Jóslatok és határidők

December

Birtokba venni miért kívánjam

e meddő és sötét időt? E nyirkos és

villanyfények között imbolygó délutánban

kinek érzékei ne sejtenék meg az év

legmélyebb pontját – a várakozás idejét,

az átmenetét? A közt vagy átjárót két ismeretlen

tér közt… A vonulást a kiszáradt medren át.

Az üzletek fölött, fenyőgallyak közé fűzötten

mezítelen villanyégők világolnak a ködben,

melynek sem centrumát, sem szilárd

partját nem érezni. Érzékeim is alacsony lángra csavartan

égnek. Miért akarjam

lángba borítani e homályos téli órát,

az alkonyét? E szétfolyó időt, amely sem

vágyát a szívnek, sem örömét az elmének, sem elragadtatását

a léleknek nem ismeri? Szélbe vetetten

az ellenállás nélküli közegben

elúsznak tetteim. A hídon, a fekete víz felett,

ritkítva a ködöt, a sárga kandeláberek

lobbantják föl a szél testét. Ki mint folyóba fog

lépni a mi időnkbe, majd a sötéten

áradó, vízszagú szélben

érez először önmagára. Most

nincs tárgya még a vágynak. Várakozz…

Szozopol

A képeslap-tájból kivakít a fehér:

hirdeti égő dogmáit a dél

katedrájáról a nap.

A város a fényben, mint remegő likacsos hab

összeesik, mint romló gyümölcs beroskad,

keserű magjára tapad.

Süti talpunkat a lejtős udvar köve, hol

zuhany alá fügefaág hajol,

a sötét falon tüzes tükörlap.

Mint a szesz, éget a dél: a kéz, ha tán

a forró lében a lényeg után

horgászna, sziszegve elolvad.

A part meg a ház közt, oda-vissza, a nap,

hamarabb, mint a kádban a víz, leszalad,

körülgyűrűzve centrumát: kerek hiányt.

Üveglapra szórt fémtárgyak: égnek a tények.

Sosem a vélemények és remények,

az ünnepek, a hitviták, az intrikák.

Vakáció, idő idézőjelben: a kinti délből

a hűvös házba; a vörösbor és a sós bőr

íze, szárazvillám gyönyör, de mintha

kölcsönkért testben. Sosem a

csalás, csalódás vagy család epikuma:

üres extázisban repül s száll le a hinta.

A ránk dűlt állandó jelen alatt

cselekmény nincs: csak a pillanat

szórtan villámló aszkézise.

Csak pont, sosem vonás; sosem a lényeg,

sosem a vélemények és remények,

sosem történik semmi se.

Többé már…

Többé már nem nyitom meg szívemet,

sem cél felé már nem törekszem.

A józan július, a rendezett,

rendszert virágzó őrület

érzékeinkben ég, mint só a sebben.

Falak között, színes ponyvák alatt,

örökzöldek között a déli pillanat

sötét szentszobra horpadt

szájjal, százévesen. A jéghideg,

világra szegzett pillantás nem tűri meg

ellenpontját: a holdnak

meredt vak arcot, szélbe szórt hajat:

az elragadtatást. Minek, ha égre vagy

ködös jövőbe fordul, a szem?

Minek a tűz, a láz, minek a sápadt

megszállottság, a tövis vagy a lángok?

Minek a végső szerelem?

Miért választanék? Miért keressem

– ha nincs – az égi lángot, s hogy kitessen

a hús alól a szárnyas szerkezet?

Ami a boldogság anyaga volt a testben,

kiégett rég. Miért egyetlen

remény a tízezer helyett?

A hálóból, amely magunk vagyunk, nincs

kibonyolódni mód, nincsen kiút, nincs

megoldás: sem bogát megoldva, sem

széjjelzilálva, sem csomóba rántva,

vagy eltűnve önnön résein át a

világ vizeiben.

Nagyböjt

Komor boldogság, aszkézis, mely szerelem:

csak a reménytelen őrzi magát.

A Vérmezőn át, naptalan reggeleken

látom: mint ragály, fekete láng

terjednek a borókák. Mint zörgő héjban sötét mag

– kettéharapva tűz – úgy hordozza az évszak

ellentétét: a monotónia

húsában extázis – villámló ideg lakik.

Magam fosztom meg díszeimtől magam.

Nem is kívánom, ami nem adatik.

De gazdálkodván csak a kevésből, ami van,

kuporgatván, látom: ablakait

bevágva, ívpapírt és naptárlapot kavarva

a léghuzatban, zivatar zúdul a Hivatalra,

fény és szél vihara vakít,

rázkódtatva a díszterem mellszobrait.

