Hangok

Válogatott és új versek

 

 

 

 

Jóslatok és határidők

 

 

 

 

December

Birtokba venni miért kívánjam
e meddő és sötét időt? E nyirkos és
villanyfények között imbolygó délutánban
kinek érzékei ne sejtenék meg az év
legmélyebb pontját – a várakozás idejét,
az átmenetét? A közt vagy átjárót két ismeretlen
tér közt… A vonulást a kiszáradt medren át.
Az üzletek fölött, fenyőgallyak közé fűzötten
mezítelen villanyégők világolnak a ködben,
melynek sem centrumát, sem szilárd
partját nem érezni. Érzékeim is alacsony lángra csavartan
égnek. Miért akarjam
lángba borítani e homályos téli órát,
az alkonyét? E szétfolyó időt, amely sem
vágyát a szívnek, sem örömét az elmének, sem elragadtatását
a léleknek nem ismeri? Szélbe vetetten
az ellenállás nélküli közegben
elúsznak tetteim. A hídon, a fekete víz felett,
ritkítva a ködöt, a sárga kandeláberek
lobbantják föl a szél testét. Ki mint folyóba fog
lépni a mi időnkbe, majd a sötéten
áradó, vízszagú szélben
érez először önmagára. Most
nincs tárgya még a vágynak. Várakozz…

 

 

 

Szozopol

A képeslap-tájból kivakít a fehér:
hirdeti égő dogmáit a dél
katedrájáról a nap.
A város a fényben, mint remegő likacsos hab
összeesik, mint romló gyümölcs beroskad,
keserű magjára tapad.
Süti talpunkat a lejtős udvar köve, hol
zuhany alá fügefaág hajol,
a sötét falon tüzes tükörlap.
Mint a szesz, éget a dél: a kéz, ha tán
a forró lében a lényeg után
horgászna, sziszegve elolvad.
A part meg a ház közt, oda-vissza, a nap,
hamarabb, mint a kádban a víz, leszalad,
körülgyűrűzve centrumát: kerek hiányt.
Üveglapra szórt fémtárgyak: égnek a tények.
Sosem a vélemények és remények,
az ünnepek, a hitviták, az intrikák.
Vakáció, idő idézőjelben: a kinti délből
a hűvös házba; a vörösbor és a sós bőr
íze, szárazvillám gyönyör, de mintha
kölcsönkért testben. Sosem a
csalás, csalódás vagy család epikuma:
üres extázisban repül s száll le a hinta.
A ránk dűlt állandó jelen alatt
cselekmény nincs: csak a pillanat
szórtan villámló aszkézise.
Csak pont, sosem vonás; sosem a lényeg,
sosem a vélemények és remények,
sosem történik semmi se.

 

 

 

Többé már…

Többé már nem nyitom meg szívemet,
sem cél felé már nem törekszem.
A józan július, a rendezett,
rendszert virágzó őrület
érzékeinkben ég, mint só a sebben.
Falak között, színes ponyvák alatt,
örökzöldek között a déli pillanat
sötét szentszobra horpadt
szájjal, százévesen. A jéghideg,
világra szegzett pillantás nem tűri meg
ellenpontját: a holdnak
meredt vak arcot, szélbe szórt hajat:
az elragadtatást. Minek, ha égre vagy
ködös jövőbe fordul, a szem?
Minek a tűz, a láz, minek a sápadt
megszállottság, a tövis vagy a lángok?
Minek a végső szerelem?
Miért választanék? Miért keressem
– ha nincs – az égi lángot, s hogy kitessen
a hús alól a szárnyas szerkezet?
Ami a boldogság anyaga volt a testben,
kiégett rég. Miért egyetlen
remény a tízezer helyett?
A hálóból, amely magunk vagyunk, nincs
kibonyolódni mód, nincsen kiút, nincs
megoldás: sem bogát megoldva, sem
széjjelzilálva, sem csomóba rántva,
vagy eltűnve önnön résein át a
világ vizeiben.

 

 

 

Nagyböjt

Komor boldogság, aszkézis, mely szerelem:
csak a reménytelen őrzi magát.
A Vérmezőn át, naptalan reggeleken
látom: mint ragály, fekete láng
terjednek a borókák. Mint zörgő héjban sötét mag
– kettéharapva tűz – úgy hordozza az évszak
ellentétét: a monotónia
húsában extázis – villámló ideg lakik.
Magam fosztom meg díszeimtől magam.
Nem is kívánom, ami nem adatik.
De gazdálkodván csak a kevésből, ami van,
kuporgatván, látom: ablakait
bevágva, ívpapírt és naptárlapot kavarva
a léghuzatban, zivatar zúdul a Hivatalra,
fény és szél vihara vakít,
rázkódtatva a díszterem mellszobrait.
Látom: szenvedély szelében forognak az ívek,
belső tüzüktől sápadtak a szobrok.
A vágy szemén kendő volt: birtokolva,
karomban ismerem föl célomat.
A tényeket egyetlen hasító pillanat
vonatkozások hálójába vonja.
Hol delelő ponttá szűkült az öntudat,
tüdőmet boldog félelem marokra fogja…
Fölgyújtva napjaim – mint fémtárgy föld alatt,
vagy a vízmozgás visszfénye a parti lakások mennyezetén:
fojtott sugárzás, testetlen zajló áradat –
a letakart tükrök, kereplők, lecsavart
láng idején átég a remény, a remény.

 

 

 

Sirám

Elsodrattatom, szétszórattatom…
Mint ha a macska, nyújtózkodva a napon
az üres levegőbe pofozgat, olyan,
amit tehetnék még, amit valaha tettem.
Mert nincs mire várnom, a várakozás
oszlopáról mivel leestem,
nem őrizem magam: süllyedjen eleven
sárba: gödrös hájba a testem,
ráncos harisnyával dagadt bokámon
tizenkét nyávogó kölykem etessem.
Ha már sivatagban vonultam nem vezérli
égő rögeszme, hogy mint csillagomat, kövessem,
száradjak el: merev haj, rúzsos pergamen bőr,
üvegkocsonyában úszó riadt szem
– meddő papnő – albumokkal, lejárt műsorfüzettel
tömött fiókban elgurult időm keressem,
szenvedélyben össze nem rándult részletekben,
jósdámban, honnét megszökött az isten…
Ha nem lehetek az, amire lettem,
ami lehetnék még, ne legyek az sem.
Elsodrattatom, szétszórattatom…

 

 

 

Fejjel lefele

Az időből kihullt a változás
képessége. Romlandó részeit
szervetlen, síkos tökélyre cserélte. Mint
műfog a szétpuhult arcból, vakít
a fennálló kikezdhetetlen
fölénye. Támadásra meg se rezzen,
kioktat puszta létével, meg- és leint.
Az állólámpa fénykörében hátradőlve,
kényelmesen keresztbevetve lábam,
bámulom a valószínűtlen nőt, aki
fejjel lefele röpül a kiskanálban,
az önjelölt Johannát, lángszerűre
keskenyedő koponyája körül
választottsága villanyégő csillagával,
aki bölcs is, mint a nap,
mikor a nyári dél
pedáns őrületében ingnyakat,
száradó lepedőt vagy újságlapot fehér
idézőjelbe ránt – jeleket látni vél
égen-földön – aláhúz, rámutat.
A vánszorgó világ a lázas
lelket földuzzasztja, túlhabzó barokk
pózba facsarja, majd a tárt karok,
szélfútta leplek, égre esdő fintorok
extázisában megfagyasztja; őrzöm
kiszáradt héjamat: sem
szétzülleni, sem terjeszkedni nem bírok.

