért, bár ő nem is akarta.
A kozmoszt gyönge vállaira raktam,
sokallta, elment, magamra maradtam.
Most pilleként itt repdes a szememben
pillám mögött, és nem hagyhat el engem.
Most látom csak: az abroszból, a tálból,
a falból is az ő léte világol.
Az ág lombja, az árny bolyha mögött: ő.
Én elfogyok, s megint egy lesz a kettő.

 

 

 

Őszutó

Tört fényű, sárga fasorban baktatok.
Képzelt kutyámat pórázon rángatom.
Árnyék-anyám ül egy távoli padon,
mindig eggyel odébb, hol el nem érem.
Ahogy ő nincsen, ahogy mint halott,
annyit érzek most Bécs, Róma zajából,
fényeiből – úgy leszek egyre máshol,
kereshetsz bármelyik ponton a térben.*

 

 

 

A körülmények

Én úgy kerültem ebbe az egészbe,
egész véletlenül, hogy egyik este
Pávelbe botlottam, még kiskorunkban
sokat fociztunk együtt, ő szólt, hogy kell az ember…
És volt még a dolog anyagi része:
márka, arany – nekem véletlenül se
került addig ilyesmi a kezembe…
Amikor bementünk abba a házba,
lehettek ott tizen vagy tizenegyen.
Nem mozdultak, csak ültek, ránk meredtek,
nem adtak hangot, még a gyerekek sem,
csak reszkettek némán, mint a nyárfalevél.
Pável mindet a ház elé terelte,
utána már csak arra az őrült kattogásra
emlékszek – két perc, és nem moccant egyikük sem.
Az első lányt Mirko hozta be. Szőke lány volt,
szép, mint egy filmsztár. Szegény, rúgott-karmolt,
sokra nem ment vele, mi heten voltunk…
Aztán Mirko azt mondta, azt csináltok
vele, amit akartok, de tudjátok,
hogy nincs elég helyünk, és élelmünk sem,
és mindennap hoznak újakat. Elindultunk
az autóval valamerre, semerre,
egy erdő szélén hirtelen megálltunk,
Pável fogta a puskáját, kiszálltak,
fél perc, és mentünk is tovább… Még egyre
emlékszek tisztán: egy olyan kövérkés,
harmincasforma nő volt, még elég szép,
valami tanítónő – talán, mert ővele
én kellett, hogy kiszálljak…
Csak az a baj, hogy igen rosszul alszom.
Álmomban jön az összes sorban vissza,
még az is, amelyikre nem is emlékszek ébren:
a köves konyhában az öregasszony,
a lány, aki a macskáját szorítja…
Fölriadok, aztán csak fekszek ébren
a vaksötétben, a reggelre várok.
Vagy villanyt gyújtok, meghúzom a vodkát,
elszívok egy féldoboz cigarettát,
a konyhában órákig föl-le járok.
Ha nem jön ez az egész fölfordulás,
más körülmények közt biztos úgy élek
én is, mint az apám, mint mindenki más.
Forog a mókuskerék: munka, család,
mire észbe kapsz, el is telt az élet…
Néha berúgok, vagy lekenek egyet
a gyereknek – tudjuk, milyen az ember…
De azt nem, azt soha – azt a kegyetlen
farkasmosolyt, mámortól ködös szemet,
azt az arcot tudom, hogy meg nem látom,
amelyik egy szétvert hálószobában
nézett ki rám a vérszeplős tükörből…

 

 

 

Visszaút az időben

Bruce Goldberg amerikai hipnoterapeuta és követői

betegeiket hipnózisban visszaviszik előző életeikbe,

hogy ott találják meg jelenlegi problémáik okát.

