Nők egy kórteremből

1 Hat óra van. Hozzák megint görgős kocsin a reggelit, zörögve a kórtermen át oszlat maradék éjszakát. Nem is tudom, miért – öt fölzavart érzék keres támaszt a püffedt, kékeres testben, amelyre ébredek. Csak nemrég voltam még gyerek, nem is tudom, miért, fűzőscipős, kövérke lány, üvöltöttem anyám után, vágy-, félelem- és düh-csomag, gyötörtem a kishúgomat, nem is tudom, miért… Később a zoknis-copfos, a világrend buzgó cinkosa, sírások, másra kent hibák, örök barátnők, intrikák, nem is tudom, miért… Kapuk alatt, üres lakás mélyén a lázas suttogás, mikor, kinek jött meg előbb, vihogtunk a mozik előtt, nem is tudom, miért… A víz, a szél lármája kinn, a szűk, iszapszagú kabin szálkás fala, por és parázs, az ismeretlen ájulás, nem is tudom, miért… Később a hajszolt reggelek: amit lehet, ahogy lehet, a ház, a szűk másfél szoba, a megszokott test éjszaka, nem is tudom, miért, mikor csukott szemhéj alatt rongyosra nézett Playboy-akt, csukott szemem mögött a más- napi befőzés, nagymosás, nem is tudom, miért… Nem vágy, nem is döntés, nem is remény, csak épp amerre visz az ár, futó napok, hetek, és már egy újabb kezdetet – nem is tudom, miért – viszek két duzzadó bokán: akár a gömb a zongorán, a kis lesiklópálya és a fölkavart, lágy hóesés, nem is tudom, miért, és rögtön itt a pillanat, mikor az éles szilvamag kilő az érett szilvaszem hasadt husából véresen, nem is tudom, miért, e harsány túlvilágba itt, hol fém vakít és fény hasít, a tárgyak éle húsba vág, hő van, hideg van, szomjuság, nem is tudom, miért, üres, kitartó lárma, és a napsütés, akár a kés, villám öröm vált hosszu kínt, és kezdődik minden megint, de nem tudom, miért, nem is tudom, miért.   2 Esett az éjjel. Pár kövér csepp   most araszol az ablaküvegen. Meg-megiramlanak, önsúlyuktól ki-kitérnek.   Halványan ismerős a nő, aki a terem túlvégébe inog, a mosdó fele, részeg   méltósággal. A szerelem indította dagály tetőz, majd mennydörögve   beomlik és lelappad. S itthagy magamra, száraz borsóhéjat, zörögve,   csíkokkal összeszabdalt bőrrel, a lelken is nyomot hagyva örökre,   jelet, lemoshatatlant. Nyár lesz, a gyér gyepen szolid fürdőruhámban   vizes törölközőre telepszem, rejtegetve visszér tarkázta lábam:   bálvány, a tűzhely és a szalámis szendvics őre, s a kertfalé, amely mögött hibátlan   mellekre tűz a fény, feszes, bronzbarna bőrre, hullámmozgásra, mit a férjem, fejét lesunyva,   csak fél szemmel követ. A gyerek is hamar rettegni megtanulja   sötét rosszkedvemet. Fekete fal leszek, mely álmában újra s újra   közé s az élete közé mered. A képes újságban villódzó esti város,   sízésre alkalmas hegyek. Afrika-kutatónő orángutáncsaládot   cserkész be vagy zsiráfivóhelyet. A sztár új férje – könnyű, cserélhető világok,   az egyetlen helyett. Világok, amelyekhez nem kohol más   fény-árny arányokat az érzelem. Hol egy pléden feküdnék hanyatt, vagy egy vitorlás   fedélzetén, szemem a mozgó fellegábrán – minden egyszerre formás,   apró, szines és jelentéktelen.   3 De hát miért? Örökké ez járt bennem: miért? Máig sem tudom, hova tüntették el a férjemék, mire a kórházból kijöttem, a kiságyat, a többit… de hát ott volt előttem a friss tapéta a kisszobában… Az étel hetekig nem maradt meg bennem. A gesztenyék a téren épp virágba borultak – azt reméltem, ott alattuk tolom majd… Anyám a Bibliát rakta örökké a kezem ügyébe, folyton azt hajtogatta, sosem tudjuk, mivégre történik az, ami, hogy mi célja van… de hát hogy lenne ennek és mi célja, nem, én nem értem: apró, tökéletes kezek-lábak, sötét szem – hány hónap, míg megépül, aztán a föld beissza, mintha sosem lett volna… Miért kell egy parányi elkínzott aggastyán-arcnak felszínre szállni a nincsből? Csak azért, hogy süllyedjen újra vissza azonnal, és hogy engem most már holtig kisértsen? Apám, ő az idővel vigasztalt – ez azért félig-meddig igaz volt: fél év, s már nem eredt el minden szóra a könnyem, pontban hajnali három órakor nem lökött ki minden éjjel az álom, hogy aztán hajnalig csak bámuljam meredten, hogy fehérül ki végtelen lassan az ég véraláfutás-színe, hogy hamvad ki az összes még villanyfényes ablak, és már föl sem riadtam, jéghideg verítékben tapogatva a villany gombja után, hogy lássam, amit a karjaimban szorítok, az a síkos valami, csak a paplan sarka, s nem, mint ahogy hittem, egy kis