 

 

 

Lejátszatlan lemez

Nem táplál, csak lehúz ez az idő: nehéz vagyok, mint
a megcsalatott farkas, gyomrában a kővel.
Szerelmeim és helyváltoztatásaim
érzékeim gyéren lakott, havas
provinciáin zajlanak,
a csípős unalomba kergült vagy apátiába süppedt
főváros nem akar tudni róluk: nem jegyzi őket
szeszélyes nyilvántartásaiban; hírlapjai szerint
makacsul nem történik semmi… A rosszkedvű hatalom
hivatottságában maga sem hisz,
légből kapott intézkedéseit
máról holnapra visszavonja. A léggömb-eszmék helyett
jobb szeretnék valami súlyos és kerek
elfogultságot: ha a lábamra ejtem,
igazán csontot törjön. Ahogy gyerekkoromban
a poros fénykévékkel áthatott sötét templomban
álldogáltam, ünneplő rakott szoknyámban, szívemben
mártírok harcias hitével. Most minden indulat
befullad félúton: csak ajtórés alatt
előfüstölgő szobatűz, magát emészti,
az ajtón nem zuhan ki… A szédület,
amelyet épp hogy serdülve ígért a test
tűzvész romantikája – mikor a kemény sugárban
az uszoda forró kövén megálltam
a szeplős, villámló tükör előtt –, mikor a hőség
remegő másvilágában vakító lehetőség:
nőtt a nap, a víz, a kő extázisában
a gyerekkor esetlen, vak húsában,
és szerelem volt a világ lelke – igen, ez
kifizetetlen számla, lejátszatlan lemez.

 

 

 

Zörögve és kattogva

Zörögve és kattogva, megint jön,
a lábamról lever,
otromba, komor, ómódi jármű a lejtőn:
patetikus gyönyör.
Dühödt, vakító teológia,
kivédhetetlen Isten-érv,
csörömpölve bezúzza a
világ kirakatüvegét.
Piros lábaska, összerakható
toronydaru, fehér köpeny vagy szőke fürtök:
mindent, ami tevékeny és jóravaló
elvisz megint az ördög.
Mindegy, hogy lépcsőház, üres vonat,
temetőárok, dombtető –
a súlyos sátor bárhol perc alatt
felüthető.
Elszabadult égi mérték, a földre vetve
minden szilárdat szertedúl.
Megint egyszer homokra építettem,
megint csak összedűl.

 

 

 

Beismerés

Nem könnyen tűröm könnyűségemet.
A ki tudja hányféle bokron szedett
szélfútta elveken rögtönzött életet
a boldog és komor korlátoltság helyett.
Hiányolom, hogy semmilyen lázas tömeg
nem zár magába, míg a tér fölött
zászlódíszes hajóként száll az erkély,
a reflektor csapzott, sötét eget
meszel ecsetjével, és fejünk fölött lebeg
a fény spirituszában a félve imádott arcél,
toronyzene és biztató szózat szemerkél.
Vagy gipszvirág-füzéres egyleti táncterem
erotikus erőtereiben
foroghatnék – a gyanakvó közfigyelem
hideg, színes tűzként futkosna bőrömön,
és a kijátszva eleven
szabályok szemrehányó szemétől az öröm
kockázat és titok láncára fölfűzött
tükrös vásári gyöngyszem lenne apróbb szemek között,
történet csattanója. Nem véletlen parázs
hamu időben, űrbe nyilalló tűszúrás.
Vagy lehetnék szerényebb is? Mintha rongyoszsák
borulna ki a déli fényre: egymás
hegyén-hátán, a zavaros piac
padján megfér a csorba bögre, rozsdás
óraszerkezet vagy züllött Ofélia-
hajú baba: porcelán arca pozsgás
félgömbje fölött üres szemüregbe tűz a nap.
Idióta gyerek mosolyával, sima
holdarcával nem ítél és nem értékel a
boldog, arkangyali tárgyilagosság.

 

 

 

Epizód

Nem érdemes megjegyezni, melyik
ajtó hová vezet – másodszor úgyse
tapogatom a sötét hall szögleteit
kilincs után, ügyelve, hogy a padló nyögése
ne verjen föl ki tudja kit. Mint bármi mást,
miért inkább egy idegen lakást
jegyezzek meg? A tükrön az alig-
fényben a spray-k, fogmosópoharak
ikersorát, köztük pillanatig
magamat is, zilált körvonalat.
Hiába esik meg velem, kivet:
az eseményben idegen testszövet
vagyok csak. De ha hiányzik is a
megidézett lélek, a kockás takarón az
előzékeny szertartás minden gesztusa
– a közös készlet variációi,
de mennyi ötlettel, milyen egyénien! –
szóval az egész nyaktörő rítus olyan
gördülékeny szenvedéllyel működik,
ahogy nem csökken a sorsüldözött
hősnő gyásza, legyen akár a századik
este, amikor tenger és súgólyuk között,
dúlt fürtjeit hitetlenkedve rázva,
hosszan mered keblére vont kezére.

 

 

 

Ünnepi műsor

Egyrészt az ország nagyjai*, komor vagy
döcögve nyájas, éltes embriók, a túl nagy
ünnepi díszletek között lebegve;
másrészt aranyfüst, valcer, bonbonos-
doboz-idill, harisnya-füstön át a hús,
flitterrel leöntött őszi keblek.
Egyrészt a kivilágított hidak, hajó-
hadak, a fényszóró sötét folyó
fölött pásztáz, az égen kibomló szikrakévék;
másrészt cinkos mosoly, jólértesülten
kacsintva hajlongó hibátlan öltöny,
hibbant derűt sugárzó holdvilágkép…
E zárt edényben az erényben dús spenót
áthatja a kecses tejszínhabot:
minden árnyalat folyvást veszít
különbségéből, és egy szintre pusztul össze;
jobb híján az egész kedélyes, zagyva massza
saját magát eszi.

 

 

 

Csillárlehetőségek

Egyetlen döntés is elég,
hogy végleg elpukkanjanak a még
lebegő lehetőségek. Ha a szobába,
ahol most a zseblámpafény amőba-
teste csak a csupasz falakra
vagy a padlószőnyeg bolyhaira folyik rá,
csillárt választanék – nem tehetném meg ezt se,
hogy azután mindenben ne kövessem
a már adottat. Például amelyikről
estükben megfagyott dús fürtökben szakad le
a szivárványos zokogás, korántse
tűrne bármit el: az égők fehér gyümölcse
izzó megrovást szívna a falból,
ha hétköznapjaim lágy masszáját ezentúl
formákba nem szorítanám, a létfenntartás rutinját
takarosan átszellemítve. Itt lenne mindjárt
a terítés művészete: a fenyőgallyal díszített
réztartóban a gyertyát derengő lényege
lassan kitöltené; tüzes
lélekként hatná át a bort. Éjszaka a komor
kettőságyból a hegy-völgyes ágynemű
ovális állótükrömben kísértene
fehéren. A puritán fémtányér alatt viszont
életemet néhány végső elemre
szűkíteném: egyfajta szerzetesség
lenne a Mű vagy az Ügy – egyszóval valami
közhasznú érdekében, ami majd betömi
minden kétely száját. A monománia
átmenet nélküli fényei-árnyai
kopár cellát rajzolnának elő.
Áttetsző lennék, mint a csecsemők,
hajviseletemből és érzelmi életemből
minden fölöslegeset száműznék. Ezzel szemben,
amelyiken piros pettyes kötényben
medvék táncolnak, azt jelentené, hogy
őszinte vagyok, gyermeteg, merő
tejszagú jószándék, formákra mit se adnék,
meghitt szobákban hömpölyögnék, nagy piros szív,
gyöngédségem hánytorgó húslevesben,
varangy uborkában, selymes sápadt befőttben
tárgyiasítanám. A téli űrre
lámpám: narancsszínű szelíd lélek vetülne,
lennék a hold jeges ragálya ellen
hatásos háziszer, meleg kelttészta, dunyha.
Csak épp, amelyik lehetővé, a döntést ugyanaz az önkény
teszi érvénytelenné is. Jobban szeretném
bizonytalan időre visszavonni magam,
egyelőre az üres szoba szőnyegén
gömbölyödni össze, amíg valami – bármi –
végleg el nem dől, zuzmóvá válni, várni.

