A trónfosztott királynő
Legyenek átkozottak… Hogy ezt tették velem… |
Igen. Volt énnekem szép lakásom, mindenem: |
az a gyönyörű váza, az a két drága szőnyeg… |
Most meg nézzen körül… de nem az én szégyenem, |
nekem nincs bűnöm ebben. Minden annak a nőnek |
a lelkén szárad. A bíróságon, tanácsnál – |
mindenfelé csak az ő pártfogói ülnek. |
Van egy kislányom, egy hétéves kis virágszál – |
ő elvette tőlem, az én kis gyönyörűmet. |
„Én, bírónő, hogy én? Egy szó ebből nem igaz! |
A gyereket, hogy én, bezártam a fűtetlen |
lakásba? Ezt meri hazudni, a ribanc? |
Itt ez a gyönyörű kis nyaklánc – őneki vettem! |
Meg kistáskát, tükörrel…” „Nézd, mit hozott neked |
anyád!” így hívogattam, de ő, szegényke, csak néz |
és bújna el előlem… az Isten verje meg |
azt a nőt, amiért így megmérgezte a lelkét! |
„Hogy én? Soha! Esetleg a szívem miatt talán… Rossz |
a szívem… De különben? Soha! Már lánykoromban, |
megmondhatja akárki, egy csöpp nem ért a számhoz, |
borzadtam tőle. Ezt is csak az terjeszti rólam!” |
A gépíró kisasszony! Senki és semmi nem |
volt jó neki, csak a más asszony férje kellett! |
Isten meg ne bocsássa, amit tett énvelem – |
csak elnézem, hová juttatta azt az embert: |
rendőrrel vitet el, hogy ezzel fenyegessen, |
engem! nem, ez nem ő, ez tőle sose tellett, |
az én jó férjemtől – hogy szeretett, Úristen! |
„Csak azt nézd, tetszik-e”, azt mondja, „azt veszed meg, |
amelyik tetszik, ne az árát nézzed, a pénz |
nem számít!” Gyűrűt is vett, meg azt a drága brosstűt |
– kis őz, rubin szemekkel –, rám költött egy egész |
vagyont aznap… A ringlispílre is fölültünk… |
Hogy sikogattam! És a hasamban mintha lepkék |
repdestek volna… néha a föld zúgott fölöttünk, |
talpunk alatt a felhők… és aztán nyert nekem még |
egy sárga gipszlovat… Csak nevettünk és nevettünk… |
|
Ez egy ősrégi fénykép… Itt láthatja, milyen szép |
kislány voltam. Csodámra jártak… A nagyapámnak |
a szeme fénye voltam! Mindig jött reggelenként: |
„Gyere, kis csillagom, megnézzük a kacsákat!” |
Mentünk, remegtem a fehér kartonruhámban, |
még nedves volt a fű, a nap csak pár perce jött fel. |
Egészen szőke voltam – el sem hinné, ha lát, ma |
milyen vagyok… de minden sötétebb lesz idővel. |
|
Most gunnyasztok a sárgás, lassan hűlő homályban, |
körül, amim maradt: a kopasz padló, a két szék, |
az ágy, csikkek sötét, kerek nyoma az ágyon, |
fölötte, ott, ahol egy sudár angyal kísért két |
göndör, kövér babát egy korhadt deszkaszálon |
a vízmosás fölött, most fehér négyszög, a hűlt |
helye – benyelte egy lyuk, akár a nagykabátom |
(minek nyáron kabát?) vagy a váltás ágyneműt, |
a piszkos ablakon át szivárgó, gyönge fényben |
ülök, várok: a Nap bujkáló, sárga pont, |
felleg-fényképezőgép nyílása, hogy bemérjen, |
mozog egy felleg-arc előtt. Aztán a hold |
a szürke plédbe éles lyukat éget. A lombok |
sötét közén sugárzó vízfej fúrja magát át, |
az ablakon parázsló kísértet les be, fojtott |
vihogás emeli, míg elhagyja a párkányt, |
inogva láthatatlan rúdján. Jeges befőtt |
később, úszkál szivárgó levében tejfehéren, |
majd egy szem altató, és lassan hátrál a köd |
magas polcán, ahol többé már el nem érem. |
|
Ma itt járt a hugom – többet nem engedem be. |
Órákon át – de mintha a fogorvos fúrója |
csiszolná az agyam, vagy mintha az én fejembe |
átplántálnák a más szemét – csak mondja, mondja, |
hogy a világ, hogy az majd mit szól – azt a világot, |
amiről ő beszél, megtarthatja magának! |
Az a világ igaz valómban sose látott, |
az mindig csak merev szabály és puszta látszat |
szerint ítél – nem, én már elég sokat megértem, |
hogy tudjam: arra nincs út, ott csak az őrület van. |
Ülök, várok, tudom: el fognak jönni térden, |
hogy megkövessenek, vagy Nap és Hold felkel értem – |
ami rajtam esett, nem maradhat bosszulatlan. |
|
|
|