Jób
Ma éjjel, álmomban, megint utaztam. |
Anyám, szegény, írt, hogy jöjjek azonnal, |
a szívét panaszolta (vagy húsz éve halott már). |
Valami rosszarcú idegen a vonatban |
folyton engem lesett, látszott, hogy rosszat forral, |
ócska kabátok közül sunyított rám, |
egy kihalt állomáson leszálltam, vizet ittam, |
az a gyanús alak meg eltűnt a csomagommal, |
énnálam meg se pénz, se igazolvány… |
|
Reggelre befagyott a konyhaablak. |
Csak nem bírja, hiába, kifűteni a kis |
rossz vaskályhám azt a köves hodályt sehogysem. |
Pedig föltüzelem, legyen az rongydarab vagy |
használt étolaj… Mindegy, nagyobb hideget is |
értem én… Igaz, a barakkot az az ötven |
ember csak belehelte… Hogy hányan ottmaradtak, |
de hányan… Nem is értem, én hogy lehetek itt… |
De engem mindig őrizett az Isten. |
|
Csoda pedig – tíz év ott, a jéghideg pokolban, |
a sarkkörön, napi hatvan deka kenyéren, |
hetven kiló vagyok: ott nem nyomtam negyvenet sem. |
Aztán itthon… Söpörtem, gyapjúbálákat hordtam, |
a diplomámmal, és fáztam tovább a télen, |
amennyi szénre kellett, még annyit sem kerestem. |
De hányat elvittek, amíg én odavoltam! |
Azokból egy se jött meg. Én mégiscsak túléltem… |
Engem mindig megőrizett az Isten. |
|
Igaz, szívós voltam mindig. Sokszor kiküldött |
apám kaszálni, az út egy hegyen vezetett át, |
hajnalban keltem és délre jó, ha kiértem… |
Apám, ha csak tehette, csak földet vett, vagy erdőt |
(…mert azé a haza…). És a fenyők közé gyümölcsfát |
ültetett egyesével. Pedig mennyire kértem: |
„Apám, hát mire jó ez?” (Ahogy megyek a nagy zöld |
sötétben, mintha lámpák gyulladnának föl: ott állt |
egy körtefa, gyümölccsel rakva. Máig sem értem…) |
|
Meg pincérkedtem is. A vendégek szerettek. |
Csinos kölyök voltam, pirospozsgás, pufók. |
Emlékszem egy családra: lejöttek minden nyárra |
a fürdőre. „A kislánynak mit hozhatok?” |
kérdem az anyjától, ez a kis szemtelen meg |
(szép kislány volt – az a fekete, hosszú copf, |
egy kézben el se fért és leért a derekára) |
odapattan elém, nagy mérges szemeket vet |
rám – óriási, fekete szeme volt – |
„Semmi kislány”, azt mondja, „kisasszony: domniscoara!” |
|
Egyszer később, a rozs közt, csókolóztunk is egyszer, |
de semmi más… Igaz, nagyon nevette, |
hogy milyen zöldfülű vagyok – pedig hát… |
Még húsz se volt, szegény… Az ereit, zsilettel… |
Mondták, volt valami férfi, hogy amiatt, de |
én nem tudom… Előbb még elküldte nekem a copfját… |
Mikre vissza nem emlékszik az ember, |
mikor már arra sem, hogy hova tette |
a konyhában a bögrét, mikor öt perce ott járt… |
|
A rádió fagyot mond. Ha így tart ez a tél, |
kifagynak a síron a begóniák, pedig |
milyen szépen megfogantak a nyáron… |
Második feleségem volt… az első, az él |
ma is, csak férjhez ment, szegény, hogy nem kapott hírt |
tőlem nyolc éven át… És ott van a kicsi lányom |
sírja is… még egyéves se volt… Semmit sem ér |
ez az új temetőőr. Mondják, nagyon iszik. |
Mindig mindent magamnak kell csinálnom. |
|
Én mindig hittem a reinkarnációban. |
Egy médium – Kolozsvárott lakott, |
és elmentem hozzá kíváncsiságból egyszer –, |
az csak rámnézett, és mindent megmondott rólam: |
hogy tíz évig leszek távol, élőhalott, |
hogy másik országban, más városban öregszem |
meg, mint ahol születtem (azt is megmondta, hol van |
úgy nagyjából). Na és ő azt is megmondta, eddig |
már hányszor és mi mindennek születtem, |
sőt, még le is rajzolta egy füzetbe. |
Még ma is őrzöm azt a papirost |
a tárcámban, igaz, jól el is van rongyolódva: |
ilyen voltam, mikor ősembernek születtem, |
ilyen, mint római dajka, mint sisakos, |
szakállas görög harcos… Mint francia vicomte a |
múlt században, igen sok rossztettet elkövettem, |
igen, és ezt a sok bűnt vezeklem le most – |
így van. Másképp mi célja, vagy mi értelme volna? |
|
|
Öregasszony
Azt hiszik, meghalok hamar. Csak higgyék. |
Énbennem már nincs, ami elromoljon. |
Nincs egy fogam, a mellem levették – nincs, amit még |
megrághat az idő rajtam. Nagy horgas orrom, |
nagy homlokom: jóformán csak fejem van, |
akár a Liszt Ferencnek – otthon, a zongorán állt |
a többi porfogó közt, lánykoromban. |
Mint az üveg a csontom. Mintha valami tálcát |
emelgetnék, olyan óvatosan szedem föl |
ágyból, székből. Nem értem, mért ne maradna így húsz, |
harminc évig akár, én is miért ne lennék |
tartós, akár a húgom olajképe tizennégy |
éves korából (elvitte a tífusz |
egy évre rá, egy tányér darasterctől…) |
|
*
Ha tudnák, az eszem mennyire vág még! |
Ha ellenére tesznek, hol a lábam fájlalom, hol |
a szívemet, hiúz szemmel lesem a tányért, |
mennyit vesznek a húsból, nem fogy-e sok cukorból… |
Ha nincs minden a rendes helyére visszatéve |
– a furcsa, gombaforma táskám, molyette muffom – |
(nem hordanak ilyet vagy negyven éve), |
sápítozom, hogy elvitte az asszony, |
aki takarítani jár (kell is az annak, |
jobban öltözik, mint azok a slampos tanárnék, |
a trampli…). Látom, mindnek rajtam a szeme, |
mikor azt hiszik, alszom. Tátott szájamban árnyék, |
horgas orromban árnyék – zsebtükörért rohannak, |
lábujjhegyen lopóznak, lesik, lélegzem-e… |
|
*