 
Mikor rézgyűrű voltam, tűzbe dobtak.
Mikor vak macska, felmosóvödörbe.
Király voltam, hóhér kezére adtak.
Övcsat – ötezer évre lemerültem a földbe.
Esernyőnyél karokkal, golyvás nyakkal guggoltam
a sárszínű folyónál, legyek felhőiben.
Kövön lepényt sütöttem egykedvűn, míg a holtak
százszámra úsztak el a napban égő vizen.
Öregasszony is voltam, csak ődöngtem egész nap
hálóingben, a falnak sérelmeim soroltam.
Rablók orozták el megsárgult kombinémat,
fél paprikámat, míg gyufát vettem a boltban.
Égő házban vizesdézsába fúltam.
Az ütközetben otthagytam a lábam.
Zsarnok anyám árnyékában fakultam.
Disznók faltak föl egy parasztudvar porában.
Mindig sűrűbb sötétekbe fúródtam.
Egész az idő pereméig estem
– mintha vonatból éjjel, nem láttam már, csak szórtan
derengő létezőket, de még ott is kerestem
a célt, okot vagy bűnt, ami miatt, de végül
ott sem volt semmi, csak valami fal.
Azon túl csak a semmi, azon innen a kék űr
lassan kiégő csillagaival.

 

 

 

Eldöntetlen kérdés

„Azért talán ez mégsem volt kevés…
Hogy úgy éltem, ahogy: a köztes zónában, éppen
feleúton: se mámor, se kétségbeesés…
Korán keltem, korán aludni tértem,
álomtalan aludtam reggelig,
egy bolygón, amely úgy függött a térben,
akár egy zsonglőr fönnmaradt tenisz-
labdája. Hogy hajat nyírtam, inget cseréltem,
fizettem pontosan a számláimat, pedig
ha fölpillantottam az égre, délben
atommáglya lángolt éppen fölöttem,
éjjel halott kövek villogtak a sötétben
saját hűlt helyükön. Hogy akit nem szerettem,
annak sem ártottam, pedig pók a legyet,
macska az egeret, s a róka részletekben
rágja tövig a tó jéglapjában rekedt
eleven hattyú szárnyát. Hogy nem voltam hazug, vagy
lehetőleg sosem szegtem ígéretet,
mikor pedig vonat rohan iskolabusznak,
fölrobbant repülők hullnak az égből,
s akitől egy fél napra elbúcsúztak,
már csak fém karkötőjéről vagy gyűrűjéről
ismerik föl sokan… Hogy a valaha kedvest
megtartottam szánalomból, hűségből,
hogy mindig ugyanaz a megszokott test
lélegzett és mocorgott mellettem a sötétben,
míg a kertből csak úgy dőlt befelé a nedves
növények szaga, s láttam átszaladni az égen
a hullócsillagok parázsló csikkjeit,
csigák tapadtak össze hullámzó fű tövében…
Hogy meghallgattam az ellenfél érveit,
s egyként tiszteltem, ha nem is egyféleképpen
állam és logika törvényeit, pedig
tudtam, hogy meghalok, hogy egyszer eljön értem,
ami mindenkiért, s lezuhan a sötét
alagsorba velem a lift… Mégiscsak érdem,
azt hiszem, valamit mindez mégiscsak ért,
ha lesznek is, kik azt mondják felőlem,
csak félig éltem, vagy félig sem, s többet élt
nálam a pók, a tigris vagy akár a belőlem
nőtt, gyorsan hervadó gyom, mely mint valami kék,
fénytől részeg ütőér lüktet a levegőben…”

 

 

 

