„Vad éj, vad éj”

Vad éj, – vad éj! Lennék veled, Emily Dickinson Reggel, nem éj – de szűken mérik ezt is: szemünk az ágyban is az órán, kapkodva öltözünk fel, s bár intézményesül az érzelem hamar: formát, szabottat, s menetrendet követ, együtt-időnk enyém ma sem szokásjogon, csak véletlenként lehet, akkor, mikor… és lenne rá istenkisértés számítanom. Füstbement alkalom után körül ha néznék, vissza káröröm nézne, ha ágyneműt frisset húztam, ha csészét kettőt vettem elő. Párhuzamos megoldás-lehetőségek résén kizöldellt évelő kompromisszum… A „szenvedély jogáról” beszélni – mint kitömött pávával, gyümölcskosárral ékített avitt kalap, mosolyt fakasztana. Lemondva válni: oly ódon, szinte már újdonság ízű módszer. De át ki nyújtaná, mi érte jár, a bért: hogy testünk éh marad bár, jóllakik legalább lelkiismeretünk? Enélkül mint bögöly csípne a vád, le miről maradunk. Másrészt tartást faragni puszta stílus- igényből – ez, mint a miénk, vagy nagyobb fanatizmust, vagy több hiúságot feltételez. Éldelve hát morális senkiföldjén, megvédenünk van elv tunya döntéshiányt, brutális döntést – mikor mi kell.