Ahogy megy az idő, csak nehezebb lesz. |
Csak nézem mindennap a lapban: csupa hatvan- |
hetvenöt éves… (Néha pláne ötvenesek meg |
negyvenesek). A lányom… ő is ötven fölött van. |
Na, sose volt egy szépség, fiatalon se – most meg… |
és énvelem pöröl, ha fölhergelik a boltban, |
hogy én martam el a barátját (azt az egyet, |
aki akadt neki!). Mért, én talán boldog voltam? |
Harminc évig az a szótlan, savanyú ember… |
Jó, egy-két tűrhető évünk, az volt – de boldog? |
Lánykoromban, mikor jóslásból az almahéjat |
hátunk mögé dobtuk, nem épp ilyennel |
álmodtunk… Aztán folyton a munka meg a gondok, |
soha egy kis öröm – és én most kit okoljak? |
|
*
A fiatalok szépek. Még hozzánk is betéved |
néha egy-egy, kíséri azt a nagyhangú anyját. |
Itt meg csak ülnek és unatkoznak szegények, |
a hajukat babrálják, ki-befonják |
a terítő rojtját. Én meg – milyen az ember…– |
fölszikrázom, kacér leszek, mint lánykoromban. |
A pelyhes karjukon a reszelős, vén kezemmel, |
azzal édesgetem őket hozzám, amim van: |
a múlttal. Mint a gyémánt a béka fejében, |
énbennem az idő van. Sokszor úgy képzelem, |
hogy mint a jegygyűrűm vagy a gyöngyház Mária-érmem |
(ha ugyan ezek tényleg eltemetik velem), |
mint maradék parázs éjszaka a sötétben, |
az is úgy hunyorog és csillog majd odalenn. |
|
*
Milyen volt és hol állt a régi házunk (a nagyrét |
ott kezdődött mindjárt mögötte, ott ahol ma |
azok az undok tömbházak állnak). Gyerekként |
mennyit játszottam ott! A kertünk végében folyt a |
patak, a partja végig valami sárga gyom, |
a hólyagos lapu közt, akár a gyufaláng… |
Egyszer, hétévesen, hogy történt, nem tudom, |
beléestem ruhástul, bizony. Szegény anyánk |
úgy megijedt, még megpofozni sem bírt, |
ahogy csöpögve és bőgve elébe álltam, |
misére készültünk vagy talán látogatóba, |
én, persze addig sem bírtam ki a szobában, |
olyan meleg idő volt… soha azóta nem nyílt |
orgona márciusban! Mintha tegnap lett volna… |
|
|
Bukott diktátor
Hát mit akarnak tőlem? Mi bajuk van |
velem most egyszerre? Cibálnak hevenyészett |
díszletek közt – kopott pad, vizespohár – egyik |
fűtetlen helyiségből a másikba, kalapban, |
nagykabátban szorongok, hol durvák, hol kimértek, |
süvöltözik eszelős vádjaik. |
|
Még tegnap is – mi ember volt az utcán, |
egymás sarkát taposták, ahol csak megjelentem. |
Üvegre égetve, pasztellben és olajban |
sötét, vesékbe látó szemem, obszcén piros szám |
nézte őket a falról, húsz év előtti ingem, |
vagy vészjósló aranyban csillámlottam, a hajnal |
óriás orrnyergemen gyulladt föl; mint napóra |
virágzottam a téren; vagy amikor a végén |
lemennek spárgába a stadionban, és hosszan |
a lábukra hajolnak, a sok feszes trikóra |
varrt foltokból, papírzászlókból ott is én, én |
mintha mélyvíz alól, lassan kibontakoztam. |
|
És most egyszerre – mi? A nyaralómban |
a kék-arany szalon, a baldachinos ágyam, |
velencei tükröm – ez fájt nekik? |
Az a két ócska Rolls-Royce? Mit tudnak ezek rólam? |
Tudják-e, hogy hatan szorongtunk egy szobában, |
én hordtam el az összes testvérem gönceit… |
Nehézfejű voltam, alattomos, |
nevettek vagy még csak nem is nevettek, |
mikor a tornaórán a néném kombinéját |
meglátták rajtam… Az élet mindig gonosz, |
szűkmarkú volt hozzám. A simáknak, könnyedeknek |
– azoknak mindent! Azt soha, ami nekem járt! |
|
(Később, igaz, lettek eszközeim, |
hogy elvegyem – miért nem adta önként? |
Vagy mért vette vissza, ha adni kezdte?) |
Például ültünk egyszer odakinn |
anyámmal, egy kerthelyiségben, olyan hét |
éves, ha voltam, a kerítés sok nagy X-e |
nyírfarönkökből volt: látszott a pár sötétebb |
simább folt, a levágott ágak helye a kérgen, |
és a hársvirág szitált a szódámba, a csupa sörfolt |
abroszra, a hajamba… Egyszer, hajnal felé meg |
(valami lakziból vittek haza) az égen |
feltűnt egy üstökös. Biztos, hogy üstökös volt. |
|
Én láttam egyedül. Minden: az ég, a föld, |
minden a kedvemért volt. Azóta hova tűnt? |
Valami kárpótlás csak járt nekem, nem? |
Most itt állok közöttük, véznán, fakóra főtt |
kórházi pizsamámban, túl bő zakómba tűrt |
szép selyemsálamban, törődött öregember… |
Hát mit akartam én? Csak amit mások. |
Csak azt, hogy a világ úgy tükrözzön vissza engem, |
mint a lelkem teszi: a halandó isteneknek |
kijáró ünnepi pompában. Ez talán sok? |
Olyan túlzott kívánság? végül is: megszülettem, |
és nem élek örökké. Ennyit csak megtehettek. |
|
Hogy nem kérdeztem őket? Miért, engem ki kérdett, |
vállalom-e, ilyen feltételekkel, |
mindezt, akarok-e egy jelentéktelen, |
mézes-mázos, riadt kereskedősegédet, |
poros bürokratát találni minden reggel, |
ha a tükörbe nézek, egyetlen életem |
minden egyes napján? (És nem is élek örökké.) |
Ezt senki nem akarhatja. Beszélhet |
akármit a sok álszent. Már látom, ahogy egymás |
torkának esnek majd, ha nem leszek köztük többé. |
Én csak igazságot akartam. Ha már az élet |
ilyen méltánytalan. Csak azt, amit más. |
|
|
A szép utasnő
gyászban? Igen, szegény néném… Most ő hagyott |
itt minket (hányadik eset már a családban!). |
Feketében, ilyenkor – csurom egy víz a testem, |
ott kinn a sírnál majdnem összeestem: |
