Hangok

 

 

 

 

Jób

Ma éjjel, álmomban, megint utaztam.
Anyám, szegény, írt, hogy jöjjek azonnal,
a szívét panaszolta (vagy húsz éve halott már).
Valami rosszarcú idegen a vonatban
folyton engem lesett, látszott, hogy rosszat forral,
ócska kabátok közül sunyított rám,
egy kihalt állomáson leszálltam, vizet ittam,
az a gyanús alak meg eltűnt a csomagommal,
énnálam meg se pénz, se igazolvány…
Reggelre befagyott a konyhaablak.
Csak nem bírja, hiába, kifűteni a kis
rossz vaskályhám azt a köves hodályt sehogysem.
Pedig föltüzelem, legyen az rongydarab vagy
használt étolaj… Mindegy, nagyobb hideget is
értem én… Igaz, a barakkot az az ötven
ember csak belehelte… Hogy hányan ottmaradtak,
de hányan… Nem is értem, én hogy lehetek itt…
De engem mindig őrizett az Isten.
Csoda pedig – tíz év ott, a jéghideg pokolban,
a sarkkörön, napi hatvan deka kenyéren,
hetven kiló vagyok: ott nem nyomtam negyvenet sem.
Aztán itthon… Söpörtem, gyapjúbálákat hordtam,
a diplomámmal, és fáztam tovább a télen,
amennyi szénre kellett, még annyit sem kerestem.
De hányat elvittek, amíg én odavoltam!
Azokból egy se jött meg. Én mégiscsak túléltem…
Engem mindig megőrizett az Isten.
Igaz, szívós voltam mindig. Sokszor kiküldött
apám kaszálni, az út egy hegyen vezetett át,
hajnalban keltem és délre jó, ha kiértem…
Apám, ha csak tehette, csak földet vett, vagy erdőt
(…mert azé a haza…). És a fenyők közé gyümölcsfát
ültetett egyesével. Pedig mennyire kértem:
„Apám, hát mire jó ez?” (Ahogy megyek a nagy zöld
sötétben, mintha lámpák gyulladnának föl: ott állt
egy körtefa, gyümölccsel rakva. Máig sem értem…)
Meg pincérkedtem is. A vendégek szerettek.
Csinos kölyök voltam, pirospozsgás, pufók.
Emlékszem egy családra: lejöttek minden nyárra
a fürdőre. „A kislánynak mit hozhatok?”
kérdem az anyjától, ez a kis szemtelen meg
(szép kislány volt – az a fekete, hosszú copf,
egy kézben el se fért és leért a derekára)
odapattan elém, nagy mérges szemeket vet
rám – óriási, fekete szeme volt –
„Semmi kislány”, azt mondja, „kisasszony: domniscoara!”
Egyszer később, a rozs közt, csókolóztunk is egyszer,
de semmi más… Igaz, nagyon nevette,
hogy milyen zöldfülű vagyok – pedig hát…
Még húsz se volt, szegény… Az ereit, zsilettel…
Mondták, volt valami férfi, hogy amiatt, de
én nem tudom… Előbb még elküldte nekem a copfját…
Mikre vissza nem emlékszik az ember,
mikor már arra sem, hogy hova tette
a konyhában a bögrét, mikor öt perce ott járt…
A rádió fagyot mond. Ha így tart ez a tél,
kifagynak a síron a begóniák, pedig
milyen szépen megfogantak a nyáron…
Második feleségem volt… az első, az él
ma is, csak férjhez ment, szegény, hogy nem kapott hírt
tőlem nyolc éven át… És ott van a kicsi lányom
sírja is… még egyéves se volt… Semmit sem ér
ez az új temetőőr. Mondják, nagyon iszik.
Mindig mindent magamnak kell csinálnom.
Én mindig hittem a reinkarnációban.
Egy médium – Kolozsvárott lakott,
és elmentem hozzá kíváncsiságból egyszer –,
az csak rámnézett, és mindent megmondott rólam:
hogy tíz évig leszek távol, élőhalott,
hogy másik országban, más városban öregszem
meg, mint ahol születtem (azt is megmondta, hol van
úgy nagyjából). Na és ő azt is megmondta, eddig
már hányszor és mi mindennek születtem,
sőt, még le is rajzolta egy füzetbe.
Még ma is őrzöm azt a papirost
a tárcámban, igaz, jól el is van rongyolódva:
ilyen voltam, mikor ősembernek születtem,
ilyen, mint római dajka, mint sisakos,
szakállas görög harcos… Mint francia vicomte a
múlt században, igen sok rossztettet elkövettem,
igen, és ezt a sok bűnt vezeklem le most –
így van. Másképp mi célja, vagy mi értelme volna?

 

 

 

Öregasszony

Azt hiszik, meghalok hamar. Csak higgyék.
Énbennem már nincs, ami elromoljon.
Nincs egy fogam, a mellem levették – nincs, amit még
megrághat az idő rajtam. Nagy horgas orrom,
nagy homlokom: jóformán csak fejem van,
akár a Liszt Ferencnek – otthon, a zongorán állt
a többi porfogó közt, lánykoromban.
Mint az üveg a csontom. Mintha valami tálcát
emelgetnék, olyan óvatosan szedem föl
ágyból, székből. Nem értem, mért ne maradna így húsz,
harminc évig akár, én is miért ne lennék
tartós, akár a húgom olajképe tizennégy
éves korából (elvitte a tífusz
egy évre rá, egy tányér darasterctől…)

 

*

 

Ha tudnák, az eszem mennyire vág még!
Ha ellenére tesznek, hol a lábam fájlalom, hol
a szívemet, hiúz szemmel lesem a tányért,
mennyit vesznek a húsból, nem fogy-e sok cukorból…
Ha nincs minden a rendes helyére visszatéve
– a furcsa, gombaforma táskám, molyette muffom –
(nem hordanak ilyet vagy negyven éve),
sápítozom, hogy elvitte az asszony,
aki takarítani jár (kell is az annak,
jobban öltözik, mint azok a slampos tanárnék,
a trampli…). Látom, mindnek rajtam a szeme,
mikor azt hiszik, alszom. Tátott szájamban árnyék,
horgas orromban árnyék – zsebtükörért rohannak,
lábujjhegyen lopóznak, lesik, lélegzem-e…

 

*

 

Ahogy megy az idő, csak nehezebb lesz.
Csak nézem mindennap a lapban: csupa hatvan-
hetvenöt éves… (Néha pláne ötvenesek meg
negyvenesek). A lányom… ő is ötven fölött van.
Na, sose volt egy szépség, fiatalon se – most meg…
és énvelem pöröl, ha fölhergelik a boltban,
hogy én martam el a barátját (azt az egyet,
aki akadt neki!). Mért, én talán boldog voltam?
Harminc évig az a szótlan, savanyú ember…
Jó, egy-két tűrhető évünk, az volt – de boldog?
Lánykoromban, mikor jóslásból az almahéjat
hátunk mögé dobtuk, nem épp ilyennel
álmodtunk… Aztán folyton a munka meg a gondok,
soha egy kis öröm – és én most kit okoljak?