Halottak napja

Négy gyertyaláng lobog, négy könnyű lélek
a kinti-benti sötétség határán.
Megcsukló hangtalan nyelvek beszélnek.
A mustárospohár vastag fala a párkány
fájára halvány sugárküllőket vet.
Az ablak most láng-kettőző tükörlap:
nem látni a diófa lombjai közt a perzselt,
száguldó fellegek füstjét, a csorba holdat…
„Púpos parasztlány voltam, nem kellettem
senkinek, csak a részeg katonáknak, már őszen…
Más szennyesét pucoltam, más gyerekét dédelgettem,
most rothadó avar és folyós sár lett belőlem…”
„A hajam lenyírattam, remekül teniszeztem,
később kártyacsaták, Bécsben operabérlet…
Idegenek álltak körül a végső percben,
latolták: zongorám, komódom mennyit érhet…”
„Csinos fiú voltam, a strandon kézen álltam,
asztalnál, ágyban a bőséges húst szerettem.
Az utolsó adag morfin kábulatában
még elértem a vécét, mielőtt összeestem…”
„Voltam valaha. Már élő emlékezet sem,
írás sem őrzi rég a nevemet.
A múltba, a világon tátongó résbe estem,
amely benyeli majd a földet s az eget…”

 

 

 

Város, este

Este, anyámmal, október lehet,
korán leszállt sötétség,
megyünk valahová. A házak díszletek
sötét kartonpapírból, szilvakék ég…
Egy darabig még minden ismerős:
a tér a sok galambbal –
az alkonyfény utolsó csillámai a hős
bajtársát fölfogó bronz jobb karján – az angyal
a cégtáblán, az apró kígyó, mely a bejárat
tejüvegén vonaglik
– a kirakatüveg mögött, a gyógyteákat
és aszpirint őrizve, fürtös antik
istennő gipszfeje honol fehéren.
Bontott dió parányi
agyféltekéi a villanyfény-járta mézben,
az aszaltszilva szénszín múmiái
a zöldségesnél. Tükrök, függönyök:
a cukrászda. Vasárnap
kis, elegáns öreg nők kihűlt kávé fölött,
festett hajuk közül kivillog sápadt
fejbőrük, őszi lombbal megpakolt
hangos kirándulók
– nadrágos nők, maguk metszette bot
a férfiaknál –, szimplát rendelnek, habrolót…
Várók a rendelőben, lécpadok,
ahol sakktábla-kockás
folyosókon szorongnak, neonfénytől halott-
kék arccal, nagykabátban, aztán szétoszlanak más
szétszórt zugokba. Házak, ablakok,
sárga lyukak a kékben,
konyhák, szobák – kisebb terek nagyobb
terekbe ékelődve, és mindegyikben éppen
öltöznek, vetkeznek, lefekszenek,
paprikáskrumplit esznek,
hátrafeszítik megereszkedett
arcbőrük a tükör előtt, a tűzre tesznek,
a molylepkét tapsolva kergetik,
csalnak a pasziánszban,
a rádió gombját tekergetik,
kikeresik a romló meggybefőttet a spájzban…
 
*
 
Aztán egyszer csak mindez véget ér.
Földút fehér szalagja
szalad a fűben, vadszőlőlevél
a villanyfény borostyánjába fagyva.
Vaskerítés az egyik oldalon,
nyírott füvön fehér szék,
az út túloldalán, mintha a föld alól
buzogna, parttalan és hullámzó sötétség.
Szélmozgás, lombmoraj az éjszaka
fekete árterében.
Hátrébb a hegygerinc grafikonvonala
szalad, szilárd sötét a légnemű sötétben.
Aztán az ég, az ég mögött is ég
jeges fénnyel beszórva.
Törékeny tetőszerkezet, a lég
fekete gerendáival aláducolva.
Fönn végtelen teremben egy marék
rizsszem dereng fehéren,
lenn pár utolsó utcalámpa ég
az ember nélküli sötétség tengerében.
A fényben buszmegálló, háztető
– kihalt tér átellenben.
Úgy tűnt: minden, ami szilárd és érthető
– szivacs a kád vizében – lebeg a képtelenben.