egyszerre, mintha jégen álltam volna, a lábam |
|
csúszni kezdett alólam… Ez a szörnyű meleg! |
És ott azok a roppant fém-kandeláberek! |
Ahogy a szélben oldalt kidől rajtuk a láng, a |
napfényben elmosódva, vízszintesen lebeg, |
hogy azt hinné az ember, a lélek integet, |
ahogy kelletlenül lassan a túlvilágba |
|
halványul át. Igen, szoktam ilyeneket |
gondolni… És előtte, alig fél éve meg |
a sógorom… Közúti baleset volt… A házba |
úgy hozták, konténerben, jócskán éjfél fele – |
képzelje el, hogy én virrasztottam vele |
egészen reggelig! Maga ott éjszakázna |
|
kettesben egy halottal? Nekem most is remeg |
a lábam… „Asszonyom, inkább ne nézze meg” |
azt mondja az az ember, „mert oda lesz az álma!” |
Az én álmom! Nem nagyon hinném, hogy még lehet |
rosszabb, mint amilyen most… Sokszor fél éjjelek |
úgy telnek: forgolódom, meg tépdesem a párna |
|
csücskét vagy nézem a sötét eget, |
az űrt… Ha álmodom, még rémesebb: |
huzat sodor, apró pihét, nagy termeken át, |
és kétfelől fehér formák derengenek, |
szobrok – nézéstelen, fehér szemek –, |
s úgy érzem, nem vagyok, mert senki nem lát. |
|
Senki, de senki… Sokszor sikoltva ébredek… |
Pedig, ha tudná, hányfélét szedek |
csak nyugtatót! A kis doktornőnk az egyetlen, |
akinek van fogalma róla, mit szenvedek. |
Azt mondja: „Erzsikém, maga csupa ideg, |
miért nem lett színésznő?” És tudja, hogy lehettem |
|
volna? Még harmadikban, majdnem jutott szerep: |
a Margaréta-tündér. Drótra feszítve krepp |
sziromszoknyám lett volna, a hajamban aranypánt, |
meg zöld bársonycipőm… Egy másik lány kapta meg. |
Látja, milyen az élet, még ezt sem adta meg. |
De nem bánt már, ne higgye. Engem már semmi nem bánt. |
|
Hogy süthet ennyi bajra a nap, most mondja meg! |
Épp így sütött, mikor az első férjemet |
hárman hozták haza, s én a két kezemmel estem |
a kontyomnak – lefogtak, de már kitéptem egy |
csomót!… Milyen hajam volt!… Most mondja, mért nevet? |
Majd a bokámig ért le – az égre, ne nevessen! |
|
|
Az elhagyott lány
nem néztem meg ma sem: a szögletes rés |
sekély sötétségében hátha, hátha – |
nemcsak az áltató bádog derengés… |
|
megtudnom, holnapig: a szürke résre |
merőleges, hitegető fehér él |
csak egy felszólítás tüdőszűrésre… |
|
derül ki, hogy amit én kézírásnak |
reméltem, egy körbélyegző szegélye, |
s az ott egy könyvtári felszólítás csak… |
|
megállt idő hülyén kattogva, mintha |
egy írógépen egyfolytában x-et |
ütnének, vérszegény tapétaminta… |
|
lappadt idő, hogy volna újra teste, |
tapintható, hogy volna újra testem, |
becézhető, nem adja meg az este, |
|
Néztem, a tetőantennák fölött a |
beírkált ég hűlő neon vizében |
tollászkodó, parázsló szélű vatta |
|
fémszürke lesz, s eszembe jut a festék: |
két sor korong bádogdobozban – akkor |
kaptam, mikor a mandulám kivették. |
|
a kék, a zöld, kármin vagy okker érme |
szélén írás szaladt körbe, középen |
egy páva! És ami könyv volt, de mégse, |
|
két lap közül égnek pattant a posta, |
vagy egy vidéki állomás, piros pad, |
a sárga falra fölloccsantva rózsa… |
|
mind visszanézett, fölszívott egészen, |
se kín, se bűn, se vád, se vágy – csak átjárt, |
átjártam, víz a sóban, só a vízben… |
|
itt járt, villogva és roncsolva bennem, |
lenyelt zsilett, hanem ott kinn világlott, |
a világot gyújtotta föl, nem engem. |
|
Mi állt közénk? A testem? |
Az áramló örömből így kiesnem |
mért kellett? És az áram? Kifogyott? Megfagyott? |
És én? Alig vagyok? Vagy túlságosan vagyok? |
|
|
Kövér asszony melegben
Mit meg nem próbálnak az emberek! |
Ma is mi volt? Bejön egy nő a boltba, |
a karján háncskosár, abba pakolta |
a holmit a műanyag kosár helyett, |
mintha neki többet szabadna. „Mégis, |
ezt hogy gondolja”, kérdem tőle, „drága? |
Azt képzeli, hogy a szabály magára |
nem érvényes talán? Hiába néz így.” |
|
*
Milyen hőség van itt! Kisül a lelkem. |
Ha összeér, mint a csalán a combom |
úgy csíp, nyakig csalánban pácolódom |
ebben az összeizzadt szűk köpenyben… |
Igaz, én mégse kaphatom magamra, |
ahogy a tanulólány szokta, egy szál |
semmi kis bugyira – örökké ott áll |
az ajtóban, hogy a fényt hátba kapja, |
s a puszta rózsaszínje átdereng… |
„Csak álldigálj, fiam” mondom, „felőlem! |
Szülsz kétszer, és az lesz, ami belőlem, |
belőled is: híg háj, csomós erek.” |
|
*
Ez a szerencsétlen penészvirág |
ma is kisírt szemmel jött be. „Te, nézz szét” |
mondom neki, „hol látsz jobbat? A pénzét |
neked hordja haza, neked csinált |
két gyereket, ott a lakás, az autó… |
A másik nő? Ne félj, azt is megunja, |
ahogy téged megunt. Mindenki tudja, |
ha nem bolond: a szerelem múlandó.” |
Két hete nem esett… Micsoda nyár! |
A bőr ragad, a vászon összefonnyad, |
rohad minden puhán, mint egy kiolvadt |
mélyhűtőben. A metszett cseh pohár- |
készlet a Vasedény kirakatában, |
ahogy nagy tűkkel dobálja a nap, |
mint hajnali fejfájás, hasogat. |
Az aszfalt szürke kelttészta. A lábam |
folyékony kőbe süllyed, menten elnyel, |
azt hittem. A szűcsüzletben a keskeny, |
hideg ezüstfejek szőrmekeretben |
csak néztek rám ferde ezüstszemekkel… |
|
*
Miért nem kell senkinek az igazság? |
