Megnyitó

Az „olaszos” teraszról, kóla mellett
figyeljük, fémesen a térzene
hogy áradoz, s hogy árny-aszpikba dermed
a városház-falak nappal-szine;
a sárga házak ellidércesednek,
mintha a tér surrogva vérzene
belőle ki, díszletté összelappad
gyógyszer- s levéltár, átáll téglalapnak,
s a Tűztorony köré, a „Hívja, várja…”
plakát látószögére ráhül a
„Der Tag geht” whisky-reklám szürreálja,
a híg arannyal liggatott lila,
míg a „Hazám, hazám”-on és a „Sárga
cserebogár”-on átcsobog, s halad
a „kőderekú őr”-ön át szelíd
ívben a műsor a „Víg özvegy”-ig…
Elsózza a tér táljában fokonként
a nyárias elem a helybelit:
dirndlis osztrák nőket és rózsaszín-kék
ősz-gyermeteg matrónákat vegyít
közé. De mi ott hordjuk mind a cimkét
gesztusainkban-arcunkon, hogy itt
„ezen a tájon” rongált, ami rongált
rajtunk, s hogy már korán a kínos almát
rágtuk, s mint tarka lelki baj, virágba
egy-ugyanazon külső állapot
szökött kiben-kiben, s most már hiába,
hogy lompos-engedékennyé kopott,
s egy s mást, mit nemrég tiltott, ő kinál ma
tálcán – a rettegésünk hordjuk ott,
mélyléleknek, ahol száz éve tán a
szexneurózisát jobb bécsi dáma.
„Ezen a tájon” én – no és ha itt?
Egy értékszürkületből ködlenek föl
a múltak és szines értékeik,
de mintha esti falból napmeleg, dől
a sürgetés, hogy valamit, de mit
kezdjek velük, ne hűlő készletekből
alkalmilag orozzak. Itt dobog,
mint élő test a térben, s indokot
kínál a „volt” a „van”-ra. Nyári gaz
perzselt hullámai ússzák remegve
a buszmegállót. Parkolón piac
süt át, tejbolt az ÁPISZ-on. A gyepre
lombos sötét tódul a téren: az
orgonabokrok. Minden mintha esne
történésekre szét – minden szilárd
falon folyékony lét világít át,
névszón ige. Lezajlott működés
zsibong üveg jelen alatt: a voltak,
ahogy nőttek, szövődtek-szőttek, és
amit mintegy mellesleg összehordtak,
ez az egész – ami hordozza még
nyomokban a formát, amit kiforrtak
lassan, de a gyors, tervszerű aszályt
nem élte túl, a kort, s úgy csúszik át
egy másik, végleg megkötött időbe,
mint a fejetlen Juno és Zeusz,
a római tisztek villanyfény-sütötte
síremléke lenn a Fabriczius-
ház kőtárában, s pár szinttel fölötte
egy-egy kéményseprő vagy optikus
ős feketülő portréja. Lazul
folyvást a folytonosság, és az új
nem életképes. Itt még csurran-cseppen
a múlt – mi lesz, ha nem lesz ennyi sem?
Ha mind horpadtabban-kisértetebben
járunk-kelünk a csökkenő szinen,
mely már egy kéményseprőegyletet sem,
egy utcabált vagy -táblát sem terem,
városmakett az élő ég alatt?
Ahogy a fáradt vendégtársulat
cilinderes fináléban pezseg fel
még egy utolsót, s a reflektorok
kimarta tér arannyal és ezüsttel
s keringőző bokákkal hánytorog,
gyűrődöm elfelé a többi testtel,
mellékutcákba elbomló sorok
közt, s hűlt helyünkön medrét megtalálja
az éjszaka hézagtalan lilája.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]