Fehér-fekete

 

 

 

 

Fehér-fekete

Élve dobták a kályhába a patkányt:
előbb a sistergő, narancsvörös láng
közt patkány-forma árny, később finom
rágcsáló-csontozat egy múzeum
hullámzó tárló-üvege alatt,
majd az sem. A macska-szaporulat
fölöslege vízbe, aztán szemétre
kerül, egy ázott gallér tarka prémje
darabokban, hamu és hagymahéj közt.
Közben a nap süt, kék az ég, a fű zöld,
fényes sörény, és mindez hihetetlen.
A tetszhalott, fakó gallyak rügyekben
törnek ki sorra, rangrejtett smaragd
tavalyi, sárga fű közt, benne a Nap
fullánkja, dél dől a gyomos telekre,
nyár lesz, tízmillió káposztalepke
sodródik seprő szélben, az elhevert gyep
fölött fehér, tündér atommodellek:
a pitypangok. Minden úgy jó, ahogy van:
ez a szem nézete. Holott az agyban
egy végtelen védő- és vádbeszéd
folyik egyszerre s szortírozza szét
– melyik ki mellett szól – a képeket.
Egy csont-jég laboránsnő méreget
pitypangot itt, patkányt ott. Egy fehér-
fekete logika – érv-ellenérv –
őröl, s zsarol, hogy el kell döntenem:
egész-igen, vagy az egészre: nem.

 

 

 

Párok

A lángoló dühvel vagy higgadt-módszeresen
izzé-porrá toporzékolt karóra.
Az egyre szennyezettebb szókészletek, a szem
tükrén a jéghideg karikatúra.
A kéthetente-két-szót, felhúzhatós babák az
Orange Pekoe vagy a Lapszang Szucsong
dobozai között kóvályogva, az álarc
alatt a düh, a lassított-film gesztusok.
A sör, a bor, a fél üveg Valériána,
jól időzítve, a hetediken
az utolsó utáni érv, a kirohanás a
gangra, és aki le, és aki nem.
Hangversenyen, színházban, buszra várva
derűsek, jólneveltek, kedvesek.
A közös ágyban a buszokra, szállodákra
lángot hajító őrület ketyeg.
A régi-új, a fényre, lombra lobbant világ a
kezdet legkezdetén.
A reggel és a rózsa, a harmat és a hála,
a „csalfa, vak remény”…

 

 

 

Mint

Mint elkallódott expedíció
után maradt késő leszármazottak,
nyershúson tengő kényszer-eszkimó
csoport, a szemfájdító sarki hó,
leolthatatlanul bosszantó rézvörös nap
világánál, ha nappal-éjszakája
unalmát enyhítendő, feltalálja
a tízes számrendszert, a puskaport vagy
az ábécét, az elnyomás homálya
s a megszokás megint más homálya közt a roppant
maguktól-értetődőségek fölragyogtak,
és hogy nekünk, mégis kiváltság, legkivált ha
nyilvánvaló: utóbb legjobb esetben is csak
mint pár, délben fakó fényt szivárgó utcalámpa…

 

 

 

