A hetedik év

Ez a zilált, zavaros szemű nő
 
ugyanaz lenne tényleg
mint az, aki a képen nevető
 
arcával az enyémhez
simul? Mi teszi ezt? Csak az idő?
 
Én már semmit sem értek.
Én megmondtam neki: „Nem érdekel,
 
anyádék hogyan éltek.
Hogy mi hogy élünk, azt mi döntjük el!”
 
Mindennel egyetértett.
Most napokig némán járkál le-fel,
 
mint egy sebzett kísértet.
Mintha egy ádáz idegen erő,
 
valami ismeretlen
holtak lelke rikoltozna elő
 
a szánkon – nem mi ketten…
Sótlan a leves, mondom, mire ő:
 
hogy én sosem szerettem.
Most mondd: ha már csak egymást öli két
 
ember, nem jobb, ha válik,
mint valami vétlen bűn örökét
 
hurcolni mindhalálig,
mikor a végső perc mécseseként
 
egy gyűlölt arc világlik?
Csak érteném, csak tudnám legalább,
 
hogy kezdődött, mi hozta
létre – a társadalom? a család?
 
Isten? hogy megpofoztak
négyévesen? – ezt a fekete lánc-
 
reakciót, a rosszat…
Olyan mindegy ugyan. A lavinát
 
elindíthatja bármi:
görögjön életek sorain át…
 
Hogy képzeltem: talán mi…?
Csúszik velünk is lejjebb a világ –
 
ki bír útjába állni?
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]