Családregény

Két nő jár-kel az augusztusi hőben teraszra ki, konyhába be, a házban – egy házban, amely teli van idővel: az fertőzte meg vízkővel a kádat, az marta le gömbölyűre a lépcsők élét, az foltozta ki a bejárat fölött a varázsfényt vető üveg szines kockáit rendre színtelennel. Két nő, nem fiatal és nem öreg, abban a korban, amikor a test, mely rég csak önmaga, fű, csillag és sár rokona volt, lassan kisértetek látogatta terep lesz, képernyő, melyen árnyak mozognak a fényes por függönyén túl, más idegen adások szétesnek-összeállnak, egy bal kézbe vett késben, a hát görbületében holtak kelnek futó létre, főleg a két szép nővér: az, amelyik a kisszobában a képen egyengeti a térdén sötét bársonyruháját – az elvetélt szinésznő, aki hamar lelépett nagy adag altató kiskapuján át a színről, fölbontatlan csomagként hagyva hátra a rémísztő jövőt; s a másikuk, a felső- kereskedelmi szépe, aki végigcsinálta: háborút, sültkrumplis-használtruhás szegénység éveit, hajnali kelést és gépelést, fejtágítókat és agyérfestést, a szépség lassúbb, majd gyors fogyását, s végül konszolidált mosógépes, használt szinestévés öregkor örömei közül ragadta el a rák. Mint csontot a sugárzó anyag, úgy hatja át a múlt a csorba tükröt, a kecskelábu asztalt. Egyikük, még gyerekként, ismerte azt a lányt, aki más vihogó nők félkörében – valami vállalati Don Juant fog közre –, egymaga néz mosolytalan a gépbe, gőgös-sebezhető, sötét szemekkel. Halásznadrágok és abroncsszoknyák – a látvány félig gúnyos, félig meghatott szánalmat kelt. A másik látta még az ifjabbat gyereknek. Idegrendszerük aljnövényzetéből mindkettőnek ugyanazok az elfelejtett percek és helyszinek rebbennek félálomban fél-öntudatra, mint elhanyagolt akvárium sötétjén átvillanó neonhal. Az álmos, elvadult kertben ólmos meleg folyik a vadcsalánra, a perzselt szélü lombra. Szederbokor tövéből kóbor macskák merev égő szemmel üres bádogtálkát bűvölnek. Félkörben, moccanatlan, mint vézna démonok ülnek a sárga fű közt. Valaha vélhetőleg virágágyak is voltak, nyírták a füvet, és nem zaklatta csalán selyembe bújt bokájuk, mikor pohárcsörgés, dohányfüst, nevetés elegyétől kicsit zúgó fejjel a bodza- szagú sötétbe friss levegőért kiléptek, s felnéztek a nyugodt, vészterhes csillagokra.