 

 

 

Házasságtöréseink

A zseniális szervezések!… „Top secret” dokumentumok
körmönfont elrablásához se lenne sok
ennyi sietős lelemény: a könnyes konspirációk
szennyes presszókban, a gyors telefonok… No és a minden-
féle helyszínek: hátsóülésen, puszta földön
– szemben a lomb alulnézetben – vagy a kölcsön-
szobák, borosüveg-lámpáikkal, a hímzett
díszpárnákkal… Vagy éppen a megszokott falak közt
támaszthatunk – kétbalkezes betörők – röpke tűzvészt,
nyomtalanul, remélhetőleg… És furcsamód tágíthatónak
bizonyul az idő: egy szeles idegen évszak
költözik hézagaiba – míg aztán újra vissza
nem forr ez a vészkijárat is – most már örökre, vagy
még feszegetjük a zárat, egyre vadabbul, ahogy
a fűtés ki-kihagy, és a levegő is egyre fogy.

 

 

 

Feltételes mód

Ha már nem élnél – erre gondolok,
s hirtelen olyan értékrobbanáson
megy át –, mit nem adnék, hogy újra lássam
„akkor” – minden szavad és gesztusod,
mint amikor a forró víz alatt
a hőmérő üvegfalát kivágja
a higany. És hogy így vagy úgy, de máshogy
lesz minden – ilyen fogadalmakat
próbálok meg betartani. De nem
élhet sokáig meg az érzelem
feltételes módban: nem is külső erőtől,
pusztán a – pár másodpercnyi – időtől
bomlik el. Kezdődhet a reménytelen
egymást ölő társasjáték elölről.

 

 

 

Kapcsolatok

Nagyjából két csoportra oszthatók
a dolgok: mindarra, amiben hibás vagyok,
és arra, amiben nem. Ez az utóbbi csoport lényegében
elhanyagolható.
Megtudom, az én hajam tömte el megint
a lefolyót. Közlik: az influenza-
vírust is én hoztam haza. Miattam kellett
éjfélig fönnmaradni, mosni-fonni, eladni
a kis ezüstdobozt, a csomagban érkezett
flitteres hálóinget. Rendben van, gonosz vagyok,
nem tetteimben, lényegemben. Jobb lesz, tudom,
az ellenkezőjét sem követem el, különben
nem marad el a megtorlás: a számozott ajtó mögött
pikkelyesen hámló, fehérre mázolt
éjjeliszekrényen gyógyszeres fiolák és
félig töltött narancsleves pohár; sőt
koszorúk megbarnult rózsákkal, rongyolódó
sötét szalag, ázott aranybetűk – ilyesmik
következnének biztosan. Lehet, hogy
az athéni földrengést is én okoztam?
A holdfogyatkozást is? Ártó hatásom,
borfolt az abroszon, minden irányba kiterjed.
Vádaskodó kislányhang fonnyadó
szájból; a szeplős kéz valamit mindig gyűröget:
papírzsebkendőt, rádióműsort, egy láthatatlan
terítő rojtjait. A tétova gombszemekben
vád, vád – a régi képeken
bolond kerek kis sapkák, gombaforma
parányi retikül, bokáig omló
nyáriruhák győztes barokk redői
a kardvirágágyás vagy a szökőkút
előtt; a keskeny vállpántok fölött
tündöklő kulcscsont – jókora romboló erő lehet
bennem valóban.
Mire az ember észbe kapna, már csak
valamit kiszorítva, már csak valami árán,
már csak bűnök-ellenbűnök hálózatában…
Azt álmodom: napfény, szoba, edénycsörgés – közben tudom:
valaki a falon túl, valamilyen füsttelen szobatűzben…
és az ajtó nincs bezárva: de én nem, én nem, én nem –

 

 

 

Pillanatkép

Augusztus Erkély Este hat
sötétedik Boldog vagyok
és nem vagyok A vízszintes irányok
befagynak röptükben A távlat
lefele szív Boldog vagyok
és nem vagyok A szemközti házsor árnya
az úttesten már átcsúszott
most az innenső falon haladva
jön fölfelé Sorban kioltogatja
a zöld növényi izzást a szomszéd balkonok
kőcsészéiben Boldog vagyok
és nem vagyok És most már hadd ne hadd ne
történjék semmi Összetörne
bennem a féltve egyensúlyozott
vízfelület amely már tükrözni nem kíván csak
szeplőtlen űrt Boldog vagyok
és nem vagyok vagyok és nem vagyok
boldog vagyok és

 

 

 

Időtöredékek

Nem ezt a szobát hagytam itt: a délelőtti
tárgyilagos volt, ész- és okszerű,
valószínű. Családi étkezések,
összezördülések, túlfűtött unalom vagy
pletykák színtere: polgári szalon, egy
középfajú színmű első-utolsó
felvonásának díszlete.
Most két spalettátlan ablakon át
dől be a havas téli ég, a hó, a holdas
hó világossága; két túlvilági zöld,
sugárzó téglalap között egy harmadik, bizonytalan
szellem-fénypocsolya a falon: a nagytükör. A tárgyak
a Földnek a Hold felé forduló oldalán
könnyebbek: lazuló körvonalakkal
úsznak a tömény oldatban. A klasszicista nappal
után e távollétemben kitört
stílusváltásban, kísértet-korszakban, egy lebegő
utalásban kell laknom.
Ugyanez a szoba, tíz éve, húsz. Így változatlan
feltételek mellett jól megfigyelhető,
milyen fogásokkal él az idő. A jeges áradatban
ázva, váratlanul, a semmiből a
sötétben zajló működés villámló múlt-szilánkokat
vet föl: nem képeket, de
az átélés egykori módját. Mintha a nagytükör
befagyott rétegeiből bukkanna föl,
megőrizve hibátlan, a tizenhárom éves
esetlen serdülő test, a fagyfoltos kamaszláb
parafatalpú szandált visel, melyről a légies lelet
kora azonosítható; az immár muzeális
blúzok redői közt vagy meztelen figyeltem,
mennyit nőtt a mellem, nyári délelőtt az
üres lakásban, kulcscsörgést fülelve…
(Vagy amikor a kisvárosi korcsolyapálya
villanyfényes jegéről félreállva
a sötét hóbuckák közé, ki a torlódó körből, amelyre
buzgó hangszórókból dőltek recsegve
a hatvanas évek slágerei – felnézve láttam,
a hangos körhinta magas csúcsában
hogy áll, saját tejszerű fényének szivárgó
levében, a hold, a lélegző hiány-idom,
mint egy gyötrő feladvány hirtelen
álombeli megoldása – kerek,
vakító evidencia…)
Magánkorszakaim: külön divattal,
korszellemmel, történelemmel,
intézményekkel mindegyik: az emlék
egy-egy év sajátos ízéről, érzelmi árnyalatáról
lokalizálható… Aztán sokáig
semmi: üresen őrlő kar, a surrogó sötét szalag
némán szaladt, a gép egyetlen pillanat
fokozatosan fakuló példányait
ontotta. Most megint
a helyzet kibocsátja csápjait,
indul, visszadöccen, indul. A befagyott folyamat
fel- és beenged. A ki tudja, mit
záró zárban elfordul a kulcs –
ki tudja, mi –, nyitom, kinyit.

 

 

 

Tovább egy házzal

 

 

 

 

Tovább egy házzal

Itt eddig még nem, itt többé soha:
jár-kel a fény a házban, átsajog
helyiségeken: hol a jégszekrény, hol a
mosdó vagy a fürdőkád oldala
árad meg fehéren a félhomályban, ahogy
nyitok-csukok ajtókat, elmosom
a két poharat, itt többé sosem,
itt még nem eddig, de most mindezt: a sarokban
a rossz mosógépet, a sötét polip-kaktuszokkal,
a párkányt, a tükörhöz tűzött képeslapon
a tenyérnyi Füredet: átlakom
emlékemmé. Ami szilárd volt, végleges volt,
kitöltött tér – ezentúl élőként élő testbe
épül és időbe. Vizet zúdítanak ki
a ház elé: egyetlen pillanatra,
mielőtt lenne szürkén sötétebb szürke folt,
árnyéksík: sugárral, iránnyal áthatott
el- és szétszáguldás, csillagrendszer.
 
