Szozopol

A képeslap-tájból kivakít a fehér:
hirdeti égő dogmáit a dél
katedrájáról a nap.
A város a fényben, mint remegő likacsos hab
összeesik, mint romló gyümölcs beroskad,
keserű magjára tapad.
Süti talpunkat a lejtős udvar köve, hol
zuhany alá fügefaág hajol,
a sötét falon tüzes tükörlap.
Mint a szesz, éget a dél: a kéz, ha tán
a forró lében a lényeg után
horgászna, sziszegve elolvad.
A part meg a ház közt, oda-vissza, a nap,
hamarabb, mint a kádban a víz, leszalad,
körülgyűrűzve centrumát: kerek hiányt.
Üveglapra szórt fémtárgyak: égnek a tények.
Sosem a vélemények és remények,
az ünnepek, a hitviták, az intrikák.
Vakáció, idő idézőjelben: a kinti délből
a hűvös házba; a vörösbor és a sós bőr
íze, szárazvillám gyönyör, de mintha
kölcsönkért testben. Sosem a
csalás, csalódás vagy család epikuma:
üres extázisban repül s száll le a hinta.
A ránk dűlt állandó jelen alatt
cselekmény nincs: csak a pillanat
szórtan villámló aszkézise.
Csak pont, sosem vonás; sosem a lényeg,
sosem a vélemények és remények,
sosem történik semmi se.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]