Kövér asszony melegben
Mit meg nem próbálnak az emberek! |
Ma is mi volt? Bejön egy nő a boltba, |
a karján háncskosár, abba pakolta |
a holmit a műanyag kosár helyett, |
mintha neki többet szabadna. „Mégis, |
ezt hogy gondolja”, kérdem tőle, „drága? |
Azt képzeli, hogy a szabály magára |
nem érvényes talán? Hiába néz így.” |
|
*
Milyen hőség van itt! Kisül a lelkem. |
Ha összeér, mint a csalán a combom |
úgy csíp, nyakig csalánban pácolódom |
ebben az összeizzadt szűk köpenyben… |
Igaz, én mégse kaphatom magamra, |
ahogy a tanulólány szokta, egy szál |
semmi kis bugyira – örökké ott áll |
az ajtóban, hogy a fényt hátba kapja, |
s a puszta rózsaszínje átdereng… |
„Csak álldigálj, fiam” mondom, „felőlem! |
Szülsz kétszer, és az lesz, ami belőlem, |
belőled is: híg háj, csomós erek.” |
|
*
Ez a szerencsétlen penészvirág |
ma is kisírt szemmel jött be. „Te, nézz szét” |
mondom neki, „hol látsz jobbat? A pénzét |
neked hordja haza, neked csinált |
két gyereket, ott a lakás, az autó… |
A másik nő? Ne félj, azt is megunja, |
ahogy téged megunt. Mindenki tudja, |
ha nem bolond: a szerelem múlandó.” |
Két hete nem esett… Micsoda nyár! |
A bőr ragad, a vászon összefonnyad, |
rohad minden puhán, mint egy kiolvadt |
mélyhűtőben. A metszett cseh pohár- |
készlet a Vasedény kirakatában, |
ahogy nagy tűkkel dobálja a nap, |
mint hajnali fejfájás, hasogat. |
Az aszfalt szürke kelttészta. A lábam |
folyékony kőbe süllyed, menten elnyel, |
azt hittem. A szűcsüzletben a keskeny, |
hideg ezüstfejek szőrmekeretben |
csak néztek rám ferde ezüstszemekkel… |
|
*
Miért nem kell senkinek az igazság? |
Mért gyűlölik? Ma is, egy nő mivel jön? |
Zöld barackot kapott. „Addig örüljön” |
mondom neki, „amíg zöld. Amit ott lát |
a ládában – lángfoltos-sárga, nedvdús, |
olyan hibátlan, mintha festve volna – |
Ma még csak egy szeplő van rajta – holnap? |
A fél gyümölcs rozsdás, halott üveghús. |
Dobhatja ki. Mikor majd széthasad, |
és olyan piros a paradicsom, mint |
nemrég egy dísztribün, másnap beomlik, |
ráncos, mint egy öreg mell. Mintha csak |
minden gömböt rajta külön kivéstek |
volna piros kőből, olyan a málna, |
aztán mikor kiborítja a tálba, |
mit lát? Fehér penészt az összepréselt |
szemek között. Mint ahogyan a nyár |
ahogy jön, már megy is.” Én nem tudom, mért |
rám néznek így. Nem én hoztam a törvényt. |
Én csak elfogadom: ez a szabály. |
|
|
|