 

*

 

A fiatalok szépek. Még hozzánk is betéved
néha egy-egy, kíséri azt a nagyhangú anyját.
Itt meg csak ülnek és unatkoznak szegények,
a hajukat babrálják, ki-befonják
a terítő rojtját. Én meg – milyen az ember…–
fölszikrázom, kacér leszek, mint lánykoromban.
A pelyhes karjukon a reszelős, vén kezemmel,
azzal édesgetem őket hozzám, amim van:
a múlttal. Mint a gyémánt a béka fejében,
énbennem az idő van. Sokszor úgy képzelem,
hogy mint a jegygyűrűm vagy a gyöngyház Mária-érmem
(ha ugyan ezek tényleg eltemetik velem),
mint maradék parázs éjszaka a sötétben,
az is úgy hunyorog és csillog majd odalenn.

 

*

 

Milyen volt és hol állt a régi házunk (a nagyrét
ott kezdődött mindjárt mögötte, ott ahol ma
azok az undok tömbházak állnak). Gyerekként
mennyit játszottam ott! A kertünk végében folyt a
patak, a partja végig valami sárga gyom,
a hólyagos lapu közt, akár a gyufaláng…
Egyszer, hétévesen, hogy történt, nem tudom,
beléestem ruhástul, bizony. Szegény anyánk
úgy megijedt, még megpofozni sem bírt,
ahogy csöpögve és bőgve elébe álltam,
misére készültünk vagy talán látogatóba,
én, persze addig sem bírtam ki a szobában,
olyan meleg idő volt… soha azóta nem nyílt
orgona márciusban! Mintha tegnap lett volna…

 

 

 

Bukott diktátor

Hát mit akarnak tőlem? Mi bajuk van
velem most egyszerre? Cibálnak hevenyészett
díszletek közt – kopott pad, vizespohár – egyik
fűtetlen helyiségből a másikba, kalapban,
nagykabátban szorongok, hol durvák, hol kimértek,
süvöltözik eszelős vádjaik.
Még tegnap is – mi ember volt az utcán,
egymás sarkát taposták, ahol csak megjelentem.
Üvegre égetve, pasztellben és olajban
sötét, vesékbe látó szemem, obszcén piros szám
nézte őket a falról, húsz év előtti ingem,
vagy vészjósló aranyban csillámlottam, a hajnal
óriás orrnyergemen gyulladt föl; mint napóra
virágzottam a téren; vagy amikor a végén
lemennek spárgába a stadionban, és hosszan
a lábukra hajolnak, a sok feszes trikóra
varrt foltokból, papírzászlókból ott is én, én
mintha mélyvíz alól, lassan kibontakoztam.
És most egyszerre – mi? A nyaralómban
a kék-arany szalon, a baldachinos ágyam,
velencei tükröm – ez fájt nekik?
Az a két ócska Rolls-Royce? Mit tudnak ezek rólam?
Tudják-e, hogy hatan szorongtunk egy szobában,
én hordtam el az összes testvérem gönceit…
Nehézfejű voltam, alattomos,
nevettek vagy még csak nem is nevettek,
mikor a tornaórán a néném kombinéját
meglátták rajtam… Az élet mindig gonosz,
szűkmarkú volt hozzám. A simáknak, könnyedeknek
– azoknak mindent! Azt soha, ami nekem járt!
*
(Később, igaz, lettek eszközeim,
hogy elvegyem – miért nem adta önként?
Vagy mért vette vissza, ha adni kezdte?)
Például ültünk egyszer odakinn
anyámmal, egy kerthelyiségben, olyan hét
éves, ha voltam, a kerítés sok nagy X-e
nyírfarönkökből volt: látszott a pár sötétebb
simább folt, a levágott ágak helye a kérgen,
és a hársvirág szitált a szódámba, a csupa sörfolt
abroszra, a hajamba… Egyszer, hajnal felé meg
(valami lakziból vittek haza) az égen
feltűnt egy üstökös. Biztos, hogy üstökös volt.
Én láttam egyedül. Minden: az ég, a föld,
minden a kedvemért volt. Azóta hova tűnt?
Valami kárpótlás csak járt nekem, nem?
Most itt állok közöttük, véznán, fakóra főtt
kórházi pizsamámban, túl bő zakómba tűrt
szép selyemsálamban, törődött öregember…
Hát mit akartam én? Csak amit mások.
Csak azt, hogy a világ úgy tükrözzön vissza engem,
mint a lelkem teszi: a halandó isteneknek
kijáró ünnepi pompában. Ez talán sok?
Olyan túlzott kívánság? végül is: megszülettem,
és nem élek örökké. Ennyit csak megtehettek.
Hogy nem kérdeztem őket? Miért, engem ki kérdett,
vállalom-e, ilyen feltételekkel,
mindezt, akarok-e egy jelentéktelen,
mézes-mázos, riadt kereskedősegédet,
poros bürokratát találni minden reggel,
ha a tükörbe nézek, egyetlen életem
minden egyes napján? (És nem is élek örökké.)
Ezt senki nem akarhatja. Beszélhet
akármit a sok álszent. Már látom, ahogy egymás
torkának esnek majd, ha nem leszek köztük többé.
Én csak igazságot akartam. Ha már az élet
ilyen méltánytalan. Csak azt, amit más.

 

 

 