Mért gyűlölik? Ma is, egy nő mivel jön? |
Zöld barackot kapott. „Addig örüljön” |
mondom neki, „amíg zöld. Amit ott lát |
a ládában – lángfoltos-sárga, nedvdús, |
olyan hibátlan, mintha festve volna – |
Ma még csak egy szeplő van rajta – holnap? |
A fél gyümölcs rozsdás, halott üveghús. |
Dobhatja ki. Mikor majd széthasad, |
és olyan piros a paradicsom, mint |
nemrég egy dísztribün, másnap beomlik, |
ráncos, mint egy öreg mell. Mintha csak |
minden gömböt rajta külön kivéstek |
volna piros kőből, olyan a málna, |
aztán mikor kiborítja a tálba, |
mit lát? Fehér penészt az összepréselt |
szemek között. Mint ahogyan a nyár |
ahogy jön, már megy is.” Én nem tudom, mért |
rám néznek így. Nem én hoztam a törvényt. |
Én csak elfogadom: ez a szabály. |
|
|
Próféta május havában
Május 19. Mióta is nem élek, |
csak zöldségen? A húsról aznap mondtam le végleg, |
ma két hete, mikor a dán komphajó leégett |
s elgázolták a macskám. Bár a növény is érez, |
mint olvasom, nem egy kísérlet bizonyítja: |
könnyen azonosítja társának gyilkosát a |
sárga papucsvirág vagy a fejessaláta, |
s elhúzódik előle hangtalanul sikítva… |
|
Posta: csak meghívók jöttek. Mindet kidobtam. |
Mert végül is minek: a nyakkendős tolongás, |
a diszkrét kannibál tánc a májas és a sonkás |
szendvics körül, cukor és cián visszafogottan |
alkalmazott kevercse, célzások és nevek |
elejtett keszkenői, villanysütötte váll |
gömbje, jégkocka éltől megkoccanó pohár |
fölött a karmazsin száj művészetről cseveg… |
|
Május: amerre nézek, folyik a zöld pazarlás. |
Világosan-sötéten ragozza az alapszínt |
fű-fa. Egész sor zöld körmű kéz tolakszik |
a lucfenyő sötétjén: harsány idei hajtás. |
Az árvácskák: ovális ékszerbolt, sárga bársony |
alátéten lilásfekete denevér- |
melltűk sora sötétlik. A gesztenye fehér |
műszempillái közt, a selymes szájpadláson |
ellenpontozva a fehér vagy hússzín ajkat |
négy aszimmetrikus, sárgás vagy borvörös pötty; |
a tulipán ölében a mélyértelmű ötszög, |
a csillogó kínálat – ha engedem, becsalhat |
az élet fényes üzletközpontjába, legyek |
falánk rabja e kétes javaknak, egyre beljebb, |
újabb polcok felé vonz, hogy mindent elfeledjek |
amit tudok: a hámló, zsúfolt nyomornegyed |
utcáit, döglött macskát, kigyulladt komphajót, |
terrort, tájfunt, lelőtt ír benzinkutast, kiszáradt |
sárga papucsvirágot, az én poros szobámat |
éjjel, a hajnalig égő depressziót, |
hogyan dereng a zöldes szellem-számlap, ha óra |
órát követ, s a bor se, a Noxyron se használ, |
hogy ível könnyed, átlós bambuszhídként az öt szál |
hajam a jobb fülemről a bal halántékomra… |
|
A szomszédnőn ma is tökéletes a smink; |
fülcimpáját a két fémkarika súlya húzza |
– arany ütők, a fényt verik sürögve vissza –, |
ahogy napra görög a rozzant tolókocsin. |
A másik, feldagadt bokákkal, őszen és |
fémfoggal, félregombolt otthonka fedte ványadt, |
fakó csomag, világszép kreol rabszolgalányok |
balvégzetén borong és kacér grófnők zenés |
hányattatásain. A férfi – ötször műtötték, |
fehér, akár a pince mélyén nevelkedett |
krumplicsíra – a rózsás, agresszív melleket |
lesi mohón a címlapfotón, a napsütötte V-t |
a naptejreklám bronz hasán. Mind jobb szeretnék |
eljátszani egy monstre-operettben, ha másként |
nem megy, a részeges inast, szikkadt szakácsnét |
a szőke sztár és párja mellett, mint főszerepként |
önmagukat egy abszurd drámában. Vesztesek, |
jogfosztott népcsoport, egymást csak megvetésre |
méltatva áhítoznak a szép győztes kegyére, |
a győztesére, ki rájuk ügyet se vet. |
|
De nem tart soká úgysem. A készletek |
fogytán. Az ózonpajzs lyukas. A szénmonoxid |
szunyogfelhő-lepel alatt kimérten izzik |
kevés időnk, kiszáradt, lázas szájként reped |
a földfelszín fakón. A gabonaövezet |
csúszik észak felé, a búzatáblák helyét |
gyapot hódítja el rendre. A sarki jég |
homályos tömbje mállik, duzzasztja a vizet, |
a túlkelt óceán a partra árad… |
Majd akkor, ott! Szeles szállásainkon, étlen, |
mi, egynehány túlélők, a szabvány szenvedésben |
mind egyformák leszünk. Igen, majd nemsokára… |
|
|
Narkomán
Na és helyette? Mondd, mi van helyette? |
Ami másnak? Ahogy elnézem őket |
utcán, buszon – gyanakvóak, gyűröttek –, |
hát mit mondjak, nem úgy fest köztük egy se, |
|
mint akit mindjárt szétvet az öröm, mert |
nem szokott rá, vagy a boldog tudattól, |
hogy hétből öt napon hajnali hattól |
sajtot mérhet, írógépet püfölhet, |
|
ágytálat hordhat… Persze, az eredmény: |
megtérni este meghitt otthonomba |
– másfél szoba panel – a balkonomra |
muskátlit ültetnék, egyengethetném |
|
a szőnyeg rojtjait… ott learatni |
munkám gyümölcseit, na igen, az már |
valami… Jó, van még más is: tavasz, nyár… |
Meg csicseregnek a kismadarak – mi? |
|
Meg szerelem. Az van még csak nagyon. |
Pont én ne tudnám? Akkor kezdtem el. |
Bámulod a plafont, nem érdekel |
semmi, csak az a rohadt telefon, |
|
hogy az szólalna meg… Hét óra, fél nyolc – |
a nap az istennek nem érne véget. |
Amire nézel, mint a sósav, éget… |
Aztán egyszer csak azt mondtam, elég volt. |
|
Hát így. De jó, mondjuk, viszontszeret, |
