Fényes kudarc

Hogy ez a négy-öt év kiöblítette, ami magát – egek, hány év alatt, nyolc vagy kilenc? – a rostjainkba ette: a helyzetet, ahogy – kádban halak – tartósan fuldokolgattunk: ahogy te gyötörtél, én hogyan árultalak el, és viszont – úgy tűnik, lassan olvad megint elő a múlt alól a múltabb, a szeplőtlen fényű, kikezdhetetlen kezdet, s akik tizennyolc évesen éltük. A békabőr pulóveredben, a TIT-ben, a „vetítettképesen”, ahogy vártál, ahogy sietve szedtem a sapkát („mennyi haj!”) egy szétesett kontyról le, míg a nyugdíjas tanár a figyelmet a francia gótikára terelte. Mértani freskók alatt (a szűzies absztrakt akkorra vedlett „modern” presszó-dísszé, a hatvanas évekre) gin, s (talán már) kóla mellett mennyit ültünk… Április-esti nap szította fel a kék városmakettet lenn, míg mi fönn a bécsidombi padkán tapasztaltuk beválni rendre Fritz Kahn alpontjait. Később lopott delek, mikor fogorvos vagy légógyakorlat örvén együtt… A jólismert terep nem várt veszélyei: kis híja robbant egyszer egy olajkályha… Még gyerek korunkban fölcsapott s végképp kilobbant a köz-idő. Csak ez – de ez jutott azért nekünk: privát hőskorszakok. Mint Debrecen: az Óbester neon- reklám pokolfény lüktető lilája vitrinben kárhozó gyászszalagon, kályhacsempén… Lopózkodtunk ki át a fürdőszobán, sötét-fagy hajnalon automata kávét ittunk a pálya- udvar meleg füstjében. Majd a téren minden reggeltől és hótól fehéren… Igen, a tárgyaink: minden odébb-szét (végül) költözködésünk újra friss sajgást facsar belőlünk. Régi fénykép, levél – majd minden könyvünk (könyvem?) is datálható aszerint: mikor én még, s amikor már nem: a Living Spanish, a Zöld Henrik, az „annotált Aliz”: minden tapadt ott némi korszak-íz. Aztán – na igen, aztán… Szűnve köztünk az áruló áramkör, hogy legyünk most már csak őrei, mit megszereztünk még élményképesebben, még együtt, ehhez a hátralévő hosszúnak tűnt. De most, hogy össze újabb éra dűlt, s ennek törmelékeit ásom el, a bolygatott talajszintből kikel s tódul körém a még régebbi szint, és összeáll, és visszaszáll a csontok köré a hús, olyannak vet ki, mint voltam, voltunk, bogozni a lebontott folytonossághoz a jelent segít, az űrön átível velünk, amint volt: én téged és engem őrizve te, egymás eleven emlékezete.