Ahogy kinn a lomb
megbiccen, kigyullad-kihamvad a veranda
linóleum-padlója. Itt már sosem, de
majd máskor, másutt, miközben öntudatra
lassú hullám dobálgat, más falakra,
repedések, képek más rendszerére
föleszmélő szemekkel – felszinére
az örvénynek sehonnan ez forog,
hogy lennék majd itt és most akkor ott.

 

 

 

Allegória

Mintha fordítanának
diát a fény felé
a Törökugrató fölött
égő üveg az ég
Az izzó vas vödörbe
merült Az M7-es
felől már holdas, szürke-kék
díszpárna dermedez
Terítve mint évezredek
síkban Isten elé
jobbról még nyugtalan tűz
éjjel van balfelől
Parázsló túlzott ég előtt
sötét ugrás a domb
a két vásári véglet
boldogság fájdalom
emitt De már a kékek
de már az enyhület
a semmi hűse bal felől
a nincs a nélküled
Vacogva két idő közt
imbolygó balkonon
a „nemsokára” bal felől
a „volt” a jobbomon

 

 

 

„Vad éj, vad éj”

 
Vad éj, – vad éj!
Lennék veled,
Emily Dickinson
 
Reggel, nem éj – de szűken
mérik ezt is: szemünk
az ágyban is az órán, kapkodva öltözünk fel,
s bár intézményesül
az érzelem hamar: formát, szabottat,
s menetrendet követ,
együtt-időnk enyém ma sem szokásjogon, csak
véletlenként lehet,
akkor, mikor… és lenne rá istenkisértés
számítanom.
Füstbement alkalom után körül ha néznék,
vissza káröröm
nézne, ha ágyneműt frisset húztam, ha csészét
kettőt vettem elő.
Párhuzamos megoldás-lehetőségek résén
kizöldellt évelő
kompromisszum… A „szenvedély jogáról”
beszélni – mint
kitömött pávával, gyümölcskosárral
ékített avitt
kalap, mosolyt fakasztana. Lemondva válni:
oly ódon, szinte már
újdonság ízű módszer. De át ki nyújtaná, mi
érte jár, a bért:
hogy testünk éh marad bár, jóllakik legalább
lelkiismeretünk?
Enélkül mint bögöly csípne a vád,
le miről maradunk.
Másrészt tartást faragni puszta stílus-
igényből – ez,
mint a miénk, vagy nagyobb fanatizmust,
vagy több hiúságot feltételez.
Éldelve hát morális senkiföldjén,
megvédenünk van elv
tunya döntéshiányt, brutális döntést –
mikor mi kell.

 

 

 

Ezüstkor

A lomboserdőben fényszeplős aljnövényzet:
tömör törzsek között rezeg gubanc ezüst.
A fenyvesben rézsút fénysíkok szeldelik
a teret, tű-avarral terítve a kopasz föld.
Pókhálós málnabokrok, deres bogyók, diófák
mögött a repceföld, most derengő puszta rög,
párába futva. Hátrébb két hosszú épület,
magtárak. Muskotály fényben odébb a dombon
gesztenyefák sötéten; jelentésük: kísértés.
Hűtlenség könnyűsége: boldognak is miért, ha
voltam már, megmaradnom? Kihull nehéz, túlérett
boldogságom szívemből – nem ragaszkodom hozzá.
Még jó, hogy esni kezd: egyszerre itt a zordabb,
komoly, tevékeny évszak. Rohanni, buszra szállni
lehet, kapkodni és kapaszkodni. Hajszálnyi
kétely marad csak vissza: fontosságom fogyása.

 

 

 

Dal

Nem adtad semmi áron
ma már ingyen se kell
idő fogytán az éhség
magát fogyasztja el
A polcokon ha mézre
ha hűlt helyére lel
ha így ha úgy az éhség
magát emészti fel
Időnk majd evvel-avval
mi haszna megterít
telhetett volna jobban
ha rosszul is telik
Hiányával betelten
tegyem most már hova
kellett hiába kellett
most már ugyan soha

 

 

 

Változás

Tegnap napozva még nem
kaszált fű közt Özön
szemmel sárgán-fehéren
nem nézett még a zöld
De mennyiféle zöld és
szélben borsódzva hány
dombhát és búzaföld és
borzongva hány irány
játszott mutatkozott még
metszéspontjukban én
mi játékukba társként
bevont milyen remény
volt már csak volt kivérzett
Szerényebb-ódzkodóbb
fényben nyárvégi képek
párás-tartózkodók
lengnek – de mintha csak
fordulna rám üveg-
bura – még látszanak
már nem érintenek

 

 

 

Avart égettek…

Avart égettek. Dőlt a must szaga,
 
buzgott a kátrány.
Bogáncson ellenfény holdudvara,
 
tépett szivárvány.
Az utca erdő – mélyebb ősz fele
 
lejtett az este.
A szélső ház – a hánytorgó zene
 
majd szétvetette.
Még egyszer ezt, csak ezt, és mást sosem
 
többé: leszállnék
az őszi alvilágba, jobb kezem
 
kezedben, árnyék –

 

 

 

Este

Mi kint fehér vörösként
üt át a rozsdabarnán
árnyékszínház a függöny
foszfortócsák a karfán
A szőnyegen mohos fény
szorosra szőtt a párnán
Csak az üveg jeges-kék
szilánkos ellenállás
Égő háromszöget rács-
árny szabdal sok trapézra
Világló könyvgerincek
Fakul a rút tapéta
Szobámat két egyenlő
árny-félre híg parázsfal
metszi Sötét fotelből
mártom belé a lábam
kigyullad visszarántom
kihuny Motoz a keskeny
áramló kéz az ágyon
szánkázik hűlt helyünkön
Kiformálja redőkből
ott-nyujtóztunk reliefjét
besüppedt délelőttből
kibontott tárgyi emlék
ott árnyék combjaim még
szorítják árny csipődet

 

 

 

Részlet egy lehetséges verses regényből

Kisebb-nagyobb szobákba zsúfolódva,
körül már kénytelen felnőttkorunk
kellékei ugyan (az életforma
meszesedése): hűtőnk, bútorunk,
étkészletünk – az idült ifjúkorra,
miből kikászálódni nem birunk,
az összképből még több elem utal:
a rögtönzésszerű életvitel
jegyében az ágybetét-laticelre
ülünk, s a földre (poszter, ál-ikon
dísznek); félig mint jelképet viselve,
s jelmezt, csapzott magunk. A polcokon
paperbackek között elvétve egy-egy
sorozat, A-tól L-ig lexikon,
s a lemezjátszón hőskorunk örök
félmúltja újra: régi slágerek.
S ahogy a bor apad, morzsás edények
torlódnak össze, döntünk róla: ma
kié az oktalan remény, s kié a tények
diktálta önmérséklet szólama;
s ha egyik-másikunk üres beszédet
tán unna, s történést áhítana,
nincs alkalom, hogy föl ne emlegetnék
mások: hol mindenütt ezt sem tehetnénk.
De a fagyott status quóból naponta
mind több és több fölenged. Hangtalan
gyorsulva helyzetünk határa, mintha
cserép a balkonról, felénk zuhan.
A parti, úgy tűnik, elért a pontra,
ahol a végjáték már benne van,
s mára időben-térben messze tőlünk
bizonnyal eldőlt már, mi merre dőlünk.
Bár még természetét a változásnak
nem, csak tényét sejtjük. Nem tudni, hogy
ridegebb szürke monotóniát, vagy
színgazdag drámai borzalmakat
érünk-e. Részei sorban lejárnak
a kornak, el hol itt, hol ott akad,
s minden megoldás (érezzük mi is
idegeinkben) ideiglenes.
S a várakozás súlyától beomlik
megrendült jelen-tudatunk. Ami
még itt van, látható-tapintható, mint
múltat gyanítjuk máris múlani.
De ami így aligha folytatódik,
lenni mintha másként se bírna, míg
véletlen egyikünk rá nem hibáz
egy változatra: ez lesz, ami lesz.
Kimerevül-e majd a kép – ki árnya
vetül hová, melyik szám szól, ki hol
áll-ül – mikor a köztes téren át a
valószínűség hullámaiból
óvatlanul egy mondat létre rántja
az érlelődőt? Sejtjük majd, mikor
óránk nézzük: a busz még hátha jár –
a „még mindig” letelt, ez már a „már”?

