A másik elv

Ez a ragadozó – ez szeretet? Az érzés minden másra vak dagálya, amely mellékalakká degradálja, morális nyűggé, a többieket? Az egyet és csak egyet látni mohó szemek szemforgatása: az, hogy nem és nem én, valami más a forrása, és hogy így nem tehetek róla, meg úgy nem… És lehet szag, érintés, zene – ki bármi váltja, folyamatos és egyetlen a skála, közös mindükben egy: hogy nincs szabály, hogy mind kivételes, s ha jön, hát jön, és se hűség, se hála – a pusztán emberi elem nem állja a versenyt, győz az épp-így-rendezett anyag: kulcscsont, kezek, körömház lét- és bonctani csodája, legmélyem vakszeszély energiája csak létezést szeret, nem érdemet. S ha rászorít a lelkiismeret, a lassú haldoklás csak bosszúvágy: a lemondást annak a képébe vágja, kinek látszólag kedvezett: nézd, mi marad neked belőlem, hogyha az utamba állsz, ha ami a sejtjeimben mint a lámpa süt, s napjaimban, elveszed. Az öröm olyan robbanó terek közé ránt föl, olyan súlyos sugárba, hogy szétrepít a jóság és a hála, és semmi bűnt nem érzek, nem hiszek, de józanodva úgy fölémelyeg minden gyanútlan kegyetlenség bennem, hogy mint undok szokást, körömrágást rühellem, mi nélkül el nem lehetek.