Napforduló

Már augusztus megint, az ég   napszúrást ontó tompa gyöngyház. Látok kátránylap háztetőn tengni rések   közt nőtt ecetfát. Szédül a strand fakó gyepén sütkérező,   fejére turbánt teker törülközőből, beszívott ajkú   arcát vizsgálja zsebtükörben. A dinnye húsa zöld üveg, a barack   húsában valaki vére. Vattacukor hőség az utcán, minden   áttetsző, olvadékony. Fagylalt folyik, hideg gyöngycseppek   égnek izzadt bőrön, ingek tapadnak. Sötét udvar kútjából a tévéfilm   hangjai, mert nyitva minden ablak. Fölriadok, nem húztam be a függönyt,   szürkén süt rám az éji égbolt üresen surrogó, égve felejtett   képernyője. A múlt évi halott, mindig azon   a széken, mely látóteremen túl. Álmomban sápadt lábfej küszködik   fölfele sáros földben. Alulról fölfelé terjed a gladiólusz   lassított robbanása: néhány napig tart, míg a sárga vagy   vörös lángnyelv felér a csúcsra. Éjjel csukott szemem mögött fehér   világosság: a láthatáron üstökös jön, forog, megrázkódik, hatalmas   fény-tyúk, szólít: „leányom”. Csillárokat forgatnak el fölöttünk   lassan: az Oroszlán izzik, a Szűzbe áttűnik, s minden másképp lesz aztán. Ami betelt, áthullik egy szitán, ami megérett,   véget ér – nem véget ér, csak most jön el minden,   ne félj, ne félj, ne félj.