Bizonyos jelek

Azért ilyesmi régen nem volt: egyszerre csak feltűnt az esti égen, narancsszínűn lebegve a Gellérthegy felett, majd elszállt Pest felé. Repülő? Semmiképpen. Nem észlelték a műszerek. No és arra a nőre emlékszel, amelyiknek higanyt izzadt a bőre? Vagy az a másik – ott állt a padlószőnyegen: egy árnyfolt – összesen annyi maradt belőle. Ez gömbvillám – az kellett, hogy legyen. Ahogy egyszerre minden, amit megszoktunk, sarkából kibillen, pályájáról lefut, megy szanaszéjjel… Egy lappangó világ széle hol innen villan elő, hol onnan… Ott van például éjjel a pályaudvar: ott hevernek sorban abban az éles és halott fényben, vegyes gyümölcspálinka-szagban… Reklámszatyor, lapos dobozra ágyazott kifordított kabát, sőt, egy rózsaszínü paplan… Az utcák fénye, mocska, az autók sűrű háta, autó alatt a macska foszfor szeme, a tócsán rugókat és redőket vető féklámpafény, a vén nő, ahogy a kocsma előtt szerelmesen hadar a levegőnek, véznán és csenevészen, az a szürke, molyos haj lefolyt neki egészen a derekáig – tőzeglápban talált menyasszony. Mintha száraz fakérgen nyílna egyszerre kék szem, kacér mosoly elmálló iszap-arcon… Amúgy? Döcög az élet. Ahogy szokott: öt fele hazaérek, a lépcsőház, a lift – minden, mint általában. De mire számítottam? Nem értem az egészet. Álmomban meg – ülök a túlfűtött szobában, s közben tudom, hogy ott lenn elindult a talajvíz. Sarat és hajat ökled a lefolyó, folt terpedez sötéten a padlószőnyegünkön – én meg állok fölötte, s ráz egy őrült reménység… Nem értem és nem értem…