Gyerekkori öreg nők

Mi is volt még? Az oszlopos pohárszék,
nyersmáj-színű márványlappal. A csészék
– a fénybe tartva szürke csésze-köd-
felhővé ritkultak –, az Új Idők
pár évfolyama, árny-agár ovál
keretben, karlsbadi emlékpohár,
de már csak mint a süllyedő hajóról
találomra mentett kakukkos óra
vagy tízszemélyes étkészlet egy sziget
pálmái és kecskéi közt. Minek
kellett család-, cseléd- és fénytelen,
vizes garzonba két egymást szemen
vetítő nagytükör? Üres levest
ezüst kanállal enni? Érdemes
volt a szemenként adagolt cukorhoz
csipeszt fogni? Mit gondoltak, mikor fog
a rongyláda purgatóriumát
lakó, tíz-éve-volt-divat ruhák
közül akár csak egy is üdvözülni
egy tavaszi korzón? (Mikor derült ki:
ha úgyse megy, már nincs mért zongoráznom,
sosem fogom egy „jó” vidéki házban
a „Für Elise”-zel kápráztatni el
komoly kérőimet?) Ugyan mivel
áltathatták maguk, ki tudja: váltig
hitték, azért egy-két játékszabályt még
maga a sors is figyelembe vesz.
Ínség, betegség: jó, rendben – de ez?
Alice őszen, még mindig lakkcipőben
és jólnevelten egy abszurd időben,
egy álomban, mely ezúttal szilárd
anyagból gyúratott – az álvilág
egy fél világért össze nem omolna.
Közben az idő úgy megy, mintha volna
még s az övék: hol zölden, hol fehéren
habzik föl, a soha az új nevén nem
hívott teret futólag rózsavészbe
döntve, vagy hó-szellemképpel tetézve
az emlékmű-oroszlán bronzsörényét,
az időjelző-házat. Újra, végképp
lecsattog s úgy marad a rossz roletta,
mind foltosabb a fal, mind cigaretta-
papír-szerűbb a foltos bőr a kézen,
táskák közé süpped a könnyező szem.
És még mi is? Csak egy túlexponált
fotó: fehér szellem – a gyertyaláng –
elől, kinn vélhetőleg tél meg este,
benn villanyfény, ünnepi abrosz csücske
lóg be a képbe, egy tükörkeret
ködös cirkalmai. A hátteret
szerzett jogon birtokló árny-gomolyból
félig-alig kitetsző szürke foltból,
fél-körvonalból kis jóindulattal
egy váll vagy áll, vagy azonosíthatatlan
gazdájú kéz olvasható elő –
az is mosódik végleg elfelé…

 

 

 

Mintha

A vedlett, sárga gyógyszálló előtt
a letarolt, hideg parkban a gőz
vízszint csapong a gyógyvizes medence
zöld négyszöge fölött. Jönnek, kerengve,
árnyékfoltok a ködben: jobbra-balra
elhúz, ha varjú, rézsút az avarra
inog le, ha levél, vagy tapogatva
kiköt a síkos lépcsőn, lefaragja
a belső éleket. Száraz és sötét
szellemrajt zörget egy-egy széllökés
ide-oda. Olyik beletalál a
medencébe: zöld ál-túlvilágba,
a forrongó, meleg üveg alatt
ragyog: hiánytalan, színes halott.
Lebegve ágtalan és árnytalan,
nem hat, nem él, nem változik, de van.
Mintha egy langyos, átlátszó öröklét
lakná két szó között a senkiföldjét.
Mintha mégiscsak konzerválható
volna tavalyi hő, tavalyi hó.
Mintha lenne egy köztes állapot,
amelyben épen elnyújtózhatok.
Mintha egy helyiségből az időt
kiszivattyúznák, és se azelőtt,
se ezután soha többé, csak a
fém és üveg és villany évszaka:
még csillog és már rég nem az, ami.
Így lehet, úgy-ahogy, megtartani.

 

 

 