vagy pláne elvesz, és? Pár hónap múlva, aztán |
már csak minden szentévben nyúlna hozzám, |
nem nő volnék – valami átmenet |
|
a Szűzanya meg egy öreg hokedli |
közt. Én ne tudnám? Otthon is csak ez ment. |
Na és ha ezt sínylem most? Én fizessek |
ezért is? Én akartam megszületni? |
|
Talán magamtól csatlakoztam ehhez |
a játékhoz? Mégis, mikor fogadtam |
én el ilyen szabályt: kínlódni hatvan, |
hetven évig, és közben jó, ha egy perc |
|
öröm nagynéha? Én – mindegy, ha csaltam, |
hát csaltam, ha más módja nincs: de most, |
ha akarom, százból százszor pirost |
vet a rulett itt a köztiagyamban… |
|
És mit vesztek vele? A szép öregség? |
Mikor a vízbe aprókat kavarva, |
mint egy üvegvázát, magasra tartva |
turbános teknőc-fejem, hogy a festék |
|
le ne ázzon, a napi ötven hosszom |
rónám szorgalmasan faltól-falig, |
s nyolcvan fölött hetvennek még alig |
néznék ki? Aztán – töppedt öregasszony, |
|
protézis a pohárban, csillogó cső |
etetget, a vénám körül merő kék- |
zöld folt a bőr, mintha láng nélkül égnék, |
zsugorodom – s sehol az ápolónő… |
|
Baj, persze, semmi – majd élnek tovább a |
génjeim vagy a tetteim – tudod kit |
vigasztal ez? És élnek, jó, de meddig? |
A kozmosz, olvastam, zuhog magába, |
|
vagy tágul, nem mindegy? Ezt elviselni |
tiszta tudattal? Azt, hogy nemhogy én, de |
a Föld se lesz, meg ég se, hang se, fény se: |
semmi, csak híg semmi, vagy sűrű semmi… |
|
Idő se lesz. Idő különben sincsen. |
Tudom, láttam: akkor. Ahogy a nap |
elérte, a kehes konyhai csap |
fénylett, mint egy madárfejű kisisten, |
|
a csőrén kitüremlő, kicsi körtét, |
a csöppet lassan érlelte a súlya, |
a gyönge vízszár nyúlott vékonyulva, |
de mielőtt elpattant – egy öröklét |
|
múlt el, amíg néztem, és úgy éreztem, |
hogy a világ megoldása bekattan: |
hogy Isten: az öröm. Cseppben és csapban |
ő csillog, és semmit nem tudsz, ha ezt nem. |
|
|
A hetedik év
Ez a zilált, zavaros szemű nő |
mint az, aki a képen nevető |
simul? Mi teszi ezt? Csak az idő? |
|
Én megmondtam neki: „Nem érdekel, |
Hogy mi hogy élünk, azt mi döntjük el!” |
Most napokig némán járkál le-fel, |
|
mint egy sebzett kísértet. |
|
Mintha egy ádáz idegen erő, |
holtak lelke rikoltozna elő |
|
a szánkon – nem mi ketten… |
Sótlan a leves, mondom, mire ő: |
|
Most mondd: ha már csak egymást öli két |
|
ember, nem jobb, ha válik, |
mint valami vétlen bűn örökét |
mikor a végső perc mécseseként |
|
egy gyűlölt arc világlik? |
|
Csak érteném, csak tudnám legalább, |
létre – a társadalom? a család? |
négyévesen? – ezt a fekete lánc- |
|
Olyan mindegy ugyan. A lavinát |
görögjön életek sorain át… |
|
Hogy képzeltem: talán mi…? |
Csúszik velünk is lejjebb a világ – |
|
|
Négy sör után
Megint nem állt a lábán, mikor megjött az este – |
vagy inkább éjszaka… Névnap volt állítólag |
– igen, megint –, utána valahol még bedobtak |
egy sört a kollegákkal… Eddig nem említette, |
|
hogy valamelyik kerge tyúkot pont Leonának |
hívnák abban az istenverte irodában. |
Ki tudja? Én nem. Én be nem teszem a lábam, |
sőt az se, hogy csak úgy odatelefonáljak, |
|
olyan sincs! „Értekezlet… Ebédel… Majd talán |
kicsit később!” Ilyen gyöngéden fuvoláznak, |
jóságos nénik egy ütődött óvodásnak, |
csak az a kuncogás, csak azt ne hallanám… |
|
Szóljak neki? Minek? Tudom, hogy mit felelne: |
hogy zsarnok szörny vagyok, hogy nincs egy perc nyugta tőlem, |
pedig joga van élni neki is, és hogy ő nem |
az anyám, akinek nem volt más dolga, persze, |
|
mint kényeztetni engem (naná, a négy gyerekkel!), |
és most, mint holmi kényúr, ugyanazt megkívánom |
őtőle is… A mocskos harisnyája az ágyon, |
a mosatlan edény, ahogy otthagyta reggel… |
|
Valahogy így. De csak próbálnék én meg éjfél |
körül állítani haza, vagy hogy jogom van |
tudom is én, mihez, ilyennel jönni – nyomban |
leszakadna az ég… Hogy mért nem hagyom faképnél? |
|
Jó kérdés. Egyszer (ezt ne mondd el senkinek se, |
ezt most tényleg ne: senki nem hallott róla – ő sem), |
megtettem. Nem hiszed? Mikor kiküldetésben |
voltam egy hétre, akkor. Úgy a harmadik este |
|
egyszerre csak: na és, ha nem mennék vissza többet? |
Egész este, ahogy máskor csak két konyaktól, |
úgy fel voltam dobódva a puszta gondolattól, |
aztán másnap, hajnal felé egyszerre fölvert |
|
a tulajdon szívem dübörgése: mosolygott |
holtában – mint a macskánk, az erkélyről esett le –, |
és azt a régi, sárga kötöttruhát viselte… |
Én meg, mint a bolond, kaptam a telefonhoz… |
|
Aztán? Semmi. Beláttam: fontos ügyeiben nem |
dönt szabadon az ember – erről ismerszenek meg. |
Akarat, ész, ilyesmik – amiket úgy szeretnek |
belékeverni – szép, szép, csak épp a lelked ellen |
|
– vagy nevezd, aminek akarod – nem tehetnek |
semmit, vagy szinte semmit. Persze, komoly kísértés |
szabadnak lenni… Másrészt nem rabság minden érzés? |
Kérdés, kinek mi ér meg mi mást – mindenki vesztes, |
|
ki így, ki úgy… Nekem, mégis, így legalább van |
valamim, amiért… Hány óra? Már negyed négy? |
Nem, semmi baj, mi volna?… Azért most jobb, ha elmégy: |
nem szereti, ha itt benn dohányzunk a lakásban. |
|
|
A trónfosztott királynő