A szép utasnő

Ária
…Azt nézi, mért vagyok
gyászban? Igen, szegény néném… Most ő hagyott
itt minket (hányadik eset már a családban!).
Feketében, ilyenkor – csurom egy víz a testem,
ott kinn a sírnál majdnem összeestem:
egyszerre, mintha jégen álltam volna, a lábam
csúszni kezdett alólam… Ez a szörnyű meleg!
És ott azok a roppant fém-kandeláberek!
Ahogy a szélben oldalt kidől rajtuk a láng, a
napfényben elmosódva, vízszintesen lebeg,
hogy azt hinné az ember, a lélek integet,
ahogy kelletlenül lassan a túlvilágba
halványul át. Igen, szoktam ilyeneket
gondolni… És előtte, alig fél éve meg
a sógorom… Közúti baleset volt… A házba
úgy hozták, konténerben, jócskán éjfél fele –
képzelje el, hogy én virrasztottam vele
egészen reggelig! Maga ott éjszakázna
kettesben egy halottal? Nekem most is remeg
a lábam… „Asszonyom, inkább ne nézze meg”
azt mondja az az ember, „mert oda lesz az álma!”
Az én álmom! Nem nagyon hinném, hogy még lehet
rosszabb, mint amilyen most… Sokszor fél éjjelek
úgy telnek: forgolódom, meg tépdesem a párna
csücskét vagy nézem a sötét eget,
az űrt… Ha álmodom, még rémesebb:
huzat sodor, apró pihét, nagy termeken át,
és kétfelől fehér formák derengenek,
szobrok – nézéstelen, fehér szemek –,
s úgy érzem, nem vagyok, mert senki nem lát.
Senki, de senki… Sokszor sikoltva ébredek…
Pedig, ha tudná, hányfélét szedek
csak nyugtatót! A kis doktornőnk az egyetlen,
akinek van fogalma róla, mit szenvedek.
Azt mondja: „Erzsikém, maga csupa ideg,
miért nem lett színésznő?” És tudja, hogy lehettem
volna? Még harmadikban, majdnem jutott szerep:
a Margaréta-tündér. Drótra feszítve krepp
sziromszoknyám lett volna, a hajamban aranypánt,
meg zöld bársonycipőm… Egy másik lány kapta meg.
Látja, milyen az élet, még ezt sem adta meg.
De nem bánt már, ne higgye. Engem már semmi nem bánt.
Hogy süthet ennyi bajra a nap, most mondja meg!
Épp így sütött, mikor az első férjemet
hárman hozták haza, s én a két kezemmel estem
a kontyomnak – lefogtak, de már kitéptem egy
csomót!… Milyen hajam volt!… Most mondja, mért nevet?
Majd a bokámig ért le – az égre, ne nevessen!

 

 

 

Az elhagyott lány

Dal
A postaszekrényt
nem néztem meg ma sem: a szögletes rés
sekély sötétségében hátha, hátha –
nemcsak az áltató bádog derengés…
Nem kell ma mégse
megtudnom, holnapig: a szürke résre
merőleges, hitegető fehér él
csak egy felszólítás tüdőszűrésre…
Elég, ha másnap
derül ki, hogy amit én kézírásnak
reméltem, egy körbélyegző szegélye,
s az ott egy könyvtári felszólítás csak…
Addig megint a
megállt idő hülyén kattogva, mintha
egy írógépen egyfolytában x-et
ütnének, vérszegény tapétaminta…
Órák, üresre
lappadt idő, hogy volna újra teste,
tapintható, hogy volna újra testem,
becézhető, nem adja meg az este,
ahogy tegnap sem adta.
Néztem, a tetőantennák fölött a
beírkált ég hűlő neon vizében
tollászkodó, parázsló szélű vatta
kénsárga, füstkék,
fémszürke lesz, s eszembe jut a festék:
két sor korong bádogdobozban – akkor
kaptam, mikor a mandulám kivették.
Míg víz nem érte,
a kék, a zöld, kármin vagy okker érme
szélén írás szaladt körbe, középen
egy páva! És ami könyv volt, de mégse,
az a kihajthatós… A
két lap közül égnek pattant a posta,
vagy egy vidéki állomás, piros pad,
a sárga falra fölloccsantva rózsa…
Amire néztem,
mind visszanézett, fölszívott egészen,
se kín, se bűn, se vád, se vágy – csak átjárt,
átjártam, víz a sóban, só a vízben…
A szerelem nem
itt járt, villogva és roncsolva bennem,
lenyelt zsilett, hanem ott kinn világlott,
a világot gyújtotta föl, nem engem.
Mi állt közénk? A testem?
Az áramló örömből így kiesnem
mért kellett? És az áram? Kifogyott? Megfagyott?
És én? Alig vagyok? Vagy túlságosan vagyok?

 

 

 

Kövér asszony melegben

Mit meg nem próbálnak az emberek!
Ma is mi volt? Bejön egy nő a boltba,
a karján háncskosár, abba pakolta
a holmit a műanyag kosár helyett,
mintha neki többet szabadna. „Mégis,
ezt hogy gondolja”, kérdem tőle, „drága?
Azt képzeli, hogy a szabály magára
nem érvényes talán? Hiába néz így.”

 

*

 

Milyen hőség van itt! Kisül a lelkem.
Ha összeér, mint a csalán a combom
úgy csíp, nyakig csalánban pácolódom
ebben az összeizzadt szűk köpenyben…
Igaz, én mégse kaphatom magamra,
ahogy a tanulólány szokta, egy szál
semmi kis bugyira – örökké ott áll
az ajtóban, hogy a fényt hátba kapja,
s a puszta rózsaszínje átdereng…
„Csak álldigálj, fiam” mondom, „felőlem!
Szülsz kétszer, és az lesz, ami belőlem,
belőled is: híg háj, csomós erek.”

 

*

 

Ez a szerencsétlen penészvirág
ma is kisírt szemmel jött be. „Te, nézz szét”
mondom neki, „hol látsz jobbat? A pénzét
neked hordja haza, neked csinált
két gyereket, ott a lakás, az autó…
A másik nő? Ne félj, azt is megunja,
ahogy téged megunt. Mindenki tudja,
ha nem bolond: a szerelem múlandó.”
Két hete nem esett… Micsoda nyár!
A bőr ragad, a vászon összefonnyad,
rohad minden puhán, mint egy kiolvadt
mélyhűtőben. A metszett cseh pohár-
készlet a Vasedény kirakatában,
ahogy nagy tűkkel dobálja a nap,
mint hajnali fejfájás, hasogat.
Az aszfalt szürke kelttészta. A lábam
folyékony kőbe süllyed, menten elnyel,
azt hittem. A szűcsüzletben a keskeny,
hideg ezüstfejek szőrmekeretben
csak néztek rám ferde ezüstszemekkel…

 

*

 

Miért nem kell senkinek az igazság?
Mért gyűlölik? Ma is, egy nő mivel jön?
Zöld barackot kapott. „Addig örüljön”
mondom neki, „amíg zöld. Amit ott lát
a ládában – lángfoltos-sárga, nedvdús,
olyan hibátlan, mintha festve volna –
Ma még csak egy szeplő van rajta – holnap?
A fél gyümölcs rozsdás, halott üveghús.
Dobhatja ki. Mikor majd széthasad,
és olyan piros a paradicsom, mint
nemrég egy dísztribün, másnap beomlik,
ráncos, mint egy öreg mell. Mintha csak
minden gömböt rajta külön kivéstek
volna piros kőből, olyan a málna,
aztán mikor kiborítja a tálba,
mit lát? Fehér penészt az összepréselt
szemek között. Mint ahogyan a nyár
ahogy jön, már megy is.” Én nem tudom, mért
rám néznek így. Nem én hoztam a törvényt.
Én csak elfogadom: ez a szabály.