Áttetsző tárgyak

A greenwichi ócskapiac
Varrógép nincs. A véletlen szabad
asszociációja ernyővel síbakancsot
vagy golfütőt hoz össze a szabad ég alatt,
folyékony, szürke felhőmassza rezeg a kancsók
(Bosch-szörnyek: puszta törzsön fél-fül, alsóajak)
feketedő, viharvert ezüstjén szósz helyett.
Ha szétfújja a szél, az öt sor rézkilincs
csillogva szembejön, mint egy antik hadsereg.
Kövével fölfelé a tálcányi gyűrű, mint
szikrázó ikra, sárkánygyík-keltetőtelep.
Hová viselhették – vizitbe, bálba? –
a gombolós kesztyűt, a pille brosst?
„A kardhal” című monográfiába
hány évet ölhetett – ötöt? hatot? –
a szerzője? („Türelmes hitvesemnek ajánlva”.)
Véres Mária levesestálja, Boleyn Anna
hímzőpárnája a rivaldafénynek
készült már eleve, nem hoz zavarba
mint illetéktelen nézőt. Ezek, szegények
– ez a félszemű medve, macska alakú kanna,
az égkék, jégkék, formatervezett
gyümölcsöstál, amelybe elfelejtett
Isten konkáv gyümölcsöt teremteni – ezek,
a szúrós déli fény boncasztalán, lefejtve
róluk a megbocsátó érzelmi rétegek,
a kezdet cinkos optimizmusát
ontják még most is, itt is, mikor minden akár még
lehetett volna jó is – mikor fenyőfaág
alatt, vagy díszpapírból kihántott nászajándék,
landoltak régen, otthon, gyerekkor, ifjúság,
ilyesmik. Itt, kimetszve saját történetéből
egyéb múltak kirámolt mája-veséje mellett
hever mind egy kupacban. Rideg szemek szüléstől
csíkokban megrepedt bőrt latolnak, tészta mellet,
a gyöngédség szelektív rövidlátása nélkül.

 

 

 

Decline and Fall

Eltűnnek majd, el fognak tűnni végképp
az alkotmányjogi vagy hadtörténeti
fogalmakról elnevezett mozik
és cigaretták. El a vízművek, az ÉPGÉP,
a takarékos életvitel előnyeit
reklámozó gyufásdobozok. Rendre-sorra
el a vendéglátóipari vállalat
kerületi üzemegységei, a csorba
kávéscsészék, el a csővázas műanyag
ülőkés gnóm hokkedlik, az állott szénsavas
üdítő italok, naranccsal, napkoronggal
címkéjükön – akárha egyenlítői Nap
aszalta volna őket egyenletes fakóra,
a ragacsos műmárvány asztalok. Mint a hó a
hűvösebb mikroklímán, foltokban megmarad
itt-ott egy darabig, de mintha föld nyelte volna
el és nem az idő, áznak, lemállanak
az ünnepelve gyászolt vagy épp légből kapott
évfordulók, gyerek-, nő-, országos sportnapok
plakátjai, kiüt a rongyolt felhám alól a
korábbi réteg, a virágos ág, galamb,
számjegy alól a szűzi arcélű lányalak
(ellenpont s kárpótlás gyanánt Playboy-nyuszik dús
keble az antik ing foszlányai alatt),
eloszlik, és el a parancsuralmi klasszicizmus
egyéb termékei, koszos vasúti váró-
termek, vidéki kultúrotthonok faláról
a pattogó monstrum freskók, a foghíjas
mozaikok, ahol kantátát kardalolva,
aratva vagy golyóscsapágy-szerelve látható a
megváltását a munka s a kultúrált szabad-
idő jegyében elnyert, derült emberiség. Nem
jött össze a több millió fehéregérrel
végzett kísérlet, amit vasbetonnak
véltünk, mint luftballon, egyetlen csattanással
ezer darabra megy, vagy hosszas lángban olvad
széjjel, zsugorodik görbedve – semmi másban
ugyan, de legalább az elmúlásban
rokon – tudomisén – Rómával, Babilonnal.
Tömegtermelt tükröm, arcfrissítő zselés
tégelyem, görbe bögrém nem kerül múzeumba,
vasárnapi családot okítandó, sem én,
prezervált részeim keskeny hegedűtokba
zárva légmentesen vagy sötét háncsba csavarva
– festett frufru, golyószem –, sem az új nemzedék
erkölcseit vigyázni nem kerül föl a falra
megszólalásig hű arcmásom, sőt a falnak,
a házgyári elemnek se marad híre-hamva,
a testvérvárosok nevéről elkeresztelt
holdbéli szürke csirke-keltetőknek, hol a kocka-
házak kétévesen kétszerte vedlettebbek,
mint a városmag túltáplált barokkja.
Pár elfeketedett-zöldült óriási torta-
szeletnek – századfordulós középületnek
egy s mást még van esélye átvészelni, de már a
nyelv ornamentális használatára
épült falragaszok és embernyi transzparensek
lefonnyadtak róluk, rojttá romlik a keshedt
kókuszszőnyeg, a sárgán tengődő vízipálma
kiszárad a teremből, ahol kiskosztümös, nett
tanácsi dolgozónő iktat, oktat, vagy esket,
a helyiségek, ahol születve, halva, válva
előadódtunk – csak míg élünk, akik élték
őket, csak addig élnek, az emlékezet érték-
közömbös mézében mumifikálva.