Látom: szenvedély szelében forognak az ívek,

belső tüzüktől sápadtak a szobrok.

A vágy szemén kendő volt: birtokolva,

karomban ismerem föl célomat.

A tényeket egyetlen hasító pillanat

vonatkozások hálójába vonja.

Hol delelő ponttá szűkült az öntudat,

tüdőmet boldog félelem marokra fogja…

Fölgyújtva napjaim – mint fémtárgy föld alatt,

vagy a vízmozgás visszfénye a parti lakások mennyezetén:

fojtott sugárzás, testetlen zajló áradat –

a letakart tükrök, kereplők, lecsavart

láng idején átég a remény, a remény.

Sirám

Elsodrattatom, szétszórattatom…

Mint ha a macska, nyújtózkodva a napon

az üres levegőbe pofozgat, olyan,

amit tehetnék még, amit valaha tettem.

Mert nincs mire várnom, a várakozás

oszlopáról mivel leestem,

nem őrizem magam: süllyedjen eleven

sárba: gödrös hájba a testem,

ráncos harisnyával dagadt bokámon

tizenkét nyávogó kölykem etessem.

Ha már sivatagban vonultam nem vezérli

égő rögeszme, hogy mint csillagomat, kövessem,

száradjak el: merev haj, rúzsos pergamen bőr,

üvegkocsonyában úszó riadt szem

– meddő papnő – albumokkal, lejárt műsorfüzettel

tömött fiókban elgurult időm keressem,

szenvedélyben össze nem rándult részletekben,

jósdámban, honnét megszökött az isten…

Ha nem lehetek az, amire lettem,

ami lehetnék még, ne legyek az sem.

Elsodrattatom, szétszórattatom…

Fejjel lefele

Az időből kihullt a változás

képessége. Romlandó részeit

szervetlen, síkos tökélyre cserélte. Mint

műfog a szétpuhult arcból, vakít

a fennálló kikezdhetetlen

fölénye. Támadásra meg se rezzen,

kioktat puszta létével, meg- és leint.

Az állólámpa fénykörében hátradőlve,

kényelmesen keresztbevetve lábam,

bámulom a valószínűtlen nőt, aki

fejjel lefele röpül a kiskanálban,

az önjelölt Johannát, lángszerűre

keskenyedő koponyája körül

választottsága villanyégő csillagával,

aki bölcs is, mint a nap,

mikor a nyári dél

pedáns őrületében ingnyakat,

száradó lepedőt vagy újságlapot fehér

idézőjelbe ránt – jeleket látni vél

égen-földön – aláhúz, rámutat.

A vánszorgó világ a lázas

lelket földuzzasztja, túlhabzó barokk

pózba facsarja, majd a tárt karok,

szélfútta leplek, égre esdő fintorok

extázisában megfagyasztja; őrzöm

kiszáradt héjamat: sem

szétzülleni, sem terjeszkedni nem bírok.

Lejátszatlan lemez

Nem táplál, csak lehúz ez az idő: nehéz vagyok, mint

a megcsalatott farkas, gyomrában a kővel.

Szerelmeim és helyváltoztatásaim

érzékeim gyéren lakott, havas

provinciáin zajlanak,

a csípős unalomba kergült vagy apátiába süppedt

főváros nem akar tudni róluk: nem jegyzi őket

szeszélyes nyilvántartásaiban; hírlapjai szerint

makacsul nem történik semmi… A rosszkedvű hatalom

hivatottságában maga sem hisz,

légből kapott intézkedéseit

máról holnapra visszavonja. A léggömb-eszmék helyett

jobb szeretnék valami súlyos és kerek

elfogultságot: ha a lábamra ejtem,

igazán csontot törjön. Ahogy gyerekkoromban

a poros fénykévékkel áthatott sötét templomban

álldogáltam, ünneplő rakott szoknyámban, szívemben

mártírok harcias hitével. Most minden indulat

befullad félúton: csak ajtórés alatt

előfüstölgő szobatűz, magát emészti,

az ajtón nem zuhan ki… A szédület,

amelyet épp hogy serdülve ígért a test

tűzvész romantikája – mikor a kemény sugárban

az uszoda forró kövén megálltam

a szeplős, villámló tükör előtt –, mikor a hőség

remegő másvilágában vakító lehetőség:

nőtt a nap, a víz, a kő extázisában

a gyerekkor esetlen, vak húsában,

és szerelem volt a világ lelke – igen, ez

kifizetetlen számla, lejátszatlan lemez.

Zörögve és kattogva

Zörögve és kattogva, megint jön,

a lábamról lever,

otromba, komor, ómódi jármű a lejtőn:

patetikus gyönyör.