 

 

 

Próféta május havában

Május 19. Mióta is nem élek,
csak zöldségen? A húsról aznap mondtam le végleg,
ma két hete, mikor a dán komphajó leégett
s elgázolták a macskám. Bár a növény is érez,
mint olvasom, nem egy kísérlet bizonyítja:
könnyen azonosítja társának gyilkosát a
sárga papucsvirág vagy a fejessaláta,
s elhúzódik előle hangtalanul sikítva…
Posta: csak meghívók jöttek. Mindet kidobtam.
Mert végül is minek: a nyakkendős tolongás,
a diszkrét kannibál tánc a májas és a sonkás
szendvics körül, cukor és cián visszafogottan
alkalmazott kevercse, célzások és nevek
elejtett keszkenői, villanysütötte váll
gömbje, jégkocka éltől megkoccanó pohár
fölött a karmazsin száj művészetről cseveg…
Május: amerre nézek, folyik a zöld pazarlás.
Világosan-sötéten ragozza az alapszínt
fű-fa. Egész sor zöld körmű kéz tolakszik
a lucfenyő sötétjén: harsány idei hajtás.
Az árvácskák: ovális ékszerbolt, sárga bársony
alátéten lilásfekete denevér-
melltűk sora sötétlik. A gesztenye fehér
műszempillái közt, a selymes szájpadláson
ellenpontozva a fehér vagy hússzín ajkat
négy aszimmetrikus, sárgás vagy borvörös pötty;
a tulipán ölében a mélyértelmű ötszög,
a csillogó kínálat – ha engedem, becsalhat
az élet fényes üzletközpontjába, legyek
falánk rabja e kétes javaknak, egyre beljebb,
újabb polcok felé vonz, hogy mindent elfeledjek
amit tudok: a hámló, zsúfolt nyomornegyed
utcáit, döglött macskát, kigyulladt komphajót,
terrort, tájfunt, lelőtt ír benzinkutast, kiszáradt
sárga papucsvirágot, az én poros szobámat
éjjel, a hajnalig égő depressziót,
hogyan dereng a zöldes szellem-számlap, ha óra
órát követ, s a bor se, a Noxyron se használ,
hogy ível könnyed, átlós bambuszhídként az öt szál
hajam a jobb fülemről a bal halántékomra…
A szomszédnőn ma is tökéletes a smink;
fülcimpáját a két fémkarika súlya húzza
– arany ütők, a fényt verik sürögve vissza –,
ahogy napra görög a rozzant tolókocsin.
A másik, feldagadt bokákkal, őszen és
fémfoggal, félregombolt otthonka fedte ványadt,
fakó csomag, világszép kreol rabszolgalányok
balvégzetén borong és kacér grófnők zenés
hányattatásain. A férfi – ötször műtötték,
fehér, akár a pince mélyén nevelkedett
krumplicsíra – a rózsás, agresszív melleket
lesi mohón a címlapfotón, a napsütötte V-t
a naptejreklám bronz hasán. Mind jobb szeretnék
eljátszani egy monstre-operettben, ha másként
nem megy, a részeges inast, szikkadt szakácsnét
a szőke sztár és párja mellett, mint főszerepként
önmagukat egy abszurd drámában. Vesztesek,
jogfosztott népcsoport, egymást csak megvetésre
méltatva áhítoznak a szép győztes kegyére,
a győztesére, ki rájuk ügyet se vet.
De nem tart soká úgysem. A készletek
fogytán. Az ózonpajzs lyukas. A szénmonoxid
szunyogfelhő-lepel alatt kimérten izzik
kevés időnk, kiszáradt, lázas szájként reped
a földfelszín fakón. A gabonaövezet
csúszik észak felé, a búzatáblák helyét
gyapot hódítja el rendre. A sarki jég
homályos tömbje mállik, duzzasztja a vizet,
a túlkelt óceán a partra árad…
Majd akkor, ott! Szeles szállásainkon, étlen,
mi, egynehány túlélők, a szabvány szenvedésben
mind egyformák leszünk. Igen, majd nemsokára…

 

 

 

Narkomán

Na és helyette? Mondd, mi van helyette?
Ami másnak? Ahogy elnézem őket
utcán, buszon – gyanakvóak, gyűröttek –,
hát mit mondjak, nem úgy fest köztük egy se,
mint akit mindjárt szétvet az öröm, mert
nem szokott rá, vagy a boldog tudattól,
hogy hétből öt napon hajnali hattól
sajtot mérhet, írógépet püfölhet,
ágytálat hordhat… Persze, az eredmény:
megtérni este meghitt otthonomba
– másfél szoba panel – a balkonomra
muskátlit ültetnék, egyengethetném
a szőnyeg rojtjait… ott learatni
munkám gyümölcseit, na igen, az már
valami… Jó, van még más is: tavasz, nyár…
Meg csicseregnek a kismadarak – mi?
Meg szerelem. Az van még csak nagyon.
Pont én ne tudnám? Akkor kezdtem el.
Bámulod a plafont, nem érdekel
semmi, csak az a rohadt telefon,
hogy az szólalna meg… Hét óra, fél nyolc –
a nap az istennek nem érne véget.
Amire nézel, mint a sósav, éget…
Aztán egyszer csak azt mondtam, elég volt.
Hát így. De jó, mondjuk, viszontszeret,
vagy pláne elvesz, és? Pár hónap múlva, aztán
már csak minden szentévben nyúlna hozzám,
nem nő volnék – valami átmenet
a Szűzanya meg egy öreg hokedli
közt. Én ne tudnám? Otthon is csak ez ment.
Na és ha ezt sínylem most? Én fizessek
ezért is? Én akartam megszületni?
Talán magamtól csatlakoztam ehhez
a játékhoz? Mégis, mikor fogadtam
én el ilyen szabályt: kínlódni hatvan,
hetven évig, és közben jó, ha egy perc
öröm nagynéha? Én – mindegy, ha csaltam,
hát csaltam, ha más módja nincs: de most,
ha akarom, százból százszor pirost
vet a rulett itt a köztiagyamban…
És mit vesztek vele? A szép öregség?
Mikor a vízbe aprókat kavarva,
mint egy üvegvázát, magasra tartva
turbános teknőc-fejem, hogy a festék
le ne ázzon, a napi ötven hosszom
rónám szorgalmasan faltól-falig,
s nyolcvan fölött hetvennek még alig
néznék ki? Aztán – töppedt öregasszony,
protézis a pohárban, csillogó cső
etetget, a vénám körül merő kék-
zöld folt a bőr, mintha láng nélkül égnék,
zsugorodom – s sehol az ápolónő…
Baj, persze, semmi – majd élnek tovább a
génjeim vagy a tetteim – tudod kit
vigasztal ez? És élnek, jó, de meddig?
A kozmosz, olvastam, zuhog magába,
vagy tágul, nem mindegy? Ezt elviselni
tiszta tudattal? Azt, hogy nemhogy én, de
a Föld se lesz, meg ég se, hang se, fény se:
semmi, csak híg semmi, vagy sűrű semmi…
Idő se lesz. Idő különben sincsen.
Tudom, láttam: akkor. Ahogy a nap
elérte, a kehes konyhai csap
fénylett, mint egy madárfejű kisisten,
a csőrén kitüremlő, kicsi körtét,
a csöppet lassan érlelte a súlya,
a gyönge vízszár nyúlott vékonyulva,
de mielőtt elpattant – egy öröklét
múlt el, amíg néztem, és úgy éreztem,
hogy a világ megoldása bekattan:
hogy Isten: az öröm. Cseppben és csapban
ő csillog, és semmit nem tudsz, ha ezt nem.