 

 

 

„Új élet”

Hogy végleg is? Miért ne? Egy lakás,
igaz, a más múltjával teli-élve
minden zuga, no és? a más se más
olyan nagyon… Bemenekítve télre
pár cserepes növény… még három hónap, még négy
s föl sem veszed a szekrény tetejére
toloncolt bukósisakot, és hogy a mélykék
pliszírozott eget két bukóréce szántja
a polc iránt a döglött denevérként
kiszegzett legyezőn… Az ajtófélfa fája
ödémásan a rozsdás zárak köré dagad
(hús jegygyűrű köré). A por szürkeállományra
vetült kandallótűz a lámpa-üveg nagyagy-
kérgén a tűz hője-fosztott soványka
nővére, vízió vagy „érzéki adat”…
*
Pár év, s nem is gondolnál költözésre.
Vagy gondolnál, de tudnád: úgyse mégy el.
Mint ahogy nem fog elköltözni D. se,
itt fog a szövegszerkesztője képer-
nyője előtt vívódni négy vagy ötszáz
évig még Dosztojevszkij vibráló szellemével,
s örökre itt hurcolja majd a kottát
le-föl, a harmadik szint csúszós falépcsején J.,
vagy a soros barátnőtől adoptált
reszketeg pincsit. A szobájában a tévé
sosem lesz jobb, örökké zúgni fog,
s Greco-szentek haránt hullámzó lángfejévé
fújja a terroristák vagy kommentátorok
koponyáját a szürke űrbéli szél. Na jó, a
csengőt talán idővel – de nem, a fűnyírót,
azt javíttatja meg, szomszédi presszióra.
A híres gyep, az ám… Zöldell mohón egész
télen minden növény, mintha valami óra
megbolydult volna bennük, a februári ég
úszó füstje elé már hiánytalan kirakja
szégyentelen vérzőszív-készletét
ellenpontnak a japánbirs vagy vadalma
vagy nem tudom milyen bokor, a barka sápadt
árukínálatát túlharsogva. A parkban
szétszórt piszkosfehér csoportokból libákat
formál a szem előítélete,
holott sirályok: peckes háromszögek, s ha szállnak,
ormótlan, szárnyas orsók. Csak ritkán süt ki, de
ha mégis, hát! Ellenfény-glóriát von
futólag fűre-fára, s mintha a zöld ide-
áját, de tényleg azt adatna látnom!
Meg ahogy gondos ujjakkal pihe
után matat a lompos tweedkabáton…
*
Két-három év, s holtbiztos lenne: most már
föl sem tűnik, nem fogna el a bőség
zavara a tizennyolcféle mustár
láttán, meglelném az eszményi cornflake-
márkát, a rámszabott fürdőhabot,
s előbb-utóbb amellett is kikötnék,
hogy mint apátnő vagy agátkő, másnapos
farsangi árny, feszengjek fakó hétfői fényben
holtomiglan, vagy mint Hádészt megjárt hajós
fitogtassam finom, vérlázító fölényem
úton-útfélen. A sötét tapasztalás a
gyanútlanok közül mint ritka érdemérem
emelne ki. A gőg felleghajtója vásna,
kopna, de tartana, míg nem fáradnék belé,
s az évszakok kevésbé látványos fordulása,
esővel álcázott futása, éveké,
meg nem kínálna más, terepszínűbb szereppel,
s tanár vagy háziasszony lennék, vagy épp a gay
jogok élharcosa vagy festékszóró- s zsilettel
polgári szőrmebundák ellen fegyverkezett
állatvédő, igen, akár az is, ha egyszer
csak-élni nem lehet. (Mért nem lehet?
Ahogy a tűz, a barka vagy sirály: van.
Csak-van. Hát jó, ha nem, nem.) Levedlett életed
most már csak úgy, ahogy a gyertyalángban
ködlik rossz útra tért albán közért-
pénztárosnőnek, fríz halász korában
hogy is volt, vagy mikor Japánban élt,
s volt egy apró, fehér kutyája… No de csak van
valami… Mire gondolsz?… Valami, túl a tér
s idő minden cselén, amiről úgy lepattan,
mintha golyóálló üvegről… Sűrű, pont-
szerű zárvány, elvásárolhatatlan
félpénz, iránytű a sötét uton
végig, s tovább… Gombostű lágy iszapban…
Van? Nem tudom. Van? Tényleg nem tudom.