 

 

 

Véletlen

Sikoltozás. Valaki lángban áll.
Lobogva ég a rémületbe dermedt
díszteremben a Mikulás-szakáll,
a földig érő, vattázott lebernyeg,
melybe a karácsonyfagyertya lángja
belékapott. Gyorsan hazaterelnek
minket, többieket a holtra válva
suttogó tanítónők. Hónapok
sora után látjuk viszont: az álla
duzzadt, nyershús-rózsaszínben ragyog.
És a másik, fogósműtét nyoma
a homlokán, meg-megroggyan, ahogy
lép, mintha folyton térdet hajtana
a sors előtt, mely így elbánt vele.
Két orrtalan lyuk horpadt arcban, a
jámbor igyekezettől kétfele
gördül folyton a két bámész, üres szem.
Véletlenek: üzemzavar jele
egy amúgy megbízható gépezetben.
Futó, rossz gondolat Isten fejében.
Őt kérem este, mielőtt lefekszem,
vigyázzon rám, s ébren is, mintha jégen,
vagy háztetőn holdfénynél, rettegés,
gyanú nélkül, mintha egy rossz regényben,
hol mindig győz a jó, a szenvedés
csak átmenet, jutalmat nyer az érdem…
Aztán egy függönyt félrehúznak, és
sugárzó, agyhalott mosoly az égen:
a nap. Felhők bodor véletlene
a tócsák fodrozó véletlenében…

 

 

 

Naptárlapok

 

 

 

 

Gravitáció

Első fűtés: megperzselt por szaga.
Meleg szobából nézem a holdfogyatkozást:
ahogy csúszó karéjban lassan fölfalja a
terjedő vörös árnyék a csontszín villogást.
Szeles éjjel után reggel merő dió
a kert, diólevél zöld-sárga mozaikja
tömi el a csatornát. A gravitáció
megránt egy pórázt, és elindul újra vissza
mind, amit fölfelé húzott a nap
mágnese, s most kopogva és lebegve
igyekszik lefelé. Ami csak kiszakadt
egymásból, most törekszik újra egybe
puha keblén a sárnak, ahol majd az esőben
maguk is sűrű sárrá feketednek.
Amikor a jövő vonzása már erőtlen,
mágnesként kezd el vonzani a kezdet.

 

 

 

Sötétedés

Négy óra, fél öt: a maradék lila fényt
rövidesen feltörli a sötétség.
A kísérteties kúszónövény,
mely csomókban lepi a temető kerítését,
mint mosdó peremét a szürke hab,
melyben az alkonyat gyanús szennyese ázik,
ahogy horzsolja végső sugarával a nap
kimerülő elemlámpája, fölsugárzik,
mintha több tízezer, szemétlapátra
került pók megdicsőült szelleme.
Fán-bokron mindenütt az elmúlás barna-sárga
himlője, mintha egymást fertőznék meg vele.
Lángszóró nyalta végig a gyepet.
A mályva önmaga szalmaszín árnya.
Dió a fűben: elfeketedett
miniatűrre égett koponyája
a tűz áldozatának. Pörsenések
az este szürke felhámján: bogyók.
Lángok, szívek, viasz könnycseppje, vércsepp,
kiöltött nyelvek és kifordult szemgolyók –
Az élet vége még nagyon is élet.
A test, a lélek minden kétes rejtelme benne
nyüzsög. Aztán a gyász egyértelmű fehéret
terít a rejtelemre, förtelemre…

 

 

 

Avarégetés

Nedvességet kíván inkább a lélek,
a búcsú elnyújtott agóniáját,
vagy száraz, röpke kínt? Levelek égnek
mindenfelé, könnyű halotti máglyák
füstjétől szürke az őszvégi ég.
A csonttalan zsugorodó sötét bőr
parázs, majd pernye lesz: tőből kiég,
a lángon át végleg lelép a létből,
szilárd testből áttetsző levegő lesz.
Míg körben erjedés és rothadás,
hullott alma, avar lepi a földet.
Mint egy fölszámolás előtt álló lakás:
zsineggel összekötött levelek,
húsz év előtti feladóvevények,
kórházból visszakapott szemüveg,
fogsor… Tárt karú, fej nélküli lények:
az öltönyök – kivéve, amelyikben…
S amelyben vélhetőleg elveszett
a gyermekméretűre apadt test… Szinte minden
érintésre sajogni kezd az emlékezet
gyulladt foggyökere. A barna-sárga
romlás kikezdte tárgy mind egy-egy ablak
a még hibátlan múltra. Őrizni legalább a
roncsokat – ha a fájdalom maradt csak,
hát akkor azt, és legalább amíg
a pusztulás szabott útját bejárja…
Vagy láng és füst, aztán az ég, a szív
derült, érzéstelen amnéziája…?