 

 

 

A hetedik év

Ez a zilált, zavaros szemű nő
 
ugyanaz lenne tényleg
mint az, aki a képen nevető
 
arcával az enyémhez
simul? Mi teszi ezt? Csak az idő?
 
Én már semmit sem értek.
Én megmondtam neki: „Nem érdekel,
 
anyádék hogyan éltek.
Hogy mi hogy élünk, azt mi döntjük el!”
 
Mindennel egyetértett.
Most napokig némán járkál le-fel,
 
mint egy sebzett kísértet.
Mintha egy ádáz idegen erő,
 
valami ismeretlen
holtak lelke rikoltozna elő
 
a szánkon – nem mi ketten…
Sótlan a leves, mondom, mire ő:
 
hogy én sosem szerettem.
Most mondd: ha már csak egymást öli két
 
ember, nem jobb, ha válik,
mint valami vétlen bűn örökét
 
hurcolni mindhalálig,
mikor a végső perc mécseseként
 
egy gyűlölt arc világlik?
Csak érteném, csak tudnám legalább,
 
hogy kezdődött, mi hozta
létre – a társadalom? a család?
 
Isten? hogy megpofoztak
négyévesen? – ezt a fekete lánc-
 
reakciót, a rosszat…
Olyan mindegy ugyan. A lavinát
 
elindíthatja bármi:
görögjön életek sorain át…
 
Hogy képzeltem: talán mi…?
Csúszik velünk is lejjebb a világ –
 
ki bír útjába állni?

 

 

 

Négy sör után

Megint nem állt a lábán, mikor megjött az este –
vagy inkább éjszaka… Névnap volt állítólag
– igen, megint –, utána valahol még bedobtak
egy sört a kollegákkal… Eddig nem említette,
hogy valamelyik kerge tyúkot pont Leonának
hívnák abban az istenverte irodában.
Ki tudja? Én nem. Én be nem teszem a lábam,
sőt az se, hogy csak úgy odatelefonáljak,
olyan sincs! „Értekezlet… Ebédel… Majd talán
kicsit később!” Ilyen gyöngéden fuvoláznak,
jóságos nénik egy ütődött óvodásnak,
csak az a kuncogás, csak azt ne hallanám…
Szóljak neki? Minek? Tudom, hogy mit felelne:
hogy zsarnok szörny vagyok, hogy nincs egy perc nyugta tőlem,
pedig joga van élni neki is, és hogy ő nem
az anyám, akinek nem volt más dolga, persze,
mint kényeztetni engem (naná, a négy gyerekkel!),
és most, mint holmi kényúr, ugyanazt megkívánom
őtőle is… A mocskos harisnyája az ágyon,
a mosatlan edény, ahogy otthagyta reggel…
Valahogy így. De csak próbálnék én meg éjfél
körül állítani haza, vagy hogy jogom van
tudom is én, mihez, ilyennel jönni – nyomban
leszakadna az ég… Hogy mért nem hagyom faképnél?
Jó kérdés. Egyszer (ezt ne mondd el senkinek se,
ezt most tényleg ne: senki nem hallott róla – ő sem),
megtettem. Nem hiszed? Mikor kiküldetésben
voltam egy hétre, akkor. Úgy a harmadik este
egyszerre csak: na és, ha nem mennék vissza többet?
Egész este, ahogy máskor csak két konyaktól,
úgy fel voltam dobódva a puszta gondolattól,
aztán másnap, hajnal felé egyszerre fölvert
a tulajdon szívem dübörgése: mosolygott
holtában – mint a macskánk, az erkélyről esett le –,
és azt a régi, sárga kötöttruhát viselte…
Én meg, mint a bolond, kaptam a telefonhoz…
Aztán? Semmi. Beláttam: fontos ügyeiben nem
dönt szabadon az ember – erről ismerszenek meg.
Akarat, ész, ilyesmik – amiket úgy szeretnek
belékeverni – szép, szép, csak épp a lelked ellen
– vagy nevezd, aminek akarod – nem tehetnek
semmit, vagy szinte semmit. Persze, komoly kísértés
szabadnak lenni… Másrészt nem rabság minden érzés?
Kérdés, kinek mi ér meg mi mást – mindenki vesztes,
ki így, ki úgy… Nekem, mégis, így legalább van
valamim, amiért… Hány óra? Már negyed négy?
Nem, semmi baj, mi volna?… Azért most jobb, ha elmégy:
nem szereti, ha itt benn dohányzunk a lakásban.

 

 

 

