Részlet egy lehetséges verses regényből

Kisebb-nagyobb szobákba zsúfolódva, körül már kénytelen felnőttkorunk kellékei ugyan (az életforma meszesedése): hűtőnk, bútorunk, étkészletünk – az idült ifjúkorra, miből kikászálódni nem birunk, az összképből még több elem utal: a rögtönzésszerű életvitel jegyében az ágybetét-laticelre ülünk, s a földre (poszter, ál-ikon dísznek); félig mint jelképet viselve, s jelmezt, csapzott magunk. A polcokon paperbackek között elvétve egy-egy sorozat, A-tól L-ig lexikon, s a lemezjátszón hőskorunk örök félmúltja újra: régi slágerek. S ahogy a bor apad, morzsás edények torlódnak össze, döntünk róla: ma kié az oktalan remény, s kié a tények diktálta önmérséklet szólama; s ha egyik-másikunk üres beszédet tán unna, s történést áhítana, nincs alkalom, hogy föl ne emlegetnék mások: hol mindenütt ezt sem tehetnénk. De a fagyott status quóból naponta mind több és több fölenged. Hangtalan gyorsulva helyzetünk határa, mintha cserép a balkonról, felénk zuhan. A parti, úgy tűnik, elért a pontra, ahol a végjáték már benne van, s mára időben-térben messze tőlünk bizonnyal eldőlt már, mi merre dőlünk. Bár még természetét a változásnak nem, csak tényét sejtjük. Nem tudni, hogy ridegebb szürke monotóniát, vagy színgazdag drámai borzalmakat érünk-e. Részei sorban lejárnak a kornak, el hol itt, hol ott akad, s minden megoldás (érezzük mi is idegeinkben) ideiglenes. S a várakozás súlyától beomlik megrendült jelen-tudatunk. Ami még itt van, látható-tapintható, mint múltat gyanítjuk máris múlani. De ami így aligha folytatódik, lenni mintha másként se bírna, míg véletlen egyikünk rá nem hibáz egy változatra: ez lesz, ami lesz. Kimerevül-e majd a kép – ki árnya vetül hová, melyik szám szól, ki hol áll-ül – mikor a köztes téren át a valószínűség hullámaiból óvatlanul egy mondat létre rántja az érlelődőt? Sejtjük majd, mikor óránk nézzük: a busz még hátha jár – a „még mindig” letelt, ez már a „már”?