 

 

 

Őszi alom

De éppen most? Mikor nemhogy meleg
vagy fény, de jó soká esély se rá? Most,
mikor éjszaka már fagy, és a reggelek
ködében valami hóforma szálldos…
Mikor minden fűszál, zörgős bokor
láttán nyilvánvaló az ellenfél térnyerése…
És nem az öncsalás zöld korában, amikor
frissen sarjadt remény áltat, hogy hátha mégse?
A macska – hátrasúnyt fül, az ismerős riadtság
szemében, a hasa söpri a földet –
megismételni készül az artistamutatványt,
amikor egyre újabb utasok préselődnek
a buszból kifelé – több, mint ahány belefért.
A tej iránt sipogva, vakon tülekedőknek
ennyi jut: az a fél óra vagy az a fél
perc – azután elindul, hogy fölkutassa őket
gumiharisnyás lábán, a kezében
vödörrel, öregasszony alakjában a végzet,
minden rosszindulat s harag nélkül, csak éppen
saját szempontjait nézve, nem az övéket.
A nehezen fölásható, fagyott
földbe, söröskupak silány aranya mellé,
kőtörmelék közé jutnak aztán, hogy ott
siessenek mihamar lenni földdé,
hányféle és miféle stáción át,
rágondolni se jó. Mintha két nagy tenyér
préselné össze az élet spirálrugóját
addig, amíg egészen összeér
kezdet és vég. Egy fél órára vannak,
hogy aztán ne legyenek soha többé.
Alig van ideje fölhangzani a hangnak,
– annak, amelyik minden élőlényben örökké
ott zúg, mint a létezés fülzúgása,
s azt ismételgeti, hogy minden, ami élt,
örök, hogy puszta látszat a múlandó múlása…
És különben is, ki tudja, miért
szúr szemet ennyi hullás, kopás és barnulás
és korhadás között épp ez az érthetetlen
pazarlás? Mintha volna értelmes pusztulás…
Mindennek célja van, vagy nincs célja semminek sem.

 

 

 

Az időről

 

 

 

 