Dühödt, vakító teológia,

kivédhetetlen Isten-érv,

csörömpölve bezúzza a

világ kirakatüvegét.

Piros lábaska, összerakható

toronydaru, fehér köpeny vagy szőke fürtök:

mindent, ami tevékeny és jóravaló

elvisz megint az ördög.

Mindegy, hogy lépcsőház, üres vonat,

temetőárok, dombtető –

a súlyos sátor bárhol perc alatt

felüthető.

Elszabadult égi mérték, a földre vetve

minden szilárdat szertedúl.

Megint egyszer homokra építettem,

megint csak összedűl.

Beismerés

Nem könnyen tűröm könnyűségemet.

A ki tudja hányféle bokron szedett

szélfútta elveken rögtönzött életet

a boldog és komor korlátoltság helyett.

Hiányolom, hogy semmilyen lázas tömeg

nem zár magába, míg a tér fölött

zászlódíszes hajóként száll az erkély,

a reflektor csapzott, sötét eget

meszel ecsetjével, és fejünk fölött lebeg

a fény spirituszában a félve imádott arcél,

toronyzene és biztató szózat szemerkél.

Vagy gipszvirág-füzéres egyleti táncterem

erotikus erőtereiben

foroghatnék – a gyanakvó közfigyelem

hideg, színes tűzként futkosna bőrömön,

és a kijátszva eleven

szabályok szemrehányó szemétől az öröm

kockázat és titok láncára fölfűzött

tükrös vásári gyöngyszem lenne apróbb szemek között,

történet csattanója. Nem véletlen parázs

hamu időben, űrbe nyilalló tűszúrás.

Vagy lehetnék szerényebb is? Mintha rongyoszsák

borulna ki a déli fényre: egymás

hegyén-hátán, a zavaros piac

padján megfér a csorba bögre, rozsdás

óraszerkezet vagy züllött Ofélia-

hajú baba: porcelán arca pozsgás

félgömbje fölött üres szemüregbe tűz a nap.

Idióta gyerek mosolyával, sima

holdarcával nem ítél és nem értékel a

boldog, arkangyali tárgyilagosság.

Epizód

Nem érdemes megjegyezni, melyik

ajtó hová vezet – másodszor úgyse

tapogatom a sötét hall szögleteit

kilincs után, ügyelve, hogy a padló nyögése

ne verjen föl ki tudja kit. Mint bármi mást,

miért inkább egy idegen lakást

jegyezzek meg? A tükrön az alig-

fényben a spray-k, fogmosópoharak

ikersorát, köztük pillanatig

magamat is, zilált körvonalat.

Hiába esik meg velem, kivet:

az eseményben idegen testszövet

vagyok csak. De ha hiányzik is a

megidézett lélek, a kockás takarón az

előzékeny szertartás minden gesztusa

– a közös készlet variációi,

de mennyi ötlettel, milyen egyénien! –

szóval az egész nyaktörő rítus olyan

gördülékeny szenvedéllyel működik,

ahogy nem csökken a sorsüldözött

hősnő gyásza, legyen akár a századik

este, amikor tenger és súgólyuk között,

dúlt fürtjeit hitetlenkedve rázva,

hosszan mered keblére vont kezére.

Ünnepi műsor

Egyrészt az ország nagyjai^*, komor vagy

döcögve nyájas, éltes embriók, a túl nagy

ünnepi díszletek között lebegve;

másrészt aranyfüst, valcer, bonbonos-

doboz-idill, harisnya-füstön át a hús,

flitterrel leöntött őszi keblek.

Egyrészt a kivilágított hidak, hajó-

hadak, a fényszóró sötét folyó

fölött pásztáz, az égen kibomló szikrakévék;

másrészt cinkos mosoly, jólértesülten

kacsintva hajlongó hibátlan öltöny,

hibbant derűt sugárzó holdvilágkép…

E zárt edényben az erényben dús spenót

áthatja a kecses tejszínhabot:

minden árnyalat folyvást veszít

különbségéből, és egy szintre pusztul össze;

jobb híján az egész kedélyes, zagyva massza

saját magát eszi.

