Próféta május havában

Május 19. Mióta is nem élek,
csak zöldségen? A húsról aznap mondtam le végleg,
ma két hete, mikor a dán komphajó leégett
s elgázolták a macskám. Bár a növény is érez,
mint olvasom, nem egy kísérlet bizonyítja:
könnyen azonosítja társának gyilkosát a
sárga papucsvirág vagy a fejessaláta,
s elhúzódik előle hangtalanul sikítva…
Posta: csak meghívók jöttek. Mindet kidobtam.
Mert végül is minek: a nyakkendős tolongás,
a diszkrét kannibál tánc a májas és a sonkás
szendvics körül, cukor és cián visszafogottan
alkalmazott kevercse, célzások és nevek
elejtett keszkenői, villanysütötte váll
gömbje, jégkocka éltől megkoccanó pohár
fölött a karmazsin száj művészetről cseveg…
Május: amerre nézek, folyik a zöld pazarlás.
Világosan-sötéten ragozza az alapszínt
fű-fa. Egész sor zöld körmű kéz tolakszik
a lucfenyő sötétjén: harsány idei hajtás.
Az árvácskák: ovális ékszerbolt, sárga bársony
alátéten lilásfekete denevér-
melltűk sora sötétlik. A gesztenye fehér
műszempillái közt, a selymes szájpadláson
ellenpontozva a fehér vagy hússzín ajkat
négy aszimmetrikus, sárgás vagy borvörös pötty;
a tulipán ölében a mélyértelmű ötszög,
a csillogó kínálat – ha engedem, becsalhat
az élet fényes üzletközpontjába, legyek
falánk rabja e kétes javaknak, egyre beljebb,
újabb polcok felé vonz, hogy mindent elfeledjek
amit tudok: a hámló, zsúfolt nyomornegyed
utcáit, döglött macskát, kigyulladt komphajót,
terrort, tájfunt, lelőtt ír benzinkutast, kiszáradt
sárga papucsvirágot, az én poros szobámat
éjjel, a hajnalig égő depressziót,
hogyan dereng a zöldes szellem-számlap, ha óra
órát követ, s a bor se, a Noxyron se használ,
hogy ível könnyed, átlós bambuszhídként az öt szál
hajam a jobb fülemről a bal halántékomra…
A szomszédnőn ma is tökéletes a smink;
fülcimpáját a két fémkarika súlya húzza
– arany ütők, a fényt verik sürögve vissza –,
ahogy napra görög a rozzant tolókocsin.
A másik, feldagadt bokákkal, őszen és
fémfoggal, félregombolt otthonka fedte ványadt,
fakó csomag, világszép kreol rabszolgalányok
balvégzetén borong és kacér grófnők zenés
hányattatásain. A férfi – ötször műtötték,
fehér, akár a pince mélyén nevelkedett
krumplicsíra – a rózsás, agresszív melleket
lesi mohón a címlapfotón, a napsütötte V-t
a naptejreklám bronz hasán. Mind jobb szeretnék
eljátszani egy monstre-operettben, ha másként
nem megy, a részeges inast, szikkadt szakácsnét
a szőke sztár és párja mellett, mint főszerepként
önmagukat egy abszurd drámában. Vesztesek,
jogfosztott népcsoport, egymást csak megvetésre
méltatva áhítoznak a szép győztes kegyére,
a győztesére, ki rájuk ügyet se vet.
De nem tart soká úgysem. A készletek
fogytán. Az ózonpajzs lyukas. A szénmonoxid
szunyogfelhő-lepel alatt kimérten izzik
kevés időnk, kiszáradt, lázas szájként reped
a földfelszín fakón. A gabonaövezet
csúszik észak felé, a búzatáblák helyét
gyapot hódítja el rendre. A sarki jég
homályos tömbje mállik, duzzasztja a vizet,
a túlkelt óceán a partra árad…
Majd akkor, ott! Szeles szállásainkon, étlen,
mi, egynehány túlélők, a szabvány szenvedésben
mind egyformák leszünk. Igen, majd nemsokára…
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]