Kísértetek

Nincs múlt idő. A múlt nem múlik el.
Megőrizzük, ahogy a rég leégett
erdők virágporát a tómeder
iszapja. Ami volt, nem ér sohase véget:
megszűnik és nem tud megszűnni mégse.
Mint a málnadzsemben rekedt darázs
nem tudni, honnét hangzó zümmögése,
mint mikor távoli rádióállomás
sercegése szüremlik a két szó közti résbe,
míg végül átszakad valami gát,
egy ponton a jelen szövete enged.
Mondjuk, hiperérzékeny kamerád
a néptelen utat, a hófoltos búzaföldet
filmezi napokig, pár szélfútta pocsolyát,
aztán mikor előhívod a filmet,
döbbenten látod: a földeken át
furcsa egyenruhában katonák menetelnek…
Menekülők: teherkocsin, gyalog,
bőröndöt hurcolnak, vagy megrakott
gyerekkocsit tolnak, vagy épp egy szál ruhában
áradnak végtelen sorban – nem hagy nyomot
lábuk az út porában, a szőlődomb sarában…
Vagy amikor hazafelé menet
a sáros földúton kikászálódsz lerobbant
autód alól, és látod, hogy rádsötétedett:
sötét eget tükröz a recés keréknyomokban
csillámló víz, már csak alig dereng
az ócska fürdőkád, a szétesett
gyerekkocsi odébb, a szélső fák tövében,
egyszerre a kopasz gallyak fölé lebeg
a hold gázzal töltött léggömbje, és a fényben
a domb mögül tankok kanyarodnak elő,
a holdfényben tisztán kivehető
a kormánynál az arc is, feléd közeledőben,
mikor épp úgy döntesz, filmforgatás,
és közelebb merészkednél: a robbanás,
a láng, a robbanás, az elszenesedő
test, mintha ami történt, nem bírna az időben
odébbforogni, és csak ismételné magát,
mint elakadt lemez, a fölsértett levegőben…
Vagy biztonsági őr vagy, s éjfélkor körbejársz,
zseblámpád fénye az üres telek
gyomos földjén motoz, ahol a régi ház
hűlt helyén parkoló vagy irodaépület
kel ki, a fénynyaláb lapátnyelet,
tócsát, téglarakást forgat elő
az éjszaka talajából, meszes füvet,
s egyszer csak helyhez szögezi a rémület:
látni nem látni mást, csak a betonkeverő
kövér körvonalát, de mintha emberek
tolonganának ott, egész harsány tömeg,
lábdobogás, harangszó, sülő hús sercegése,
vontatott templomi ének, éles gyerek-
hangon mondóka szálldos a puszta föld felett,
visongó nevetés csap részeg hetvenkedésre:
mint éjszaka falakból a meleg,
úgy párolog a földből elsüllyedt életek
beléivódott öröme és szenvedése…
Vagy este kiszaladsz a kinnfeledt
mosott ruháért, és látod a gyönge szélben
fej nélkül ágáló kísértetek
sorát röpülni helyben, a szárítókötélen,
a kertfal és a pincelejárat közti térben,
mikor kigyúl egy ablak, és óriási, sárga
fény-négyszöget terít az udvar sötét füvére,
melyet négy részre szabdal a keresztlécek árnya –
ugyanaz az udvar tíz éve, negyven éve,
s hirtelen úgy érzed: ha visszamégy
az elhagyott, üres szobába, lárma,
nevetgélés fogad, az összes villany ég,
vörösbort töltenek rég összetört pohárba,
vagy csak egyvalaki: szokott helyén, a széken,
a lámpa fénykörén túl, s azt mondja: „Visszatértem,
a telihold talán, vagy fájdalmad mágnese
testté rántotta össze ittlétemnek a térben
kóválygó lenyomatait, hogy én, aki
csak csöpögő csapokról, gázszámláról beszéltem
valaha, elmondjam, amit sose,
s te is elmondd, amit nem mondtál el, míg éltem.”

 

 

 

Egyirányú utca

De ami volt, az nem jön vissza többé
soha. Az idő egyirányú utca.
Örökké zuhog a jelen, s örökké
száraz lábbal kelünk át rajta: a múlt fölissza
szempillantás alatt. Lábbal előre vissza
nem szökken a műugró a trambulinra, és nem
lesz már a csorba ép, a foltos újra tiszta,
de ha mégis lehetne, hogyha valami résen,
a kozmosz féregjáratain át
zuhannál fölfelé, míg eléred azt a pontot,
ahol elromlott minden, hogy fölfejtsd a hibás
szemig a múlt kötését, másként legyen, ne mint volt,
bölcsőjében fojtsd meg a zsarnokot, vagy
kivándorlásra bírd tulajdon nagyapádat,
vagy azon vedd magad észre: egyszer csak ott vagy
saját gyermekkorodban, épp vasárnap
dél van, most merik szét a húslevest,
s te fényes űrruhádban, dülledt üvegszemed
rájuk emelve, a jövendő elvetélt
embriója, merev térdekkel lépegetsz
feléjük, vagy csak egy hang, testetlen sürgetés
vagy tiltás oldaluknál, súgod: „Tedd!” vagy „Ne tedd!”
– az is hiába volna. Nem lehet
csak egy szálat kihúzni, ha nem az összeset,
olyan szorosra szőtt a múltak szövedéke.
Mint bulldózer tolja maga előtt
a voltak összessége a rákövetkezőt,
ami volt egyszer, annak nincsen sohase vége,
vétkes vagy áldozat: nem felejtesz, nem felejtek,
a sérelem sérelmet szül, a seb
sebezne, és nincsen, ki mint bokára ejtett
szoknyából vetkező, a múltjából kilépne,
s azt mondaná: „Igen, én ezt tettem veled,
ahogy mások velem: bocsáss meg érte!”
És ha lehetne, ha mégiscsak visszatérne,
ki már soha, megint csak gázszámlákról beszélne,
csöpögő vízcsapokról, s te is csak azt felelnéd,
amit akkor, s nem mondanád: „Ne menj még!
Fél életem viszed magaddal, hogyha elmégy!”