Legyenek átkozottak… Hogy ezt tették velem… |
Igen. Volt énnekem szép lakásom, mindenem: |
az a gyönyörű váza, az a két drága szőnyeg… |
Most meg nézzen körül… de nem az én szégyenem, |
nekem nincs bűnöm ebben. Minden annak a nőnek |
a lelkén szárad. A bíróságon, tanácsnál – |
mindenfelé csak az ő pártfogói ülnek. |
Van egy kislányom, egy hétéves kis virágszál – |
ő elvette tőlem, az én kis gyönyörűmet. |
„Én, bírónő, hogy én? Egy szó ebből nem igaz! |
A gyereket, hogy én, bezártam a fűtetlen |
lakásba? Ezt meri hazudni, a ribanc? |
Itt ez a gyönyörű kis nyaklánc – őneki vettem! |
Meg kistáskát, tükörrel…” „Nézd, mit hozott neked |
anyád!” így hívogattam, de ő, szegényke, csak néz |
és bújna el előlem… az Isten verje meg |
azt a nőt, amiért így megmérgezte a lelkét! |
„Hogy én? Soha! Esetleg a szívem miatt talán… Rossz |
a szívem… De különben? Soha! Már lánykoromban, |
megmondhatja akárki, egy csöpp nem ért a számhoz, |
borzadtam tőle. Ezt is csak az terjeszti rólam!” |
A gépíró kisasszony! Senki és semmi nem |
volt jó neki, csak a más asszony férje kellett! |
Isten meg ne bocsássa, amit tett énvelem – |
csak elnézem, hová juttatta azt az embert: |
rendőrrel vitet el, hogy ezzel fenyegessen, |
engem! nem, ez nem ő, ez tőle sose tellett, |
az én jó férjemtől – hogy szeretett, Úristen! |
„Csak azt nézd, tetszik-e”, azt mondja, „azt veszed meg, |
amelyik tetszik, ne az árát nézzed, a pénz |
nem számít!” Gyűrűt is vett, meg azt a drága brosstűt |
– kis őz, rubin szemekkel –, rám költött egy egész |
vagyont aznap… A ringlispílre is fölültünk… |
Hogy sikogattam! És a hasamban mintha lepkék |
repdestek volna… néha a föld zúgott fölöttünk, |
talpunk alatt a felhők… és aztán nyert nekem még |
egy sárga gipszlovat… Csak nevettünk és nevettünk… |
|
Ez egy ősrégi fénykép… Itt láthatja, milyen szép |
kislány voltam. Csodámra jártak… A nagyapámnak |
a szeme fénye voltam! Mindig jött reggelenként: |
„Gyere, kis csillagom, megnézzük a kacsákat!” |
Mentünk, remegtem a fehér kartonruhámban, |
még nedves volt a fű, a nap csak pár perce jött fel. |
Egészen szőke voltam – el sem hinné, ha lát, ma |
milyen vagyok… de minden sötétebb lesz idővel. |
|
Most gunnyasztok a sárgás, lassan hűlő homályban, |
körül, amim maradt: a kopasz padló, a két szék, |
az ágy, csikkek sötét, kerek nyoma az ágyon, |
fölötte, ott, ahol egy sudár angyal kísért két |
göndör, kövér babát egy korhadt deszkaszálon |
a vízmosás fölött, most fehér négyszög, a hűlt |
helye – benyelte egy lyuk, akár a nagykabátom |
(minek nyáron kabát?) vagy a váltás ágyneműt, |
a piszkos ablakon át szivárgó, gyönge fényben |
ülök, várok: a Nap bujkáló, sárga pont, |
felleg-fényképezőgép nyílása, hogy bemérjen, |
mozog egy felleg-arc előtt. Aztán a hold |
a szürke plédbe éles lyukat éget. A lombok |
sötét közén sugárzó vízfej fúrja magát át, |
az ablakon parázsló kísértet les be, fojtott |
vihogás emeli, míg elhagyja a párkányt, |
inogva láthatatlan rúdján. Jeges befőtt |
később, úszkál szivárgó levében tejfehéren, |
majd egy szem altató, és lassan hátrál a köd |
magas polcán, ahol többé már el nem érem. |
|
Ma itt járt a hugom – többet nem engedem be. |
Órákon át – de mintha a fogorvos fúrója |
csiszolná az agyam, vagy mintha az én fejembe |
átplántálnák a más szemét – csak mondja, mondja, |
hogy a világ, hogy az majd mit szól – azt a világot, |
amiről ő beszél, megtarthatja magának! |
Az a világ igaz valómban sose látott, |
az mindig csak merev szabály és puszta látszat |
szerint ítél – nem, én már elég sokat megértem, |
hogy tudjam: arra nincs út, ott csak az őrület van. |
Ülök, várok, tudom: el fognak jönni térden, |
hogy megkövessenek, vagy Nap és Hold felkel értem – |
ami rajtam esett, nem maradhat bosszulatlan. |
|
|
A csúf fodrászlány
Most már biztos nem véletlen: együtt |
a Közért üvegén át: lenmagos kenyerük, |
|
Fa-dezodoruk egy közös kosárban. |
Leejtettem a táskám, minden a földre dűlt, |
|
szemceruzám, buszbérletem a sárban. |
Fölszedtem, csak a brossom, egy arany A-betűt, |
|
a névnapomra kaptam tőle, azt nem találtam. |
|
Két hét után megint besettengett a macskám – |
Villog rám, átható, alattomos borostyán, |
„Te dög – mondom neki –, maradtál volna most már |
|
ahol voltál!” Kutya, az kellene, |
csüggedt, hosszú fülekkel, az majd imádva les rám, |
|
Ha nem volt forgalom, őt is sokszor beraktam, |
járt-kelt, el-elmerült a tenger szőke hajban. |
szirom gázláng, tükörsor dőlt át dörögve rajtam, |
Beléveszni – de látom, hiába is akartam: |
|
|
A szomorú feleség
Míg vágom a répát, minden szeletét át- |
mind kis kerek ablak – halvány sugaras nap |
mintha kusza írás, holt nyelven, amit más |
|
még megfejthetne – de én?… |
|
Súrlódva a vájdling vízben habkristály ring, |
Ahogy takarítok, elveszettnek hitt gomb |
egy régi ruhámról, az is, az a mámor |
|
él még lappangva – de hol? |
|
|
Az özvegy
s a horgolt függöny réseit a reggel |
kitölti cseppfolyós, fehér egekkel, |
|
szatén, a tejfeles-pohárnyi földből |
az éjszaka újhagyma szára tört föl, |
|
erősödik a fény, zölden belobban, |
öröm fut át, akár mikor gyerekkoromban |