halott test? Lassanként tudtam újra enni, aludni – jól van, minden elmúlik egyszer, de hogy mindezt a sok kínt – elég nézni a tévét: az úttestre folyó vért, kiégett szobabelsőt – vagy akár az egérét a macska karma közt – ezt menti, hogy leforog mind nyom nélkül valami kozmikus lefolyóban? Most csönd van, éjszaka, béke. A lét megint ép. Nyirkos kis fény tapad csapzott, csöpp fejtetőre. Szám száraz, mellcsúcsomból a forró gyöngeség hullámokban rezeg szét. Magas, felhőtlen ég, a Hold mint szétszaladt higany tonnányi csöppje üli meg a B épület tetőgerincét. Álmodtam-e, mikor úgy tűnt, hogy a világ csak egy zárt gyufásdoboz: a szűk, sötét helyen szűntelen recsegés és nyüzsgés, hajszálnyi lábak kaparnak mindhiába, s a Hold kerek kivágat az alacsony fedélen, szemrés egy szenvtelen kísérletezgető, gonosz kiváncsiságnak?   4 A padláson a hajamba ragadt egy denevér. Amikor fölemeltem a bögrét, óriás svábbogarat láttam, ahogyan úszkált körbe-körbe a tejben. Mindez álmomban volt. Reggelre kelve láttam, a lila folyadék a fiolában pár perc, s fehérre vált. Előbb órákon át tárcsáztam egy számot: folyton kicsengett, hiába. Még előbb egy presszó asztalát bámultam, s mindig újabb ennyi meg annyi percet adtam magamnak. Ennél is korábban a dívány recsegett alattam egy szobában, egy idegen lakásban, ahova jóval éjfél után, a konyhán keresztül osontam. A gyér fényben tojáshéj, szürkés, püffedt kenyérbél úszkált az eldugult mosogatóban. A falról végtelen combok, dinnyényi mellek nézték, ahogy véznán, ruhátlanul didergek. Még annál is korábban – most újra ott vagyok, nem úgy, mint valami régi regényben: nem ásom el hajnaltájban, fagyott földbe, üveges káposzták közé, nem költözöm új néven, bal kezemen dupla jegygyűrűvel egy idegen városba, reszketve, ha ismerőst látok, satöbbi… Pár percet kitárva leszíjazott lábbal fekszem, szürkére főtt kórházi ingben, és a fejem fölött a lámpa mélytengeri szörny tapadókorongja, majd snitt… Üres, homályos fájdalomra eszmélek föl. Üres vagyok, szabad. Fekszem kifőzve és csírátlanítva. Az élet a szabott sinen szalad, két történés egymást kioltja, mintha mi sem… A végzetet, mintha szélhordta magvat, amelyből bármilyen növény fakadhat, gyom vagy gyümölcs, de nem-várt, nem-akart, kiforgatták belőlem… Most az élet – akár egy rendezett városi park – tervezhető és áttekinthető lesz: a nyírt gyepet betoncsík, kavicssáv metszi át. Piros padok. Poros petúniák.   5 Az árnyékkal kitöltött szemgödrök, szájzugok, a hosszu pilla árnya az arc szirom bőrén, a két szemöldök lehellet íve, a cimpák halvány rubinja, a langyos homlokon a gombostűfejnyi gyöngyök, a lámpa törpe mását ismételgetve – mintha tükrök sora támadna az időben, itt elmosódva, ott már tisztán kivehetően ugyanez a magas homlok, kissé csapott áll a Főtéren, mikor még Sópiacnak hívták, vagy Récerétnek… Szüret vagy vasutasbál hevében ellazult kontyot igazgat a széles körmű kéz, vagy ággá száradva babrál, szenilis buzgalommal bontja valami madzag bogait, elgörbült szöget egyenget, vagy nyugszik összefonva végleg… Ennek a szemnek mutatkozott már lángban és virágban a városszéli vézna liget. Feltündökölt és kihunyt a téli ég szétszórt tükörszilánkban kiégett ház tetőtlen szobáiban, a töltés tócsáiban. A duzzadt felsőajak hibátlan fogsor fölé borult, vagy mint egy sor vékony öltés szegték a ráncok. Vagy mintha magas fű közt nagy nehezen elfordulna a vas kertkapu és a résen lopnák maguk elő, s vágnának a szürkés, üres fasornak, hullámzó föld alól, mit lassan befolyt a kő, dülöngő gránit- és márványfogak a sorvadt agyag-ínyben, a véset vakon, a levegő lassított tűzvészében rég kiolvadt a lassan elmosódó családnév aranya. Egy kártyakedvelő dédnagyanya, vagy akiből csak egy fatörzs-recept maradt, vagy egy elfeketült pille-bross, a kipergett gyémántszemek helyén az üres foglalat, vagy aki szépen játszotta Schubertet, vízmélyi fénytörésben egymásba bomlanak, és mintha víz alól jönnének egyre feljebb, mígnem a felszínen mind összeolvad egyetlen arcba, és ahogy fölé hajolva elnézem, és a kék szem szemembe nyílik, mintha rég halott, öröktől ismerős szemekbe néztem volna, úgy érzem, és mintha hol itt, hol ott lennék én is, kívül magamon, míg egészen kicsúszom, le, odáig, hol az idők alatt valami fény, mikor még se nap, se csillagok, hullámzó szédületben dobog: vagyok, vagyok…