 

 

 

Családregény

Két nő jár-kel az augusztusi hőben
teraszra ki, konyhába be, a házban –
egy házban, amely teli van idővel:
az fertőzte meg vízkővel a kádat,
az marta le gömbölyűre a lépcsők
élét, az foltozta ki a bejárat
fölött a varázsfényt vető üveg
szines kockáit rendre színtelennel.
Két nő, nem fiatal és nem öreg,
abban a korban, amikor a test,
mely rég csak önmaga, fű, csillag és sár
rokona volt, lassan kisértetek
látogatta terep lesz, képernyő, melyen árnyak
mozognak a fényes por függönyén túl,
más idegen adások szétesnek-összeállnak,
egy bal kézbe vett késben, a hát görbületében
holtak kelnek futó létre, főleg a két szép
nővér: az, amelyik a kisszobában a képen
egyengeti a térdén sötét bársonyruháját
– az elvetélt szinésznő, aki hamar lelépett
nagy adag altató kiskapuján át
a színről, fölbontatlan csomagként hagyva hátra
a rémísztő jövőt; s a másikuk, a felső-
kereskedelmi szépe, aki végigcsinálta:
háborút, sültkrumplis-használtruhás szegénység
éveit, hajnali kelést és gépelést,
fejtágítókat és agyérfestést, a szépség
lassúbb, majd gyors fogyását, s végül konszolidált
mosógépes, használt szinestévés öregkor
örömei közül ragadta el a rák.
Mint csontot a sugárzó anyag, úgy hatja át
a múlt a csorba tükröt, a kecskelábu asztalt.
Egyikük, még gyerekként, ismerte azt a lányt,
aki más vihogó nők félkörében
– valami vállalati Don Juant
fog közre –, egymaga néz mosolytalan a gépbe,
gőgös-sebezhető, sötét szemekkel.
Halásznadrágok és abroncsszoknyák – a látvány
félig gúnyos, félig meghatott szánalmat kelt.
A másik látta még az ifjabbat gyereknek.
Idegrendszerük aljnövényzetéből
mindkettőnek ugyanazok az elfelejtett
percek és helyszinek rebbennek félálomban
fél-öntudatra, mint elhanyagolt
akvárium sötétjén átvillanó neonhal.
Az álmos, elvadult kertben ólmos meleg
folyik a vadcsalánra, a perzselt szélü lombra.
Szederbokor tövéből kóbor macskák merev
égő szemmel üres bádogtálkát bűvölnek.
Félkörben, moccanatlan, mint vézna démonok
ülnek a sárga fű közt. Valaha vélhetőleg
virágágyak is voltak, nyírták a füvet, és
nem zaklatta csalán selyembe bújt bokájuk,
mikor pohárcsörgés, dohányfüst, nevetés
elegyétől kicsit zúgó fejjel a bodza-
szagú sötétbe friss levegőért kiléptek,
s felnéztek a nyugodt, vészterhes csillagokra.

