Kilátás

Van függönyöm, behúzhatom, ne lássam kinn a köd falánk hadjáratát a domb, a gyűrött föld fölött: a kint kiolt, magába von, a bent magamba köt. Csapzott, testetlen nyáj, a zárt terek felé tolong, minden szilárdat és simát puhán kétségbe von, más-lét tukmálja rám magát, gazdátlan tartalom. Naponta gombolyítani tovább ezt-azt kelek s kezdődöm újra: tegnapi teát, zacskós levest kavarva. Újratölt, ami üres és rendszeres. De kinn egy más mozgás kisért, kisértéssel teli, tevés-vevésem hátterét megadni színleli: sürgő, tüzes derű, de tét, kontextus nélküli. Zacskó, törött cső, vörhenyes kóró, biciklinyom, zöldhályog tócsa: metszetek a tél tárlóiban. Minden ragyogva végleges, kurzívval szedve: van. Utalásszerű fény tapint póznát, szeméthegyet; a szürke égből tárgya-nincs ujjongás permetez, átjár utolsó ízemig, de kötni nincs mihez. Ragyogva egy izgága elv nehézkes köznapon áttűz. Még más nevén nevelt, ma nem szólíthatom. Ha elmarad, kétségbe ejt. ha jön, kétségbe von.