 

 

 

Az elalvás nehézségei

Leőrölve a nap; de a falak merő
imbolygás, mozgalom: sugárküllőket ont
a csillár, plafonra vetítve az üveg
redői, ráncai; a belső fénykörön
rovarok pont-koszorúban nyüzsögnek,
vagy nagy árnyuk a fény zónáin átlobog.
Ablaktábla: szürkés vizekben szén szoba.
Inog a lámpa izzása-vesztett ikre,
sík fekete formák ködlenek, mintha holt
maradék emlékezetében. Eleven
húsomon a villany izzadt nejlont bizserget,
olvasztgatja, káprázik; selyemcukor.
Óralap világít: nem merek elaludni.
Álmom helyiségeiben vár a halott:
a díványon kuporog szokott helyén,
vagy menni készül: igazgatja kötött
szoknyáját, a bélést zizegve a harisnya
megszívja. Ajkát festi, szemöldökét,
vagy könyvét keresi, kötőtűs kosarát.
Pillantását kerülöm: meg ne tudja…
hajnalra szélsodorta papír lesz, üres ruha.
Újra és újra jön, ahányszor szaggatott
álomba szédülök, melyből újra és újra
felver a villámlás: a foszfor égre
kidűlő, ablakomban vakító cikcakk profil.

 

 

 

Napforduló

Már augusztus megint, az ég
 
napszúrást ontó tompa gyöngyház.
Látok kátránylap háztetőn tengni rések
 
közt nőtt ecetfát.
Szédül a strand fakó gyepén sütkérező,
 
fejére turbánt
teker törülközőből, beszívott ajkú
 
arcát vizsgálja zsebtükörben.
A dinnye húsa zöld üveg, a barack
 
húsában valaki vére.
Vattacukor hőség az utcán, minden
 
áttetsző, olvadékony.
Fagylalt folyik, hideg gyöngycseppek
 
égnek izzadt bőrön, ingek tapadnak.
Sötét udvar kútjából a tévéfilm
 
hangjai, mert nyitva minden ablak.
Fölriadok, nem húztam be a függönyt,
 
szürkén süt rám az éji
égbolt üresen surrogó, égve felejtett
 
képernyője.
A múlt évi halott, mindig azon
 
a széken, mely látóteremen túl.
Álmomban sápadt lábfej küszködik
 
fölfele sáros földben.
Alulról fölfelé terjed a gladiólusz
 
lassított robbanása:
néhány napig tart, míg a sárga vagy
 
vörös lángnyelv felér a csúcsra.
Éjjel csukott szemem mögött fehér
 
világosság: a láthatáron
üstökös jön, forog, megrázkódik, hatalmas
 
fény-tyúk, szólít: „leányom”.
Csillárokat forgatnak el fölöttünk
 
lassan: az Oroszlán izzik, a
Szűzbe áttűnik, s minden másképp lesz aztán.
Ami betelt, áthullik egy szitán, ami megérett,
 
véget ér –
nem véget ér, csak most jön el minden,
 
ne félj, ne félj, ne félj.

 

 

 

Dél

Még félórája sincs,
bőröddel puszta bőröm,
még kagyló húsredőkben
szeretkezés csatakja:
két lábfej jobbra-balra
szétdűl, a Nap lezúdul,
szárnyas raj tompa hőből,
jön és elönt, suhog benn
a vibráló vörösben,
fölhat méhembe, mintha
félálomban fogannék
ikerpárt két apától,
sötét és szőke nővért:
az egyik lüktet és fáj,
ragyog és nincs a másik.

 

 

 

Kifestő

piros tetők fölött a
kék ég kis semmi felhők
akár gyerekkoromban
festhettem volna még
alig használt paletta
alig használt világ
ilyen fehér ilyen kék
ilyen tetők alatt
mintha kezdődne mintha
valami mintha kezdet
no szólj már rám ne nézd el
némán hogy megcsalódjam
időben légy kegyetlen
ne hagyj remélnem újra
rohannom esztelen kört
fáradt vagyok ne engedj

 

 

 

Esik

esik esik ma reggel
megindult vízbe mártott
gyufa kihunyt a nyár most
sokáig esni fog
enyhül a nyári téboly
heve renyhül a sürgés
át- s átfolyják a szürkék
a sárga kék piros
hivalkodást az ablak
csorog le most mögötte
a nedves szél az utca
csatornájába tévedt
óriáscet hánytorog
olaj- és sárszínűen
esik miért kimenni
tenni csak lenni lenni
mintha hanyatt az ágyon
egymás mellett karod
tarkóm alatt sokáig
úgysem lehet sokáig
kimenni most sokáig
sokáig esni fog

 

 

 

Jane összegez

„Az alkohol hullám falat
közém s közém simít,
kiolt. Mozog a mozdulat,
mozog s már nincsen itt.
Időm megugrott, előreszaladt
alattam, elragadott
magam elé. A »most«-ba néztem
visszafelé – nem én egészen
voltam nem éppen ott.
Aszfalt puhult, üvegcserép
nyilallott, fém hevült,
járkáltam és mi akkor épp
bennem lakott, az űrt
puncsfagylalttal tömtem. A járda
színén szétmállva-összeállva,
mint ABC-leves-
tészta nyüzsgött tilos értelmű ábra,
kozmikus üzenet.
Fölébredtem egyszer, de nem
ébredt bennem magára,
amire rányíltam. Szemem
egy zacskó oldalán a
betűkön ténfergett, hiába
mondtam ki százszor: TEJPOR, a
jelentés a hangsorba száradt,
de TEJPOR lüktetett tovább, a
látvány gyulladt foga.
Pincérnő is voltam, hotelben,
jó volt. Támaszt üres
síkon görögve labda lelkem
intézményben keres:
identitásomon a rést
reméltem így betömhetőnek,
hol én s szerep teljes fedés-
ben, minden helyrekattan és
kattogtam én is vélhetőleg.
Nézdelve az alkalmi ágyban,
alkalmi váll felett,
a másik nőt rekonstruáltam:
milyen szerelmi technikákban
jártas, a szépszerek
polcán mifélék? Életükbe
ártva, inkább vagyok kicsit,
férjük- s krémjükből részesedve
létem ha létükből lecsíp.
A tornaszőnyegen hanyatt,
szétgördült X, hevertem,
körül kövér nők műanyag
trikókban, s lassan engem
belőlem száműzött a hang,
az áthallás – fülemben
zúgás zúgott, forrástalan
alapzaj, áztattam magam
moraj-fény nélkülemben.
A.-ban teherbe estem és
B.C.-ben elvetéltem,
D.-ben portás lettem, kevés
híján apáca É.-ben.
Helyzetbe hányból hányba léptem,
hányat elúsztatott
lehetne-létet az, mi éppen
mégis meglett így-úgy – csak én nem
voltam egészen ott.”

