A hetedik év
Ez a zilált, zavaros szemű nő |
mint az, aki a képen nevető |
simul? Mi teszi ezt? Csak az idő? |
|
Én megmondtam neki: „Nem érdekel, |
Hogy mi hogy élünk, azt mi döntjük el!” |
Most napokig némán járkál le-fel, |
|
mint egy sebzett kísértet. |
|
Mintha egy ádáz idegen erő, |
holtak lelke rikoltozna elő |
|
a szánkon – nem mi ketten… |
Sótlan a leves, mondom, mire ő: |
|
Most mondd: ha már csak egymást öli két |
|
ember, nem jobb, ha válik, |
mint valami vétlen bűn örökét |
mikor a végső perc mécseseként |
|
egy gyűlölt arc világlik? |
|
Csak érteném, csak tudnám legalább, |
létre – a társadalom? a család? |
négyévesen? – ezt a fekete lánc- |
|
Olyan mindegy ugyan. A lavinát |
görögjön életek sorain át… |
|
Hogy képzeltem: talán mi…? |
Csúszik velünk is lejjebb a világ – |
|
|
|