Csillárlehetőségek

Egyetlen döntés is elég,

hogy végleg elpukkanjanak a még

lebegő lehetőségek. Ha a szobába,

ahol most a zseblámpafény amőba-

teste csak a csupasz falakra

vagy a padlószőnyeg bolyhaira folyik rá,

csillárt választanék – nem tehetném meg ezt se,

hogy azután mindenben ne kövessem

a már adottat. Például amelyikről

estükben megfagyott dús fürtökben szakad le

a szivárványos zokogás, korántse

tűrne bármit el: az égők fehér gyümölcse

izzó megrovást szívna a falból,

ha hétköznapjaim lágy masszáját ezentúl

formákba nem szorítanám, a létfenntartás rutinját

takarosan átszellemítve. Itt lenne mindjárt

a terítés művészete: a fenyőgallyal díszített

réztartóban a gyertyát derengő lényege

lassan kitöltené; tüzes

lélekként hatná át a bort. Éjszaka a komor

kettőságyból a hegy-völgyes ágynemű

ovális állótükrömben kísértene

fehéren. A puritán fémtányér alatt viszont

életemet néhány végső elemre

szűkíteném: egyfajta szerzetesség

lenne a Mű vagy az Ügy – egyszóval valami

közhasznú érdekében, ami majd betömi

minden kétely száját. A monománia

átmenet nélküli fényei-árnyai

kopár cellát rajzolnának elő.

Áttetsző lennék, mint a csecsemők,

hajviseletemből és érzelmi életemből

minden fölöslegeset száműznék. Ezzel szemben,

amelyiken piros pettyes kötényben

medvék táncolnak, azt jelentené, hogy

őszinte vagyok, gyermeteg, merő

tejszagú jószándék, formákra mit se adnék,

meghitt szobákban hömpölyögnék, nagy piros szív,

gyöngédségem hánytorgó húslevesben,

varangy uborkában, selymes sápadt befőttben

tárgyiasítanám. A téli űrre

lámpám: narancsszínű szelíd lélek vetülne,

lennék a hold jeges ragálya ellen

hatásos háziszer, meleg kelttészta, dunyha.

Csak épp, amelyik lehetővé, a döntést ugyanaz az önkény

teszi érvénytelenné is. Jobban szeretném

bizonytalan időre visszavonni magam,

egyelőre az üres szoba szőnyegén

gömbölyödni össze, amíg valami – bármi –

végleg el nem dől, zuzmóvá válni, várni.

Házasságtöréseink

A zseniális szervezések!… „Top secret” dokumentumok

körmönfont elrablásához se lenne sok

ennyi sietős lelemény: a könnyes konspirációk

szennyes presszókban, a gyors telefonok… No és a minden-

féle helyszínek: hátsóülésen, puszta földön

– szemben a lomb alulnézetben – vagy a kölcsön-

szobák, borosüveg-lámpáikkal, a hímzett

díszpárnákkal… Vagy éppen a megszokott falak közt

támaszthatunk – kétbalkezes betörők – röpke tűzvészt,

nyomtalanul, remélhetőleg… És furcsamód tágíthatónak

bizonyul az idő: egy szeles idegen évszak

költözik hézagaiba – míg aztán újra vissza

nem forr ez a vészkijárat is – most már örökre, vagy

még feszegetjük a zárat, egyre vadabbul, ahogy

a fűtés ki-kihagy, és a levegő is egyre fogy.

Feltételes mód

Ha már nem élnél – erre gondolok,

s hirtelen olyan értékrobbanáson

megy át –, mit nem adnék, hogy újra lássam

„akkor” – minden szavad és gesztusod,

mint amikor a forró víz alatt

a hőmérő üvegfalát kivágja

a higany. És hogy így vagy úgy, de máshogy

lesz minden – ilyen fogadalmakat

próbálok meg betartani. De nem

élhet sokáig meg az érzelem

feltételes módban: nem is külső erőtől,

pusztán a – pár másodpercnyi – időtől

bomlik el. Kezdődhet a reménytelen

egymást ölő társasjáték elölről.

Kapcsolatok

Nagyjából két csoportra oszthatók

a dolgok: mindarra, amiben hibás vagyok,

és arra, amiben nem. Ez az utóbbi csoport lényegében

elhanyagolható.

Megtudom, az én hajam tömte el megint

a lefolyót. Közlik: az influenza-

vírust is én hoztam haza. Miattam kellett

éjfélig fönnmaradni, mosni-fonni, eladni

a kis ezüstdobozt, a csomagban érkezett

flitteres hálóinget. Rendben van, gonosz vagyok,

nem tetteimben, lényegemben. Jobb lesz, tudom,

az ellenkezőjét sem követem el, különben

nem marad el a megtorlás: a számozott ajtó mögött

pikkelyesen hámló, fehérre mázolt

éjjeliszekrényen gyógyszeres fiolák és

félig töltött narancsleves pohár; sőt

koszorúk megbarnult rózsákkal, rongyolódó

sötét szalag, ázott aranybetűk – ilyesmik

következnének biztosan. Lehet, hogy

az athéni földrengést is én okoztam?