A trónfosztott királynő

Legyenek átkozottak… Hogy ezt tették velem…
Igen. Volt énnekem szép lakásom, mindenem:
az a gyönyörű váza, az a két drága szőnyeg…
Most meg nézzen körül… de nem az én szégyenem,
nekem nincs bűnöm ebben. Minden annak a nőnek
a lelkén szárad. A bíróságon, tanácsnál –
mindenfelé csak az ő pártfogói ülnek.
Van egy kislányom, egy hétéves kis virágszál –
ő elvette tőlem, az én kis gyönyörűmet.
„Én, bírónő, hogy én? Egy szó ebből nem igaz!
A gyereket, hogy én, bezártam a fűtetlen
lakásba? Ezt meri hazudni, a ribanc?
Itt ez a gyönyörű kis nyaklánc – őneki vettem!
Meg kistáskát, tükörrel…” „Nézd, mit hozott neked
anyád!” így hívogattam, de ő, szegényke, csak néz
és bújna el előlem… az Isten verje meg
azt a nőt, amiért így megmérgezte a lelkét!
„Hogy én? Soha! Esetleg a szívem miatt talán… Rossz
a szívem… De különben? Soha! Már lánykoromban,
megmondhatja akárki, egy csöpp nem ért a számhoz,
borzadtam tőle. Ezt is csak az terjeszti rólam!”
A gépíró kisasszony! Senki és semmi nem
volt jó neki, csak a más asszony férje kellett!
Isten meg ne bocsássa, amit tett énvelem –
csak elnézem, hová juttatta azt az embert:
rendőrrel vitet el, hogy ezzel fenyegessen,
engem! nem, ez nem ő, ez tőle sose tellett,
az én jó férjemtől – hogy szeretett, Úristen!
„Csak azt nézd, tetszik-e”, azt mondja, „azt veszed meg,
amelyik tetszik, ne az árát nézzed, a pénz
nem számít!” Gyűrűt is vett, meg azt a drága brosstűt
– kis őz, rubin szemekkel –, rám költött egy egész
vagyont aznap… A ringlispílre is fölültünk…
Hogy sikogattam! És a hasamban mintha lepkék
repdestek volna… néha a föld zúgott fölöttünk,
talpunk alatt a felhők… és aztán nyert nekem még
egy sárga gipszlovat… Csak nevettünk és nevettünk…
*
Ez egy ősrégi fénykép… Itt láthatja, milyen szép
kislány voltam. Csodámra jártak… A nagyapámnak
a szeme fénye voltam! Mindig jött reggelenként:
„Gyere, kis csillagom, megnézzük a kacsákat!”
Mentünk, remegtem a fehér kartonruhámban,
még nedves volt a fű, a nap csak pár perce jött fel.
Egészen szőke voltam – el sem hinné, ha lát, ma
milyen vagyok… de minden sötétebb lesz idővel.
*
Most gunnyasztok a sárgás, lassan hűlő homályban,
körül, amim maradt: a kopasz padló, a két szék,
az ágy, csikkek sötét, kerek nyoma az ágyon,
fölötte, ott, ahol egy sudár angyal kísért két
göndör, kövér babát egy korhadt deszkaszálon
a vízmosás fölött, most fehér négyszög, a hűlt
helye – benyelte egy lyuk, akár a nagykabátom
(minek nyáron kabát?) vagy a váltás ágyneműt,
a piszkos ablakon át szivárgó, gyönge fényben
ülök, várok: a Nap bujkáló, sárga pont,
felleg-fényképezőgép nyílása, hogy bemérjen,
mozog egy felleg-arc előtt. Aztán a hold
a szürke plédbe éles lyukat éget. A lombok
sötét közén sugárzó vízfej fúrja magát át,
az ablakon parázsló kísértet les be, fojtott
vihogás emeli, míg elhagyja a párkányt,
inogva láthatatlan rúdján. Jeges befőtt
később, úszkál szivárgó levében tejfehéren,
majd egy szem altató, és lassan hátrál a köd
magas polcán, ahol többé már el nem érem.
*
Ma itt járt a hugom – többet nem engedem be.
Órákon át – de mintha a fogorvos fúrója
csiszolná az agyam, vagy mintha az én fejembe
átplántálnák a más szemét – csak mondja, mondja,
hogy a világ, hogy az majd mit szól – azt a világot,
amiről ő beszél, megtarthatja magának!
Az a világ igaz valómban sose látott,
az mindig csak merev szabály és puszta látszat
szerint ítél – nem, én már elég sokat megértem,
hogy tudjam: arra nincs út, ott csak az őrület van.
Ülök, várok, tudom: el fognak jönni térden,
hogy megkövessenek, vagy Nap és Hold felkel értem –
ami rajtam esett, nem maradhat bosszulatlan.

 

 

 

A csúf fodrászlány

Most már biztos nem véletlen: együtt
 
indultak haza, láttam
a Közért üvegén át: lenmagos kenyerük,
 
Fa-dezodoruk egy közös kosárban.
Leejtettem a táskám, minden a földre dűlt,
 
szemceruzám, buszbérletem a sárban.
Fölszedtem, csak a brossom, egy arany A-betűt,
 
a névnapomra kaptam tőle, azt nem találtam.
Két hét után megint besettengett a macskám –
 
most megetessem-e?
Villog rám, átható, alattomos borostyán,
 
pillás, gonosz szeme.
„Te dög – mondom neki –, maradtál volna most már
 
ahol voltál!” Kutya, az kellene,
csüggedt, hosszú fülekkel, az majd imádva les rám,
 
én leszek mindene.
Ha nem volt forgalom, őt is sokszor beraktam,
 
vastag csúf ujjam ott
járt-kelt, el-elmerült a tenger szőke hajban.
 
A hullám elkapott:
szirom gázláng, tükörsor dőlt át dörögve rajtam,
 
fémek, élek, habok.
Beléveszni – de látom, hiába is akartam:
 
megint magam vagyok.

 

 

 

A szomorú feleség

Míg vágom a répát, minden szeletét át-
 
meg átszurkálja a fény;
mind kis kerek ablak – halvány sugaras nap
 
fényérzékeny lemezén,
mintha kusza írás, holt nyelven, amit más
 
még megfejthetne – de én?…
Súrlódva a vájdling vízben habkristály ring,
 
csillogva összeomol.
Ahogy takarítok, elveszettnek hitt gomb
 
hunyorog ágyam alól,
egy régi ruhámról, az is, az a mámor
 
él még lappangva – de hol?

 

 

 

Az özvegy

Ahogy kelek fel,
s a horgolt függöny réseit a reggel
kitölti cseppfolyós, fehér egekkel,
látom: begöngyölt
szatén, a tejfeles-pohárnyi földből
az éjszaka újhagyma szára tört föl,
s hogy egyre jobban
erősödik a fény, zölden belobban,
öröm fut át, akár mikor gyerekkoromban
láttam: foszló fehérek,
sötét avar között fű zöldje éled,
lobog: homályos tartalmú igéret.
Később kerestem
kék-zöld szemekben, mindenféle testben,
sokban előbb, később egyetlenegyben
meglelni véltem,
amit jelzett s ígért, csak épp, csak éppen
százszor, ezerszer bár, sosem egészen…
Ahogy hevertem,
s néztem, betelten és mégsem betelten
az arcát, valamit, úgy tűnt, még kezdenem kell
vele, de mit? Talán a
díványpárnát, ha rászorítanám? Ha
előhívnám a mását, sötétségembe zárva?
Most, mindenen túl,
hörgő csapból a víz, újból elindul,
lüktetve, végem új kezdetbe fordul –
vágyak, remények
vesztén is bujtogat, hogy mégis éljek,
a régi dallam, csak hangszíne mélyebb:
málló, molyos szövetben
fémszál cikázik egyre fényesebben,
belőlem minden elmúlhat, csak ez nem.