 

 

 

Két történés

 

Alkonyat

Ott láttam meg a sárban
– ott vonult a cipőm orra előtt, lenn
recés keréknyomok közt, a redőkben
fölgyűrt agyagba ékelt pocsolyákban –
az ónos, szürke égre
nagy foltokban kiütköző, vörös fényt
– a levegőbe félköríves ösvényt
írva utalt a Nap hülő helyére.
Egy kertészet lefosztott
sziromtermése, szétzilált csomókba
kotorva, majd ahogy rosttá zuzódva
a lassú prés alatt az égbe oszlott,
a fény olaja át-
szivárgott súlyos cseppekben a vattás
szűrőrétegen, s mint égő narancs sáv
folyt össze újból a fakoronák
szintjén, az ágközökben.
És ahogy néztem, hirtelen kizökkent
– mi is? – talán a lelkem súlypontja, s én is ott fent
fogyatkoztam lángolva, és a döbbent
öröm, hogy megvan újra,
hogy mégse – hogy soha el nem veszett
az, ami – majd mintha nyugodt vizet
látnék forrpontján összeháborulva,
a dermedt zűrzavarban
csak gátjavesztett történés, csak a
gonosz röhely, izzadság, sör szaga.
Súlyosra ázott, bőrszerű avarban
söröskonzerv behorpadt hengere
később, gyufásdoboz összelapítva,
kék buszjegy és ember vagy kutya piszka,
az arcomtól talán tíz centire.
 

Szánkázás

Lejtő. A szürke égre
karmolva vézna, össze-vissza erdő.
A téli Nap: kifolyt tojásfehérje.
Az ágak összehajló
íveiből képződő alagútban
leporzó hirtelen és hangtalan hó.
Lejjebb a betonút, a
sportszálló, ritkás, nagy fenyők a ködben,
akár a híg mésszel lekent tapéta.
Egy lendület: jeges szél
tömör fala rohan szemközt visítva,
két ágra széthasad a két fülemnél.
Látvány dirib-darabja.
A félfelől havas, zömök fatörzset
még épp időben mindig félrekapja
a forgó tér szívása,
mielőtt csattanna a homlokomnak.
És lenn a mély kráter fehér hívása:
üres, fehér, üres.
Emlék, törölve az emlékezetből.
Álom, álomtalan, az éteres
gézmaszk alatt, a lámpa
fehér fényére fölszúrva. A végpont
előtt a lejtő végső gyorsulása,
mielőtt visszadöccen,
szokott medrébe visszafut a látvány.
Az élet megy tovább, még most az egyszer.

 

 

 

Béka

Ott volt reggel a kert
végében, a lyukban – az este kotortam,
alagútnak, a földet átfúrni – hevert
szürkén, kocsonyásan a fűben, a porban.
Akár valami kő.
Hideg árnyba fakult hasa sárga-fehére.
S láttam a nyakán kanyarogni elő
valamit seszinű-ragadósan – a vére?
Tudtam, hogy drót, hogy akna,
puskák szegik el idefent a határt,
s nincs út, csakis így, lefelé, a szabadba:
csak szűk csövön és égő kövön át,
a túlnan lemerült fény
kék foltja felé törekedve – de éjjel
följött a lejáratot őrzeni szürkén,
holtan, puhacsontu parányi kezével…
Pedig még alig ástam!
Villog föl a porból az éles üveg.
Nyeli vagy köpi vissza a fényt a hibátlan
gömbhéjon a tócsa, a járda, a gyep.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]