 

 

 

Egyezkedés

És ha ez most komoly, ha tényleg ez lesz,
 
amit a sűrülő
jelek, bár kétesen, előlegeznek,
 
egyértelmű idő?
Ha a lehetséges világra dől, ha
 
kimoccantva a kő
jelen, ezer fakó lábán alóla
 
félmúlt nyüzsög elő,
mi eddig fojtva lappangott, de hatni,
 
jelezni így se szűnt –
ha az áttételes pokol helyett mi
 
kapunk most egyszerűt?
Sopánkodtunk elég soká: időnkül
 
ezt kaptuk, léttelen
tengődni benne – és ha most fejünkre csőstül
 
tömör történelem
zuhog, ha a sűrű panasz-vetésre
 
most érik meg kaján
termés, mikor unalmam vakmerése
 
többé dehogy kíván
felpörgetett időt, veszélyt a kinti-benti
 
depresszió helyett?
Értéktelent ki fél kockára tenni?
 
De most, mikor veled,
tőled, neked – mikor orsóvá gombolyodva
 
ha tartasz s tartalak,
s ha tudnám, tartalak megint, és újra s újra,
 
bánnám is én, ha csak
ez jutna, ez a langyos fél-éber félig-élet,
 
kiegyeznék vele.
Engem ördög ha visz, hát visz, de téged –
 
téged féltelek.

 

 

 

Kilátás

Van függönyöm, behúzhatom,
ne lássam kinn a köd
falánk hadjáratát a domb,
a gyűrött föld fölött:
a kint kiolt, magába von,
a bent magamba köt.
Csapzott, testetlen nyáj, a zárt
terek felé tolong,
minden szilárdat és simát
puhán kétségbe von,
más-lét tukmálja rám magát,
gazdátlan tartalom.
Naponta gombolyítani
tovább ezt-azt kelek s
kezdődöm újra: tegnapi
teát, zacskós levest
kavarva. Újratölt, ami
üres és rendszeres.
De kinn egy más mozgás kisért,
kisértéssel teli,
tevés-vevésem hátterét
megadni színleli:
sürgő, tüzes derű, de tét,
kontextus nélküli.
Zacskó, törött cső, vörhenyes
kóró, biciklinyom,
zöldhályog tócsa: metszetek
a tél tárlóiban.
Minden ragyogva végleges,
kurzívval szedve: van.
Utalásszerű fény tapint
póznát, szeméthegyet;
a szürke égből tárgya-nincs
ujjongás permetez,
átjár utolsó ízemig,
de kötni nincs mihez.
Ragyogva egy izgága elv
nehézkes köznapon
áttűz. Még más nevén nevelt,
ma nem szólíthatom.
Ha elmarad, kétségbe ejt.
ha jön, kétségbe von.

 

 

 

Nárcisztikus szonett

„Ha nem szeretsz, majd…” Rázott a hideg
fél éjszaka. A délelőtt se jobb.
Iker-görcsöt – medencémbe egyet,
agyamba egyet – egyensúlyozok
föl és alá, de csak fölkevereg,
nem loccsan ki, míg elbotlok a bolt-
ig, és mohón mindent összeveszek,
ami gyerekkorom vigasza volt:
diót, mirelit-málnát, egyebet.
Hát így legyen? Becézzem magam és
istápoljam? Egy bőrben legyek én
gyerek-szülő, szerető-szeretett?
Megoldható talán. Fenyegetés?
S ha az, hatékony? „…kitalál a kín.”

 

 

 

A németalföldi terem

Zöldségek és hering egy asztalon, vagy
borospohár körül széthintve kártya.
Hideglelős, kék-zöld napnyugtakor nagy,
sejtelmes káposztákat visznek át a
patakon szekerek. Egy pincegádor
az ismerős, esővel vemhes villogásban.
Egy kar lámpást emel, az éjszakából
párkányt s repkényt a fény inogva hámoz.
A keret azzal, hogy kimetsz, a tárgyban
lappangó állítást a felszínig
szívja – egy állítást, mely káposzta és hering
és lámpa egyszersmind. Mintha azt mondaná: van,
azt mondja: volt. Oda-vissza hullámverése
fölött egy harmadik idő: az „itt-se-én-se”.

 

 

 

A másik elv

Ez a ragadozó – ez szeretet?
Az érzés minden másra vak dagálya,
amely mellékalakká degradálja,
morális nyűggé, a többieket?
Az egyet és csak egyet
látni mohó szemek szemforgatása:
az, hogy nem és nem én, valami más a
forrása, és hogy így nem tehetek
róla, meg úgy nem… És lehet
szag, érintés, zene – ki bármi váltja,
folyamatos és egyetlen a skála,
közös mindükben egy:
hogy nincs szabály, hogy mind kivételes,
s ha jön, hát jön, és se hűség, se hála –
a pusztán emberi elem nem állja
a versenyt, győz az épp-így-rendezett
anyag: kulcscsont, kezek,
körömház lét- és bonctani csodája,
legmélyem vakszeszély energiája
csak létezést szeret, nem érdemet.
S ha rászorít a lelkiismeret,
a lassú haldoklás csak bosszúvágy: a
lemondást annak a képébe vágja,
kinek látszólag kedvezett:
nézd, mi marad neked
belőlem, hogyha az utamba állsz, ha
ami a sejtjeimben mint a lámpa
süt, s napjaimban, elveszed.
Az öröm olyan robbanó terek
közé ránt föl, olyan súlyos sugárba,
hogy szétrepít a jóság és a hála,
és semmi bűnt nem érzek, nem hiszek,
de józanodva úgy fölémelyeg
minden gyanútlan kegyetlenség bennem,
hogy mint undok szokást, körömrágást rühellem,
mi nélkül el nem lehetek.

 

 

 

Fényes kudarc

Hogy ez a négy-öt év kiöblítette,
ami magát – egek, hány év alatt,
nyolc vagy kilenc? – a rostjainkba ette:
a helyzetet, ahogy – kádban halak –
tartósan fuldokolgattunk: ahogy te
gyötörtél, én hogyan árultalak
el, és viszont – úgy tűnik, lassan olvad
megint elő a múlt alól a múltabb,
a szeplőtlen fényű, kikezdhetetlen
kezdet, s akik tizennyolc évesen
éltük. A békabőr pulóveredben,
a TIT-ben, a „vetítettképesen”,
ahogy vártál, ahogy sietve szedtem
a sapkát („mennyi haj!”) egy szétesett
kontyról le, míg a nyugdíjas tanár a
figyelmet a francia gótikára
terelte. Mértani freskók alatt
(a szűzies absztrakt akkorra vedlett
„modern” presszó-dísszé, a hatvanas
évekre) gin, s (talán már) kóla mellett
mennyit ültünk… Április-esti nap
szította fel a kék városmakettet
lenn, míg mi fönn a bécsidombi padkán
tapasztaltuk beválni rendre Fritz Kahn
alpontjait. Később lopott delek,
mikor fogorvos vagy légógyakorlat
örvén együtt… A jólismert terep
nem várt veszélyei: kis híja robbant
egyszer egy olajkályha… Még gyerek
korunkban fölcsapott s végképp kilobbant
a köz-idő. Csak ez – de ez jutott
azért nekünk: privát hőskorszakok.
Mint Debrecen: az Óbester neon-
reklám pokolfény lüktető lilája
vitrinben kárhozó gyászszalagon,
kályhacsempén… Lopózkodtunk ki át a
fürdőszobán, sötét-fagy hajnalon
automata kávét ittunk a pálya-
udvar meleg füstjében. Majd a téren
minden reggeltől és hótól fehéren…
Igen, a tárgyaink: minden odébb-szét
(végül) költözködésünk újra friss
sajgást facsar belőlünk. Régi fénykép,
levél – majd minden könyvünk (könyvem?) is
datálható aszerint: mikor én még,
s amikor már nem: a Living Spanish,
a Zöld Henrik, az „annotált Aliz”:
minden tapadt ott némi korszak-íz.
Aztán – na igen, aztán… Szűnve köztünk
az áruló áramkör, hogy legyünk
most már csak őrei, mit megszereztünk
még élményképesebben, még együtt,
ehhez a hátralévő hosszúnak tűnt.
De most, hogy össze újabb éra dűlt,
s ennek törmelékeit ásom el,
a bolygatott talajszintből kikel
s tódul körém a még régebbi szint,
és összeáll, és visszaszáll a csontok
köré a hús, olyannak vet ki, mint
voltam, voltunk, bogozni a lebontott
folytonossághoz a jelent segít,
az űrön átível velünk, amint volt:
én téged és engem őrizve te,
egymás eleven emlékezete.

