Megnyitó
| Az „olaszos” teraszról, kóla mellett |
| figyeljük, fémesen a térzene |
| hogy áradoz, s hogy árny-aszpikba dermed |
| a városház-falak nappal-szine; |
| a sárga házak ellidércesednek, |
| mintha a tér surrogva vérzene |
| belőle ki, díszletté összelappad |
| gyógyszer- s levéltár, átáll téglalapnak, |
|
| s a Tűztorony köré, a „Hívja, várja…” |
| plakát látószögére ráhül a |
| „Der Tag geht” whisky-reklám szürreálja, |
| a híg arannyal liggatott lila, |
| míg a „Hazám, hazám”-on és a „Sárga |
| cserebogár”-on átcsobog, s halad |
| a „kőderekú őr”-ön át szelíd |
| ívben a műsor a „Víg özvegy”-ig… |
|
| Elsózza a tér táljában fokonként |
| a nyárias elem a helybelit: |
| dirndlis osztrák nőket és rózsaszín-kék |
| ősz-gyermeteg matrónákat vegyít |
| közé. De mi ott hordjuk mind a cimkét |
| gesztusainkban-arcunkon, hogy itt |
| „ezen a tájon” rongált, ami rongált |
| rajtunk, s hogy már korán a kínos almát |
|
| rágtuk, s mint tarka lelki baj, virágba |
| egy-ugyanazon külső állapot |
| szökött kiben-kiben, s most már hiába, |
| hogy lompos-engedékennyé kopott, |
| s egy s mást, mit nemrég tiltott, ő kinál ma |
| tálcán – a rettegésünk hordjuk ott, |
| mélyléleknek, ahol száz éve tán a |
| szexneurózisát jobb bécsi dáma. |
|
| „Ezen a tájon” én – no és ha itt? |
| Egy értékszürkületből ködlenek föl |
| a múltak és szines értékeik, |
| de mintha esti falból napmeleg, dől |
| a sürgetés, hogy valamit, de mit |
| kezdjek velük, ne hűlő készletekből |
| alkalmilag orozzak. Itt dobog, |
| mint élő test a térben, s indokot |
|
| kínál a „volt” a „van”-ra. Nyári gaz |
| perzselt hullámai ússzák remegve |
| a buszmegállót. Parkolón piac |
| süt át, tejbolt az ÁPISZ-on. A gyepre |
| lombos sötét tódul a téren: az |
| orgonabokrok. Minden mintha esne |
| történésekre szét – minden szilárd |
| falon folyékony lét világít át, |
|
| névszón ige. Lezajlott működés |
| zsibong üveg jelen alatt: a voltak, |
| ahogy nőttek, szövődtek-szőttek, és |
| amit mintegy mellesleg összehordtak, |
| ez az egész – ami hordozza még |
| nyomokban a formát, amit kiforrtak |
| lassan, de a gyors, tervszerű aszályt |
| nem élte túl, a kort, s úgy csúszik át |
|
| egy másik, végleg megkötött időbe, |
| mint a fejetlen Juno és Zeusz, |
| a római tisztek villanyfény-sütötte |
| síremléke lenn a Fabriczius- |
| ház kőtárában, s pár szinttel fölötte |
| egy-egy kéményseprő vagy optikus |
| ős feketülő portréja. Lazul |
| folyvást a folytonosság, és az új |
|
| nem életképes. Itt még csurran-cseppen |
| a múlt – mi lesz, ha nem lesz ennyi sem? |
| Ha mind horpadtabban-kisértetebben |
| járunk-kelünk a csökkenő szinen, |
| mely már egy kéményseprőegyletet sem, |
| egy utcabált vagy -táblát sem terem, |
| városmakett az élő ég alatt? |
| Ahogy a fáradt vendégtársulat |
|
| cilinderes fináléban pezseg fel |
| még egy utolsót, s a reflektorok |
| kimarta tér arannyal és ezüsttel |
| s keringőző bokákkal hánytorog, |
| gyűrődöm elfelé a többi testtel, |
| mellékutcákba elbomló sorok |
| közt, s hűlt helyünkön medrét megtalálja |
| az éjszaka hézagtalan lilája. |
|
|
|