 

 

 

Bizonyos jelek

Azért ilyesmi régen
nem volt: egyszerre csak feltűnt az esti égen,
narancsszínűn lebegve a Gellérthegy felett,
majd elszállt Pest felé. Repülő? Semmiképpen.
Nem észlelték a műszerek.
No és arra a nőre
emlékszel, amelyiknek higanyt izzadt a bőre?
Vagy az a másik – ott állt a padlószőnyegen:
egy árnyfolt – összesen annyi maradt belőle.
Ez gömbvillám – az kellett, hogy legyen.
Ahogy egyszerre minden,
amit megszoktunk, sarkából kibillen,
pályájáról lefut, megy szanaszéjjel…
Egy lappangó világ széle hol innen
villan elő, hol onnan… Ott van például éjjel
a pályaudvar: ott
hevernek sorban abban az éles és halott
fényben, vegyes gyümölcspálinka-szagban…
Reklámszatyor, lapos dobozra ágyazott
kifordított kabát, sőt, egy rózsaszínü paplan…
Az utcák fénye, mocska,
az autók sűrű háta, autó alatt a macska
foszfor szeme, a tócsán rugókat és redőket
vető féklámpafény, a vén nő, ahogy a kocsma
előtt szerelmesen hadar a levegőnek,
véznán és csenevészen,
az a szürke, molyos haj lefolyt neki egészen
a derekáig – tőzeglápban talált menyasszony.
Mintha száraz fakérgen nyílna egyszerre kék szem,
kacér mosoly elmálló iszap-arcon…
Amúgy? Döcög az élet.
Ahogy szokott: öt fele hazaérek,
a lépcsőház, a lift – minden, mint általában.
De mire számítottam? Nem értem az egészet.
Álmomban meg – ülök a túlfűtött szobában,
s közben tudom, hogy ott lenn
elindult a talajvíz. Sarat és hajat ökled
a lefolyó, folt terpedez sötéten
a padlószőnyegünkön – én meg állok fölötte,
s ráz egy őrült reménység… Nem értem és nem értem…

 

 

 

Nők egy kórteremből

 

1

Hat óra van. Hozzák megint
görgős kocsin a reggelit,
zörögve a kórtermen át
oszlat maradék éjszakát.
Nem is tudom, miért –
öt fölzavart érzék keres
támaszt a püffedt, kékeres
testben, amelyre ébredek.
Csak nemrég voltam még gyerek,
nem is tudom, miért,
fűzőscipős, kövérke lány,
üvöltöttem anyám után,
vágy-, félelem- és düh-csomag,
gyötörtem a kishúgomat,
nem is tudom, miért…
Később a zoknis-copfos, a
világrend buzgó cinkosa,
sírások, másra kent hibák,
örök barátnők, intrikák,
nem is tudom, miért…
Kapuk alatt, üres lakás
mélyén a lázas suttogás,
mikor, kinek jött meg előbb,
vihogtunk a mozik előtt,
nem is tudom, miért…
A víz, a szél lármája kinn,
a szűk, iszapszagú kabin
szálkás fala, por és parázs,
az ismeretlen ájulás,
nem is tudom, miért…
Később a hajszolt reggelek:
amit lehet, ahogy lehet,
a ház, a szűk másfél szoba,
a megszokott test éjszaka,
nem is tudom, miért,
mikor csukott szemhéj alatt
rongyosra nézett Playboy-akt,
csukott szemem mögött a más-
napi befőzés, nagymosás,
nem is tudom, miért…
Nem vágy, nem is döntés, nem is
remény, csak épp amerre visz
az ár, futó napok, hetek,
és már egy újabb kezdetet –
nem is tudom, miért –
viszek két duzzadó bokán:
akár a gömb a zongorán,
a kis lesiklópálya és
a fölkavart, lágy hóesés,
nem is tudom, miért,
és rögtön itt a pillanat,
mikor az éles szilvamag
kilő az érett szilvaszem
hasadt husából véresen,
nem is tudom, miért,
e harsány túlvilágba itt,
hol fém vakít és fény hasít,
a tárgyak éle húsba vág,
hő van, hideg van, szomjuság,
nem is tudom, miért,
üres, kitartó lárma, és
a napsütés, akár a kés,
villám öröm vált hosszu kínt,
és kezdődik minden megint,
de nem tudom, miért,
nem is tudom, miért.
 

2

Esett az éjjel. Pár kövér csepp
 
most araszol az ablaküvegen.
Meg-megiramlanak, önsúlyuktól ki-kitérnek.
 
Halványan ismerős a nő, aki a terem
túlvégébe inog, a mosdó fele, részeg
 
méltósággal. A szerelem
indította dagály tetőz, majd mennydörögve
 
beomlik és lelappad.
S itthagy magamra, száraz borsóhéjat, zörögve,
 
csíkokkal összeszabdalt
bőrrel, a lelken is nyomot hagyva örökre,
 
jelet, lemoshatatlant.
Nyár lesz, a gyér gyepen szolid fürdőruhámban
 
vizes törölközőre
telepszem, rejtegetve visszér tarkázta lábam:
 
bálvány, a tűzhely és a szalámis szendvics őre,
s a kertfalé, amely mögött hibátlan
 
mellekre tűz a fény, feszes, bronzbarna bőrre,
hullámmozgásra, mit a férjem, fejét lesunyva,
 
csak fél szemmel követ.
A gyerek is hamar rettegni megtanulja
 
sötét rosszkedvemet.
Fekete fal leszek, mely álmában újra s újra
 
közé s az élete közé mered.
A képes újságban villódzó esti város,
 
sízésre alkalmas hegyek.
Afrika-kutatónő orángutáncsaládot
 
cserkész be vagy zsiráfivóhelyet.
A sztár új férje – könnyű, cserélhető világok,
 
az egyetlen helyett.
Világok, amelyekhez nem kohol más
 
fény-árny arányokat az érzelem.
Hol egy pléden feküdnék hanyatt, vagy egy vitorlás
 
fedélzetén, szemem
a mozgó fellegábrán – minden egyszerre formás,
 
apró, szines és jelentéktelen.
 