 

 

 

Párbeszéd az időről

A: A múltnak sosincs vége. A jelen
    – az is a múlt, álöltözetben.
    Rozsdás lavór a még levéltelen
    bodzabokor tövében, vizes böjti szelekben
    fölszárnyaló papírzacskó, az égbe
    kapaszkodva az ágak fekete szövedéke,
    földmélyi ikreik, a gyökerek lenn –
    ugyanaz a tavasz tíz éve, negyven éve:
    soha nem múlik el, amit szerettem.
B: De az idő, mint nyaktiló, lesújt.
    Múlt és jelen közt ott a vérben
    sikló penge. A póló, amit a szél lefújt,
    s most ott hever az orgonabokor tövében,
    nem röppen vissza a kötélre újra.
    S ha valaki cigarettára gyújt a
    szivárgó gázcső közelében,
    a lángoló jelenből nincs visszaút a múltba,
    két külön kontinens a „már nem” és a „még nem”.
A: Ahogy az akna negyven éven át
    ott vár a sűrű gazban
    a kézre, mely kioldja lelkét, a robbanást,
    ahogy a holt tavasz kísért az új tavaszban,
    jéglapba zárva évtizedeket
    kivár a gyűlölet, a szeretet,
    amíg új kés sajog a régi sebben:
    soha nem múlik el a szeretet,
    ahogy nem múlik el a gyűlölet sem.
B: Sötét hernyók a porban, mint rég: dióvirág.
    De ez nem az a por, és nem az a diófa.
    A pók, amelyik itt rohan le-föl a kád
    falán, meg amelyik lefolyt a lefolyóba,
    ugyanolyan, de nem ugyanaz mégse.
    Halott anyád a gének semmilyen cselvetése
    nem hozza vissza, legfeljebb az álom.
    Amit egynek mutat az érzések sötétje,
    idegen és sokféle napvilágon.
A: De ami napvilágnál idegen,
    ott vár rád a sötétben, öröktől ismerősen.
    Kinn habzik, elforr az idő, de benn
    valami nem bír megváltozni mégsem
    soha. A vénkor udvara felett
    a gyermekkor holdja mind fényesebb,
    nincs is jelen, csak múlt álöltözetben:
    soha nem gyógyul be a régi seb.
    Azt szeretem, akit mindig szerettem.

 

 

 

Dal az időről

Fésű földben, karóra víz alatt,
madártetem a hóban…
Száz év előtti karácsonyi lap
a bombatalálat érte fiókban.
Fényképcsomag: aki már nincs sehol,
vízparton áll, gyerek fölé hajol,
sötét haja lobog a nyári szélben.
Szilánkok egy ház romjai alól,
amely leégett az idő tüzében.
Fakó zseblámpafény erőlködik,
hogy kimentsen az éjből valamit.
Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs.
A múlt kihamvadt évtizedeit
villantaná törött tükördarab.
Ahogy a kő fölött beforr a hab,
ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vizen –
a végén ránctalan nemlét marad,
mintha sosem lett volna semmi sem.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]