Az özvegy

Ahogy kelek fel, s a horgolt függöny réseit a reggel kitölti cseppfolyós, fehér egekkel, látom: begöngyölt szatén, a tejfeles-pohárnyi földből az éjszaka újhagyma szára tört föl, s hogy egyre jobban erősödik a fény, zölden belobban, öröm fut át, akár mikor gyerekkoromban láttam: foszló fehérek, sötét avar között fű zöldje éled, lobog: homályos tartalmú igéret. Később kerestem kék-zöld szemekben, mindenféle testben, sokban előbb, később egyetlenegyben meglelni véltem, amit jelzett s ígért, csak épp, csak éppen százszor, ezerszer bár, sosem egészen… Ahogy hevertem, s néztem, betelten és mégsem betelten az arcát, valamit, úgy tűnt, még kezdenem kell vele, de mit? Talán a díványpárnát, ha rászorítanám? Ha előhívnám a mását, sötétségembe zárva? Most, mindenen túl, hörgő csapból a víz, újból elindul, lüktetve, végem új kezdetbe fordul – vágyak, remények vesztén is bujtogat, hogy mégis éljek, a régi dallam, csak hangszíne mélyebb: málló, molyos szövetben fémszál cikázik egyre fényesebben, belőlem minden elmúlhat, csak ez nem.