3

De hát miért? Örökké ez járt bennem: miért?
Máig sem tudom, hova tüntették el
a férjemék, mire a kórházból kijöttem,
a kiságyat, a többit… de hát ott volt előttem
a friss tapéta a kisszobában… Az étel
hetekig nem maradt meg bennem. A gesztenyék
a téren épp virágba borultak – azt reméltem,
ott alattuk tolom majd… Anyám a Bibliát
rakta örökké a kezem ügyébe,
folyton azt hajtogatta, sosem tudjuk, mivégre
történik az, ami, hogy mi célja van… de hát
hogy lenne ennek és mi célja, nem, én nem értem:
apró, tökéletes kezek-lábak, sötét szem –
hány hónap, míg megépül, aztán a föld beissza,
mintha sosem lett volna… Miért kell egy parányi
elkínzott aggastyán-arcnak felszínre szállni
a nincsből? Csak azért, hogy süllyedjen újra vissza
azonnal, és hogy engem most már holtig kisértsen?
Apám, ő az idővel vigasztalt – ez azért
félig-meddig igaz volt: fél év, s már nem eredt el
minden szóra a könnyem, pontban hajnali három
órakor nem lökött ki minden éjjel az álom,
hogy aztán hajnalig csak bámuljam meredten,
hogy fehérül ki végtelen lassan az ég
véraláfutás-színe, hogy hamvad ki az összes
még villanyfényes ablak, és már föl sem riadtam,
jéghideg verítékben tapogatva a villany
gombja után, hogy lássam, amit a karjaimban
szorítok, az a síkos valami, csak a paplan
sarka, s nem, mint ahogy hittem, egy kis halott test?
Lassanként tudtam újra enni, aludni – jól van,
minden elmúlik egyszer, de hogy mindezt a sok kínt
– elég nézni a tévét: az úttestre folyó vért,
kiégett szobabelsőt – vagy akár az egérét
a macska karma közt – ezt menti, hogy leforog mind
nyom nélkül valami kozmikus lefolyóban?
Most csönd van, éjszaka, béke. A lét megint ép.
Nyirkos kis fény tapad csapzott, csöpp fejtetőre.
Szám száraz, mellcsúcsomból a forró gyöngeség
hullámokban rezeg szét. Magas, felhőtlen ég,
a Hold mint szétszaladt higany tonnányi csöppje
üli meg a B épület tetőgerincét.
Álmodtam-e, mikor úgy tűnt, hogy a világ csak
egy zárt gyufásdoboz: a szűk, sötét helyen
szűntelen recsegés és nyüzsgés, hajszálnyi lábak
kaparnak mindhiába, s a Hold kerek kivágat
az alacsony fedélen, szemrés egy szenvtelen
kísérletezgető, gonosz kiváncsiságnak?
 

4

A padláson a hajamba ragadt
egy denevér. Amikor fölemeltem
a bögrét, óriás svábbogarat
láttam, ahogyan úszkált körbe-körbe a tejben.
Mindez álmomban volt. Reggelre kelve láttam,
a lila folyadék a fiolában
pár perc, s fehérre vált. Előbb órákon át
tárcsáztam egy számot: folyton kicsengett,
hiába. Még előbb egy presszó asztalát
bámultam, s mindig újabb ennyi meg annyi percet
adtam magamnak. Ennél is korábban
a dívány recsegett alattam egy szobában,
egy idegen lakásban, ahova jóval éjfél
után, a konyhán keresztül osontam.
A gyér fényben tojáshéj, szürkés, püffedt kenyérbél
úszkált az eldugult mosogatóban.
A falról végtelen combok, dinnyényi mellek
nézték, ahogy véznán, ruhátlanul didergek.
Még annál is korábban – most újra ott vagyok,
nem úgy, mint valami régi regényben:
nem ásom el hajnaltájban, fagyott
földbe, üveges káposzták közé, nem
költözöm új néven, bal kezemen
dupla jegygyűrűvel egy idegen
városba, reszketve, ha ismerőst
látok, satöbbi… Pár percet kitárva
leszíjazott lábbal fekszem, szürkére főtt
kórházi ingben, és a fejem fölött a lámpa
mélytengeri szörny tapadókorongja,
majd snitt… Üres, homályos fájdalomra
eszmélek föl. Üres vagyok, szabad.
Fekszem kifőzve és csírátlanítva.
Az élet a szabott sinen szalad,
két történés egymást kioltja, mintha
mi sem… A végzetet, mintha szélhordta magvat,
amelyből bármilyen növény fakadhat,
gyom vagy gyümölcs, de nem-várt, nem-akart,
kiforgatták belőlem… Most az élet
– akár egy rendezett városi park –
tervezhető és áttekinthető lesz:
a nyírt gyepet betoncsík, kavicssáv metszi át.
Piros padok. Poros petúniák.
 

5

Az árnyékkal kitöltött
szemgödrök, szájzugok, a hosszu pilla
árnya az arc szirom bőrén, a két szemöldök
lehellet íve, a cimpák halvány rubinja,
a langyos homlokon a gombostűfejnyi gyöngyök,
a lámpa törpe mását ismételgetve – mintha
tükrök sora támadna az időben,
itt elmosódva, ott már tisztán kivehetően
ugyanez a magas homlok, kissé csapott áll
a Főtéren, mikor még Sópiacnak
hívták, vagy Récerétnek… Szüret vagy vasutasbál
hevében ellazult kontyot igazgat
a széles körmű kéz, vagy ággá száradva babrál,
szenilis buzgalommal bontja valami madzag
bogait, elgörbült szöget egyenget,
vagy nyugszik összefonva végleg… Ennek a szemnek
mutatkozott már lángban és virágban
a városszéli vézna liget. Feltündökölt és
kihunyt a téli ég szétszórt tükörszilánkban
kiégett ház tetőtlen szobáiban, a töltés
tócsáiban. A duzzadt felsőajak hibátlan
fogsor fölé borult, vagy mint egy sor vékony öltés
szegték a ráncok. Vagy mintha magas
fű közt nagy nehezen elfordulna a vas
kertkapu és a résen lopnák maguk elő,
s vágnának a szürkés, üres fasornak,
hullámzó föld alól, mit lassan befolyt a kő,
dülöngő gránit- és márványfogak a sorvadt
agyag-ínyben, a véset vakon, a levegő
lassított tűzvészében rég kiolvadt
a lassan elmosódó családnév aranya.
Egy kártyakedvelő dédnagyanya,
vagy akiből csak egy fatörzs-recept maradt,
vagy egy elfeketült pille-bross, a kipergett
gyémántszemek helyén az üres foglalat,
vagy aki szépen játszotta Schubertet,
vízmélyi fénytörésben egymásba bomlanak,
és mintha víz alól jönnének egyre feljebb,
mígnem a felszínen mind összeolvad
egyetlen arcba, és ahogy fölé hajolva
elnézem, és a kék szem
szemembe nyílik, mintha rég halott,
öröktől ismerős szemekbe néztem
volna, úgy érzem, és mintha hol itt, hol ott
lennék én is, kívül magamon, míg egészen
kicsúszom, le, odáig, hol az idők alatt
valami fény, mikor még se nap, se csillagok,
hullámzó szédületben dobog: vagyok, vagyok…

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]