A szép utasnő
gyászban? Igen, szegény néném… Most ő hagyott |
itt minket (hányadik eset már a családban!). |
Feketében, ilyenkor – csurom egy víz a testem, |
ott kinn a sírnál majdnem összeestem: |
egyszerre, mintha jégen álltam volna, a lábam |
|
csúszni kezdett alólam… Ez a szörnyű meleg! |
És ott azok a roppant fém-kandeláberek! |
Ahogy a szélben oldalt kidől rajtuk a láng, a |
napfényben elmosódva, vízszintesen lebeg, |
hogy azt hinné az ember, a lélek integet, |
ahogy kelletlenül lassan a túlvilágba |
|
halványul át. Igen, szoktam ilyeneket |
gondolni… És előtte, alig fél éve meg |
a sógorom… Közúti baleset volt… A házba |
úgy hozták, konténerben, jócskán éjfél fele – |
képzelje el, hogy én virrasztottam vele |
egészen reggelig! Maga ott éjszakázna |
|
kettesben egy halottal? Nekem most is remeg |
a lábam… „Asszonyom, inkább ne nézze meg” |
azt mondja az az ember, „mert oda lesz az álma!” |
Az én álmom! Nem nagyon hinném, hogy még lehet |
rosszabb, mint amilyen most… Sokszor fél éjjelek |
úgy telnek: forgolódom, meg tépdesem a párna |
|
csücskét vagy nézem a sötét eget, |
az űrt… Ha álmodom, még rémesebb: |
huzat sodor, apró pihét, nagy termeken át, |
és kétfelől fehér formák derengenek, |
szobrok – nézéstelen, fehér szemek –, |
s úgy érzem, nem vagyok, mert senki nem lát. |
|
Senki, de senki… Sokszor sikoltva ébredek… |
Pedig, ha tudná, hányfélét szedek |
csak nyugtatót! A kis doktornőnk az egyetlen, |
akinek van fogalma róla, mit szenvedek. |
Azt mondja: „Erzsikém, maga csupa ideg, |
miért nem lett színésznő?” És tudja, hogy lehettem |
|
volna? Még harmadikban, majdnem jutott szerep: |
a Margaréta-tündér. Drótra feszítve krepp |
sziromszoknyám lett volna, a hajamban aranypánt, |
meg zöld bársonycipőm… Egy másik lány kapta meg. |
Látja, milyen az élet, még ezt sem adta meg. |
De nem bánt már, ne higgye. Engem már semmi nem bánt. |
|
Hogy süthet ennyi bajra a nap, most mondja meg! |
Épp így sütött, mikor az első férjemet |
hárman hozták haza, s én a két kezemmel estem |
a kontyomnak – lefogtak, de már kitéptem egy |
csomót!… Milyen hajam volt!… Most mondja, mért nevet? |
Majd a bokámig ért le – az égre, ne nevessen! |
|
|
|