Két történés

Alkonyat Ott láttam meg a sárban – ott vonult a cipőm orra előtt, lenn recés keréknyomok közt, a redőkben fölgyűrt agyagba ékelt pocsolyákban – az ónos, szürke égre nagy foltokban kiütköző, vörös fényt – a levegőbe félköríves ösvényt írva utalt a Nap hülő helyére. Egy kertészet lefosztott sziromtermése, szétzilált csomókba kotorva, majd ahogy rosttá zuzódva a lassú prés alatt az égbe oszlott, a fény olaja át- szivárgott súlyos cseppekben a vattás szűrőrétegen, s mint égő narancs sáv folyt össze újból a fakoronák szintjén, az ágközökben. És ahogy néztem, hirtelen kizökkent – mi is? – talán a lelkem súlypontja, s én is ott fent fogyatkoztam lángolva, és a döbbent öröm, hogy megvan újra, hogy mégse – hogy soha el nem veszett az, ami – majd mintha nyugodt vizet látnék forrpontján összeháborulva, a dermedt zűrzavarban csak gátjavesztett történés, csak a gonosz röhely, izzadság, sör szaga. Súlyosra ázott, bőrszerű avarban söröskonzerv behorpadt hengere később, gyufásdoboz összelapítva, kék buszjegy és ember vagy kutya piszka, az arcomtól talán tíz centire.   Szánkázás Lejtő. A szürke égre karmolva vézna, össze-vissza erdő. A téli Nap: kifolyt tojásfehérje. Az ágak összehajló íveiből képződő alagútban leporzó hirtelen és hangtalan hó. Lejjebb a betonút, a sportszálló, ritkás, nagy fenyők a ködben, akár a híg mésszel lekent tapéta. Egy lendület: jeges szél tömör fala rohan szemközt visítva, két ágra széthasad a két fülemnél. Látvány dirib-darabja. A félfelől havas, zömök fatörzset még épp időben mindig félrekapja a forgó tér szívása, mielőtt csattanna a homlokomnak. És lenn a mély kráter fehér hívása: üres, fehér, üres. Emlék, törölve az emlékezetből. Álom, álomtalan, az éteres gézmaszk alatt, a lámpa fehér fényére fölszúrva. A végpont előtt a lejtő végső gyorsulása, mielőtt visszadöccen, szokott medrébe visszafut a látvány. Az élet megy tovább, még most az egyszer.