 

 

 

Jég

A horizontig jég: foltos jég, szürke-zöld jég.
Torlódó távlatok, álom-minőség,
holdbéli jég fehér taréjjal, vörhenyes
kínai tusrajz nád mögött, hegyek
borostás tömbjei a jég mögött,
az őszi kép a téli kép mögött,
mikor hadarta kéken magát még, s szűntelen
érvelt a part kövén a rövidlátó elem,
káprázott-elsötétült, tágult egyhelyben, egy
kövér, fürdőruhás nő még ott krémezkedett
a gyér gyepen, kihalt hinták, bódék között,
a majdnem-nyári fényben, helyén most ez a zöld-
szürke holdbéli jéglap, nem kecsegtet
birtokba vehetőséggel, a nyári testek
naptej-szaga, a nyári célképzet elvonul,
marad a szürke, vad táj, használhatatlanul
és felhívón. A parton ültünk, néztük veled,
a többes szám sugárzóbb és engedékenyebb
jelentést bolygatott föl a látványban. Kihűl
a lágyabb őszi lélek a téli kép mögül.
Borostás holdbeli hegyek és vörhenyes nád
és ólom ég között mégis milyen szabadság
beszél, hogy jöjjön (úgyis jön), aminek el kell,
voltál, voltunk, semmit nem veszthetek el.

 

 

 

Pasziánsz

Az új – a lapjai még síkosak,
a figurák egy-egy izlandi saga
hősei: korhű főkötő, sisak
a stilizált pompa mértanisága
helyett, s még nem szakadt-szürkén a sok
kevergetéstől-osztástól – hiába,
mintha jóval ritkábban jönne csak ki,
mint a koszlott öreg „honkongi” pakli.
Lehet, hogy a még szeplőtelen lapok
sorát vegytiszta véletlen kavarja
sorrendbe, minden alkalom nyitott,
valószinűség billen erre-arra,
pattan a semmiből új állapot,
s a régiek közül egyik sem anyja,
s egy múlttalan világ polgára volna
levél és négyszög és sötét lucerna,
vagy épp a szív? Nem így a régi: játszva
magát csinos renddé forogja ki,
beléevődve minden régi játszma,
szintúgy azok érzelmi tétjei,
ahogy elég pár évnyi ottlakás, s a
légteret szellemjárás pezsgeti:
estéről estére – holt szem – kisüt
a fény, függönyt fakít a régi düh.
A némileg agresszív rendezés
a szemtanúkat játékunkba vonja:
más a remény-, és más a csüggedés-
vihar megszállta tér minden atomja.
Párnányi téren „hús-vér” párna és
szellempárna osztoznak váltakozva,
míg egy nem is tudom, miféle többlet
játékszabályai kitermelődnek.

 

 

 

Megnyitó

Az „olaszos” teraszról, kóla mellett
figyeljük, fémesen a térzene
hogy áradoz, s hogy árny-aszpikba dermed
a városház-falak nappal-szine;
a sárga házak ellidércesednek,
mintha a tér surrogva vérzene
belőle ki, díszletté összelappad
gyógyszer- s levéltár, átáll téglalapnak,
s a Tűztorony köré, a „Hívja, várja…”
plakát látószögére ráhül a
„Der Tag geht” whisky-reklám szürreálja,
a híg arannyal liggatott lila,
míg a „Hazám, hazám”-on és a „Sárga
cserebogár”-on átcsobog, s halad
a „kőderekú őr”-ön át szelíd
ívben a műsor a „Víg özvegy”-ig…
Elsózza a tér táljában fokonként
a nyárias elem a helybelit:
dirndlis osztrák nőket és rózsaszín-kék
ősz-gyermeteg matrónákat vegyít
közé. De mi ott hordjuk mind a cimkét
gesztusainkban-arcunkon, hogy itt
„ezen a tájon” rongált, ami rongált
rajtunk, s hogy már korán a kínos almát
rágtuk, s mint tarka lelki baj, virágba
egy-ugyanazon külső állapot
szökött kiben-kiben, s most már hiába,
hogy lompos-engedékennyé kopott,
s egy s mást, mit nemrég tiltott, ő kinál ma
tálcán – a rettegésünk hordjuk ott,
mélyléleknek, ahol száz éve tán a
szexneurózisát jobb bécsi dáma.
„Ezen a tájon” én – no és ha itt?
Egy értékszürkületből ködlenek föl
a múltak és szines értékeik,
de mintha esti falból napmeleg, dől
a sürgetés, hogy valamit, de mit
kezdjek velük, ne hűlő készletekből
alkalmilag orozzak. Itt dobog,
mint élő test a térben, s indokot
kínál a „volt” a „van”-ra. Nyári gaz
perzselt hullámai ússzák remegve
a buszmegállót. Parkolón piac
süt át, tejbolt az ÁPISZ-on. A gyepre
lombos sötét tódul a téren: az
orgonabokrok. Minden mintha esne
történésekre szét – minden szilárd
falon folyékony lét világít át,
névszón ige. Lezajlott működés
zsibong üveg jelen alatt: a voltak,
ahogy nőttek, szövődtek-szőttek, és
amit mintegy mellesleg összehordtak,
ez az egész – ami hordozza még
nyomokban a formát, amit kiforrtak
lassan, de a gyors, tervszerű aszályt
nem élte túl, a kort, s úgy csúszik át
egy másik, végleg megkötött időbe,
mint a fejetlen Juno és Zeusz,
a római tisztek villanyfény-sütötte
síremléke lenn a Fabriczius-
ház kőtárában, s pár szinttel fölötte
egy-egy kéményseprő vagy optikus
ős feketülő portréja. Lazul
folyvást a folytonosság, és az új
nem életképes. Itt még csurran-cseppen
a múlt – mi lesz, ha nem lesz ennyi sem?
Ha mind horpadtabban-kisértetebben
járunk-kelünk a csökkenő szinen,
mely már egy kéményseprőegyletet sem,
egy utcabált vagy -táblát sem terem,
városmakett az élő ég alatt?
Ahogy a fáradt vendégtársulat
cilinderes fináléban pezseg fel
még egy utolsót, s a reflektorok
kimarta tér arannyal és ezüsttel
s keringőző bokákkal hánytorog,
gyűrődöm elfelé a többi testtel,
mellékutcákba elbomló sorok
közt, s hűlt helyünkön medrét megtalálja
az éjszaka hézagtalan lilája.

 

 

 

Fehér-fekete

 

 

 

 

Fehér-fekete

Élve dobták a kályhába a patkányt:
előbb a sistergő, narancsvörös láng
közt patkány-forma árny, később finom
rágcsáló-csontozat egy múzeum
hullámzó tárló-üvege alatt,
majd az sem. A macska-szaporulat
fölöslege vízbe, aztán szemétre
kerül, egy ázott gallér tarka prémje
darabokban, hamu és hagymahéj közt.
Közben a nap süt, kék az ég, a fű zöld,
fényes sörény, és mindez hihetetlen.
A tetszhalott, fakó gallyak rügyekben
törnek ki sorra, rangrejtett smaragd
tavalyi, sárga fű közt, benne a Nap
fullánkja, dél dől a gyomos telekre,
nyár lesz, tízmillió káposztalepke
sodródik seprő szélben, az elhevert gyep
fölött fehér, tündér atommodellek:
a pitypangok. Minden úgy jó, ahogy van:
ez a szem nézete. Holott az agyban
egy végtelen védő- és vádbeszéd
folyik egyszerre s szortírozza szét
– melyik ki mellett szól – a képeket.
Egy csont-jég laboránsnő méreget
pitypangot itt, patkányt ott. Egy fehér-
fekete logika – érv-ellenérv –
őröl, s zsarol, hogy el kell döntenem:
egész-igen, vagy az egészre: nem.