|
sötét avar között fű zöldje éled, |
lobog: homályos tartalmú igéret. |
|
kék-zöld szemekben, mindenféle testben, |
sokban előbb, később egyetlenegyben |
|
amit jelzett s ígért, csak épp, csak éppen |
százszor, ezerszer bár, sosem egészen… |
|
s néztem, betelten és mégsem betelten |
az arcát, valamit, úgy tűnt, még kezdenem kell |
|
díványpárnát, ha rászorítanám? Ha |
előhívnám a mását, sötétségembe zárva? |
|
hörgő csapból a víz, újból elindul, |
lüktetve, végem új kezdetbe fordul – |
|
vesztén is bujtogat, hogy mégis éljek, |
a régi dallam, csak hangszíne mélyebb: |
|
fémszál cikázik egyre fényesebben, |
belőlem minden elmúlhat, csak ez nem. |
|
|
Bizonyos jelek
nem volt: egyszerre csak feltűnt az esti égen, |
narancsszínűn lebegve a Gellérthegy felett, |
majd elszállt Pest felé. Repülő? Semmiképpen. |
Nem észlelték a műszerek. |
|
emlékszel, amelyiknek higanyt izzadt a bőre? |
Vagy az a másik – ott állt a padlószőnyegen: |
egy árnyfolt – összesen annyi maradt belőle. |
Ez gömbvillám – az kellett, hogy legyen. |
|
amit megszoktunk, sarkából kibillen, |
pályájáról lefut, megy szanaszéjjel… |
Egy lappangó világ széle hol innen |
villan elő, hol onnan… Ott van például éjjel |
|
hevernek sorban abban az éles és halott |
fényben, vegyes gyümölcspálinka-szagban… |
Reklámszatyor, lapos dobozra ágyazott |
kifordított kabát, sőt, egy rózsaszínü paplan… |
|
az autók sűrű háta, autó alatt a macska |
foszfor szeme, a tócsán rugókat és redőket |
vető féklámpafény, a vén nő, ahogy a kocsma |
előtt szerelmesen hadar a levegőnek, |
|
az a szürke, molyos haj lefolyt neki egészen |
a derekáig – tőzeglápban talált menyasszony. |
Mintha száraz fakérgen nyílna egyszerre kék szem, |
kacér mosoly elmálló iszap-arcon… |
|
Ahogy szokott: öt fele hazaérek, |
a lépcsőház, a lift – minden, mint általában. |
De mire számítottam? Nem értem az egészet. |
Álmomban meg – ülök a túlfűtött szobában, |
|
s közben tudom, hogy ott lenn |
elindult a talajvíz. Sarat és hajat ökled |
a lefolyó, folt terpedez sötéten |
a padlószőnyegünkön – én meg állok fölötte, |
s ráz egy őrült reménység… Nem értem és nem értem… |
|
|
Nők egy kórteremből
Hat óra van. Hozzák megint |
görgős kocsin a reggelit, |
|
támaszt a püffedt, kékeres |
testben, amelyre ébredek. |
Csak nemrég voltam még gyerek, |
|
fűzőscipős, kövérke lány, |
vágy-, félelem- és düh-csomag, |
|
Később a zoknis-copfos, a |
sírások, másra kent hibák, |
|
mikor, kinek jött meg előbb, |
|
A víz, a szél lármája kinn, |
szálkás fala, por és parázs, |
|
Később a hajszolt reggelek: |
a ház, a szűk másfél szoba, |
a megszokott test éjszaka, |
|
mikor csukott szemhéj alatt |
rongyosra nézett Playboy-akt, |
csukott szemem mögött a más- |
|
Nem vágy, nem is döntés, nem is |
remény, csak épp amerre visz |
az ár, futó napok, hetek, |
és már egy újabb kezdetet – |
|
viszek két duzzadó bokán: |
a fölkavart, lágy hóesés, |
|
és rögtön itt a pillanat, |
|
e harsány túlvilágba itt, |
hol fém vakít és fény hasít, |
hő van, hideg van, szomjuság, |
|
villám öröm vált hosszu kínt, |
és kezdődik minden megint, |
|
|
Esett az éjjel. Pár kövér csepp |
|
most araszol az ablaküvegen. |
Meg-megiramlanak, önsúlyuktól ki-kitérnek. |
|
Halványan ismerős a nő, aki a terem |
túlvégébe inog, a mosdó fele, részeg |
|
indította dagály tetőz, majd mennydörögve |
S itthagy magamra, száraz borsóhéjat, zörögve, |
bőrrel, a lelken is nyomot hagyva örökre, |
|
Nyár lesz, a gyér gyepen szolid fürdőruhámban |
telepszem, rejtegetve visszér tarkázta lábam: |
|
bálvány, a tűzhely és a szalámis szendvics őre, |
s a kertfalé, amely mögött hibátlan |
|
mellekre tűz a fény, feszes, bronzbarna bőrre, |
|
hullámmozgásra, mit a férjem, fejét lesunyva, |
A gyerek is hamar rettegni megtanulja |
Fekete fal leszek, mely álmában újra s újra |
|
közé s az élete közé mered. |
A képes újságban villódzó esti város, |
|
Afrika-kutatónő orángutáncsaládot |
|
cserkész be vagy zsiráfivóhelyet. |
A sztár új férje – könnyű, cserélhető világok, |
|
Világok, amelyekhez nem kohol más |
|
fény-árny arányokat az érzelem. |
Hol egy pléden feküdnék hanyatt, vagy egy vitorlás |
a mozgó fellegábrán – minden egyszerre formás, |
|
apró, szines és jelentéktelen. |
|
|
De hát miért? Örökké ez járt bennem: miért? |
Máig sem tudom, hova tüntették el |
a férjemék, mire a kórházból kijöttem, |
a kiságyat, a többit… de hát ott volt előttem |
a friss tapéta a kisszobában… Az étel |
hetekig nem maradt meg bennem. A gesztenyék |
|
a téren épp virágba borultak – azt reméltem, |
ott alattuk tolom majd… Anyám a Bibliát |
rakta örökké a kezem ügyébe, |
folyton azt hajtogatta, sosem tudjuk, mivégre |
történik az, ami, hogy mi célja van… de hát |
hogy lenne ennek és mi célja, nem, én nem értem: |
|
apró, tökéletes kezek-lábak, sötét szem – |
hány hónap, míg megépül, aztán a föld beissza, |
mintha sosem lett volna… Miért kell egy parányi |
elkínzott aggastyán-arcnak felszínre szállni |
a nincsből? Csak azért, hogy süllyedjen újra vissza |
azonnal, és hogy engem most már holtig kisértsen? |
|
