A csúf fodrászlány

Most már biztos nem véletlen: együtt
 
indultak haza, láttam
a Közért üvegén át: lenmagos kenyerük,
 
Fa-dezodoruk egy közös kosárban.
Leejtettem a táskám, minden a földre dűlt,
 
szemceruzám, buszbérletem a sárban.
Fölszedtem, csak a brossom, egy arany A-betűt,
 
a névnapomra kaptam tőle, azt nem találtam.
Két hét után megint besettengett a macskám –
 
most megetessem-e?
Villog rám, átható, alattomos borostyán,
 
pillás, gonosz szeme.
„Te dög – mondom neki –, maradtál volna most már
 
ahol voltál!” Kutya, az kellene,
csüggedt, hosszú fülekkel, az majd imádva les rám,
 
én leszek mindene.
Ha nem volt forgalom, őt is sokszor beraktam,
 
vastag csúf ujjam ott
járt-kelt, el-elmerült a tenger szőke hajban.
 
A hullám elkapott:
szirom gázláng, tükörsor dőlt át dörögve rajtam,
 
fémek, élek, habok.
Beléveszni – de látom, hiába is akartam:
 
megint magam vagyok.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]