Fejjel lefele

Az időből kihullt a változás képessége. Romlandó részeit szervetlen, síkos tökélyre cserélte. Mint műfog a szétpuhult arcból, vakít a fennálló kikezdhetetlen fölénye. Támadásra meg se rezzen, kioktat puszta létével, meg- és leint. Az állólámpa fénykörében hátradőlve, kényelmesen keresztbevetve lábam, bámulom a valószínűtlen nőt, aki fejjel lefele röpül a kiskanálban, az önjelölt Johannát, lángszerűre keskenyedő koponyája körül választottsága villanyégő csillagával, aki bölcs is, mint a nap, mikor a nyári dél pedáns őrületében ingnyakat, száradó lepedőt vagy újságlapot fehér idézőjelbe ránt – jeleket látni vél égen-földön – aláhúz, rámutat. A vánszorgó világ a lázas lelket földuzzasztja, túlhabzó barokk pózba facsarja, majd a tárt karok, szélfútta leplek, égre esdő fintorok extázisában megfagyasztja; őrzöm kiszáradt héjamat: sem szétzülleni, sem terjeszkedni nem bírok.