Apám, ő az idővel vigasztalt – ez azért |
félig-meddig igaz volt: fél év, s már nem eredt el |
minden szóra a könnyem, pontban hajnali három |
órakor nem lökött ki minden éjjel az álom, |
hogy aztán hajnalig csak bámuljam meredten, |
hogy fehérül ki végtelen lassan az ég |
|
véraláfutás-színe, hogy hamvad ki az összes |
még villanyfényes ablak, és már föl sem riadtam, |
jéghideg verítékben tapogatva a villany |
gombja után, hogy lássam, amit a karjaimban |
szorítok, az a síkos valami, csak a paplan |
sarka, s nem, mint ahogy hittem, egy kis halott test? |
|
Lassanként tudtam újra enni, aludni – jól van, |
minden elmúlik egyszer, de hogy mindezt a sok kínt |
– elég nézni a tévét: az úttestre folyó vért, |
kiégett szobabelsőt – vagy akár az egérét |
a macska karma közt – ezt menti, hogy leforog mind |
nyom nélkül valami kozmikus lefolyóban? |
|
Most csönd van, éjszaka, béke. A lét megint ép. |
Nyirkos kis fény tapad csapzott, csöpp fejtetőre. |
Szám száraz, mellcsúcsomból a forró gyöngeség |
hullámokban rezeg szét. Magas, felhőtlen ég, |
a Hold mint szétszaladt higany tonnányi csöppje |
üli meg a B épület tetőgerincét. |
|
Álmodtam-e, mikor úgy tűnt, hogy a világ csak |
egy zárt gyufásdoboz: a szűk, sötét helyen |
szűntelen recsegés és nyüzsgés, hajszálnyi lábak |
kaparnak mindhiába, s a Hold kerek kivágat |
az alacsony fedélen, szemrés egy szenvtelen |
kísérletezgető, gonosz kiváncsiságnak? |
|
|
A padláson a hajamba ragadt |
egy denevér. Amikor fölemeltem |
a bögrét, óriás svábbogarat |
láttam, ahogyan úszkált körbe-körbe a tejben. |
Mindez álmomban volt. Reggelre kelve láttam, |
a lila folyadék a fiolában |
|
pár perc, s fehérre vált. Előbb órákon át |
tárcsáztam egy számot: folyton kicsengett, |
hiába. Még előbb egy presszó asztalát |
bámultam, s mindig újabb ennyi meg annyi percet |
adtam magamnak. Ennél is korábban |
a dívány recsegett alattam egy szobában, |
|
egy idegen lakásban, ahova jóval éjfél |
után, a konyhán keresztül osontam. |
A gyér fényben tojáshéj, szürkés, püffedt kenyérbél |
úszkált az eldugult mosogatóban. |
A falról végtelen combok, dinnyényi mellek |
nézték, ahogy véznán, ruhátlanul didergek. |
|
Még annál is korábban – most újra ott vagyok, |
nem úgy, mint valami régi regényben: |
nem ásom el hajnaltájban, fagyott |
földbe, üveges káposzták közé, nem |
költözöm új néven, bal kezemen |
dupla jegygyűrűvel egy idegen |
|
városba, reszketve, ha ismerőst |
látok, satöbbi… Pár percet kitárva |
leszíjazott lábbal fekszem, szürkére főtt |
kórházi ingben, és a fejem fölött a lámpa |
mélytengeri szörny tapadókorongja, |
majd snitt… Üres, homályos fájdalomra |
|
eszmélek föl. Üres vagyok, szabad. |
Fekszem kifőzve és csírátlanítva. |
Az élet a szabott sinen szalad, |
két történés egymást kioltja, mintha |
mi sem… A végzetet, mintha szélhordta magvat, |
amelyből bármilyen növény fakadhat, |
|
gyom vagy gyümölcs, de nem-várt, nem-akart, |
kiforgatták belőlem… Most az élet |
– akár egy rendezett városi park – |
tervezhető és áttekinthető lesz: |
a nyírt gyepet betoncsík, kavicssáv metszi át. |
Piros padok. Poros petúniák. |
|
|
szemgödrök, szájzugok, a hosszu pilla |
árnya az arc szirom bőrén, a két szemöldök |
lehellet íve, a cimpák halvány rubinja, |
a langyos homlokon a gombostűfejnyi gyöngyök, |
a lámpa törpe mását ismételgetve – mintha |
tükrök sora támadna az időben, |
itt elmosódva, ott már tisztán kivehetően |
|
ugyanez a magas homlok, kissé csapott áll |
a Főtéren, mikor még Sópiacnak |
hívták, vagy Récerétnek… Szüret vagy vasutasbál |
hevében ellazult kontyot igazgat |
a széles körmű kéz, vagy ággá száradva babrál, |
szenilis buzgalommal bontja valami madzag |
bogait, elgörbült szöget egyenget, |
vagy nyugszik összefonva végleg… Ennek a szemnek |
|
mutatkozott már lángban és virágban |
a városszéli vézna liget. Feltündökölt és |
kihunyt a téli ég szétszórt tükörszilánkban |
kiégett ház tetőtlen szobáiban, a töltés |
tócsáiban. A duzzadt felsőajak hibátlan |
fogsor fölé borult, vagy mint egy sor vékony öltés |
szegték a ráncok. Vagy mintha magas |
fű közt nagy nehezen elfordulna a vas |
|
kertkapu és a résen lopnák maguk elő, |
s vágnának a szürkés, üres fasornak, |
hullámzó föld alól, mit lassan befolyt a kő, |
dülöngő gránit- és márványfogak a sorvadt |
agyag-ínyben, a véset vakon, a levegő |
lassított tűzvészében rég kiolvadt |
a lassan elmosódó családnév aranya. |
Egy kártyakedvelő dédnagyanya, |
|
vagy akiből csak egy fatörzs-recept maradt, |
vagy egy elfeketült pille-bross, a kipergett |
gyémántszemek helyén az üres foglalat, |
vagy aki szépen játszotta Schubertet, |
vízmélyi fénytörésben egymásba bomlanak, |
és mintha víz alól jönnének egyre feljebb, |
mígnem a felszínen mind összeolvad |
egyetlen arcba, és ahogy fölé hajolva |
|
szemembe nyílik, mintha rég halott, |
öröktől ismerős szemekbe néztem |
volna, úgy érzem, és mintha hol itt, hol ott |
lennék én is, kívül magamon, míg egészen |
kicsúszom, le, odáig, hol az idők alatt |
valami fény, mikor még se nap, se csillagok, |
hullámzó szédületben dobog: vagyok, vagyok… |
|
|
|
|