Egyezkedés

És ha ez most komoly, ha tényleg ez lesz,   amit a sűrülő jelek, bár kétesen, előlegeznek,   egyértelmű idő? Ha a lehetséges világra dől, ha   kimoccantva a kő jelen, ezer fakó lábán alóla   félmúlt nyüzsög elő, mi eddig fojtva lappangott, de hatni,   jelezni így se szűnt – ha az áttételes pokol helyett mi   kapunk most egyszerűt? Sopánkodtunk elég soká: időnkül   ezt kaptuk, léttelen tengődni benne – és ha most fejünkre csőstül   tömör történelem zuhog, ha a sűrű panasz-vetésre   most érik meg kaján termés, mikor unalmam vakmerése   többé dehogy kíván felpörgetett időt, veszélyt a kinti-benti   depresszió helyett? Értéktelent ki fél kockára tenni?   De most, mikor veled, tőled, neked – mikor orsóvá gombolyodva   ha tartasz s tartalak, s ha tudnám, tartalak megint, és újra s újra,   bánnám is én, ha csak ez jutna, ez a langyos fél-éber félig-élet,   kiegyeznék vele. Engem ördög ha visz, hát visz, de téged –   téged féltelek.