A holdfogyatkozást is? Ártó hatásom,

borfolt az abroszon, minden irányba kiterjed.

Vádaskodó kislányhang fonnyadó

szájból; a szeplős kéz valamit mindig gyűröget:

papírzsebkendőt, rádióműsort, egy láthatatlan

terítő rojtjait. A tétova gombszemekben

vád, vád – a régi képeken

bolond kerek kis sapkák, gombaforma

parányi retikül, bokáig omló

nyáriruhák győztes barokk redői

a kardvirágágyás vagy a szökőkút

előtt; a keskeny vállpántok fölött

tündöklő kulcscsont – jókora romboló erő lehet

bennem valóban.

Mire az ember észbe kapna, már csak

valamit kiszorítva, már csak valami árán,

már csak bűnök-ellenbűnök hálózatában…

Azt álmodom: napfény, szoba, edénycsörgés – közben tudom:

valaki a falon túl, valamilyen füsttelen szobatűzben…

és az ajtó nincs bezárva: de én nem, én nem, én nem –

Pillanatkép

Augusztus Erkély Este hat

sötétedik Boldog vagyok

és nem vagyok A vízszintes irányok

befagynak röptükben A távlat

lefele szív Boldog vagyok

és nem vagyok A szemközti házsor árnya

az úttesten már átcsúszott

most az innenső falon haladva

jön fölfelé Sorban kioltogatja

a zöld növényi izzást a szomszéd balkonok

kőcsészéiben Boldog vagyok

és nem vagyok És most már hadd ne hadd ne

történjék semmi Összetörne

bennem a féltve egyensúlyozott

vízfelület amely már tükrözni nem kíván csak

szeplőtlen űrt Boldog vagyok

és nem vagyok vagyok és nem vagyok

boldog vagyok és

Időtöredékek

Nem ezt a szobát hagytam itt: a délelőtti

tárgyilagos volt, ész- és okszerű,

valószínű. Családi étkezések,

összezördülések, túlfűtött unalom vagy

pletykák színtere: polgári szalon, egy

középfajú színmű első-utolsó

felvonásának díszlete.

Most két spalettátlan ablakon át

dől be a havas téli ég, a hó, a holdas

hó világossága; két túlvilági zöld,

sugárzó téglalap között egy harmadik, bizonytalan

szellem-fénypocsolya a falon: a nagytükör. A tárgyak

a Földnek a Hold felé forduló oldalán

könnyebbek: lazuló körvonalakkal

úsznak a tömény oldatban. A klasszicista nappal

után e távollétemben kitört

stílusváltásban, kísértet-korszakban, egy lebegő

utalásban kell laknom.

Ugyanez a szoba, tíz éve, húsz. Így változatlan

feltételek mellett jól megfigyelhető,

milyen fogásokkal él az idő. A jeges áradatban

ázva, váratlanul, a semmiből a

sötétben zajló működés villámló múlt-szilánkokat

vet föl: nem képeket, de

az átélés egykori módját. Mintha a nagytükör

befagyott rétegeiből bukkanna föl,

megőrizve hibátlan, a tizenhárom éves

esetlen serdülő test, a fagyfoltos kamaszláb

parafatalpú szandált visel, melyről a légies lelet

kora azonosítható; az immár muzeális

blúzok redői közt vagy meztelen figyeltem,

mennyit nőtt a mellem, nyári délelőtt az

üres lakásban, kulcscsörgést fülelve…

(Vagy amikor a kisvárosi korcsolyapálya

villanyfényes jegéről félreállva

a sötét hóbuckák közé, ki a torlódó körből, amelyre

buzgó hangszórókból dőltek recsegve

a hatvanas évek slágerei – felnézve láttam,

a hangos körhinta magas csúcsában

hogy áll, saját tejszerű fényének szivárgó

levében, a hold, a lélegző hiány-idom,

mint egy gyötrő feladvány hirtelen

álombeli megoldása – kerek,

vakító evidencia…)

Magánkorszakaim: külön divattal,

korszellemmel, történelemmel,

intézményekkel mindegyik: az emlék

egy-egy év sajátos ízéről, érzelmi árnyalatáról

lokalizálható… Aztán sokáig

semmi: üresen őrlő kar, a surrogó sötét szalag

némán szaladt, a gép egyetlen pillanat

fokozatosan fakuló példányait

ontotta. Most megint

a helyzet kibocsátja csápjait,

indul, visszadöccen, indul. A befagyott folyamat

fel- és beenged. A ki tudja, mit

záró zárban elfordul a kulcs –

ki tudja, mi –, nyitom, kinyit.