 

 

 

Párok

A lángoló dühvel vagy higgadt-módszeresen
izzé-porrá toporzékolt karóra.
Az egyre szennyezettebb szókészletek, a szem
tükrén a jéghideg karikatúra.
A kéthetente-két-szót, felhúzhatós babák az
Orange Pekoe vagy a Lapszang Szucsong
dobozai között kóvályogva, az álarc
alatt a düh, a lassított-film gesztusok.
A sör, a bor, a fél üveg Valériána,
jól időzítve, a hetediken
az utolsó utáni érv, a kirohanás a
gangra, és aki le, és aki nem.
Hangversenyen, színházban, buszra várva
derűsek, jólneveltek, kedvesek.
A közös ágyban a buszokra, szállodákra
lángot hajító őrület ketyeg.
A régi-új, a fényre, lombra lobbant világ a
kezdet legkezdetén.
A reggel és a rózsa, a harmat és a hála,
a „csalfa, vak remény”…

 

 

 

Mint

Mint elkallódott expedíció
után maradt késő leszármazottak,
nyershúson tengő kényszer-eszkimó
csoport, a szemfájdító sarki hó,
leolthatatlanul bosszantó rézvörös nap
világánál, ha nappal-éjszakája
unalmát enyhítendő, feltalálja
a tízes számrendszert, a puskaport vagy
az ábécét, az elnyomás homálya
s a megszokás megint más homálya közt a roppant
maguktól-értetődőségek fölragyogtak,
és hogy nekünk, mégis kiváltság, legkivált ha
nyilvánvaló: utóbb legjobb esetben is csak
mint pár, délben fakó fényt szivárgó utcalámpa…

 

 

 

Gyerekkori öreg nők

Mi is volt még? Az oszlopos pohárszék,
nyersmáj-színű márványlappal. A csészék
– a fénybe tartva szürke csésze-köd-
felhővé ritkultak –, az Új Idők
pár évfolyama, árny-agár ovál
keretben, karlsbadi emlékpohár,
de már csak mint a süllyedő hajóról
találomra mentett kakukkos óra
vagy tízszemélyes étkészlet egy sziget
pálmái és kecskéi közt. Minek
kellett család-, cseléd- és fénytelen,
vizes garzonba két egymást szemen
vetítő nagytükör? Üres levest
ezüst kanállal enni? Érdemes
volt a szemenként adagolt cukorhoz
csipeszt fogni? Mit gondoltak, mikor fog
a rongyláda purgatóriumát
lakó, tíz-éve-volt-divat ruhák
közül akár csak egy is üdvözülni
egy tavaszi korzón? (Mikor derült ki:
ha úgyse megy, már nincs mért zongoráznom,
sosem fogom egy „jó” vidéki házban
a „Für Elise”-zel kápráztatni el
komoly kérőimet?) Ugyan mivel
áltathatták maguk, ki tudja: váltig
hitték, azért egy-két játékszabályt még
maga a sors is figyelembe vesz.
Ínség, betegség: jó, rendben – de ez?
Alice őszen, még mindig lakkcipőben
és jólnevelten egy abszurd időben,
egy álomban, mely ezúttal szilárd
anyagból gyúratott – az álvilág
egy fél világért össze nem omolna.
Közben az idő úgy megy, mintha volna
még s az övék: hol zölden, hol fehéren
habzik föl, a soha az új nevén nem
hívott teret futólag rózsavészbe
döntve, vagy hó-szellemképpel tetézve
az emlékmű-oroszlán bronzsörényét,
az időjelző-házat. Újra, végképp
lecsattog s úgy marad a rossz roletta,
mind foltosabb a fal, mind cigaretta-
papír-szerűbb a foltos bőr a kézen,
táskák közé süpped a könnyező szem.
És még mi is? Csak egy túlexponált
fotó: fehér szellem – a gyertyaláng –
elől, kinn vélhetőleg tél meg este,
benn villanyfény, ünnepi abrosz csücske
lóg be a képbe, egy tükörkeret
ködös cirkalmai. A hátteret
szerzett jogon birtokló árny-gomolyból
félig-alig kitetsző szürke foltból,
fél-körvonalból kis jóindulattal
egy váll vagy áll, vagy azonosíthatatlan
gazdájú kéz olvasható elő –
az is mosódik végleg elfelé…

 

 

 

Mintha

A vedlett, sárga gyógyszálló előtt
a letarolt, hideg parkban a gőz
vízszint csapong a gyógyvizes medence
zöld négyszöge fölött. Jönnek, kerengve,
árnyékfoltok a ködben: jobbra-balra
elhúz, ha varjú, rézsút az avarra
inog le, ha levél, vagy tapogatva
kiköt a síkos lépcsőn, lefaragja
a belső éleket. Száraz és sötét
szellemrajt zörget egy-egy széllökés
ide-oda. Olyik beletalál a
medencébe: zöld ál-túlvilágba,
a forrongó, meleg üveg alatt
ragyog: hiánytalan, színes halott.
Lebegve ágtalan és árnytalan,
nem hat, nem él, nem változik, de van.
Mintha egy langyos, átlátszó öröklét
lakná két szó között a senkiföldjét.
Mintha mégiscsak konzerválható
volna tavalyi hő, tavalyi hó.
Mintha lenne egy köztes állapot,
amelyben épen elnyújtózhatok.
Mintha egy helyiségből az időt
kiszivattyúznák, és se azelőtt,
se ezután soha többé, csak a
fém és üveg és villany évszaka:
még csillog és már rég nem az, ami.
Így lehet, úgy-ahogy, megtartani.

 

 

 

Áttetsző tárgyak

A greenwichi ócskapiac
Varrógép nincs. A véletlen szabad
asszociációja ernyővel síbakancsot
vagy golfütőt hoz össze a szabad ég alatt,
folyékony, szürke felhőmassza rezeg a kancsók
(Bosch-szörnyek: puszta törzsön fél-fül, alsóajak)
feketedő, viharvert ezüstjén szósz helyett.
Ha szétfújja a szél, az öt sor rézkilincs
csillogva szembejön, mint egy antik hadsereg.
Kövével fölfelé a tálcányi gyűrű, mint
szikrázó ikra, sárkánygyík-keltetőtelep.
Hová viselhették – vizitbe, bálba? –
a gombolós kesztyűt, a pille brosst?
„A kardhal” című monográfiába
hány évet ölhetett – ötöt? hatot? –
a szerzője? („Türelmes hitvesemnek ajánlva”.)
Véres Mária levesestálja, Boleyn Anna
hímzőpárnája a rivaldafénynek
készült már eleve, nem hoz zavarba
mint illetéktelen nézőt. Ezek, szegények
– ez a félszemű medve, macska alakú kanna,
az égkék, jégkék, formatervezett
gyümölcsöstál, amelybe elfelejtett
Isten konkáv gyümölcsöt teremteni – ezek,
a szúrós déli fény boncasztalán, lefejtve
róluk a megbocsátó érzelmi rétegek,
a kezdet cinkos optimizmusát
ontják még most is, itt is, mikor minden akár még
lehetett volna jó is – mikor fenyőfaág
alatt, vagy díszpapírból kihántott nászajándék,
landoltak régen, otthon, gyerekkor, ifjúság,
ilyesmik. Itt, kimetszve saját történetéből
egyéb múltak kirámolt mája-veséje mellett
hever mind egy kupacban. Rideg szemek szüléstől
csíkokban megrepedt bőrt latolnak, tészta mellet,
a gyöngédség szelektív rövidlátása nélkül.

 

 

 

Decline and Fall

Eltűnnek majd, el fognak tűnni végképp
az alkotmányjogi vagy hadtörténeti
fogalmakról elnevezett mozik
és cigaretták. El a vízművek, az ÉPGÉP,
a takarékos életvitel előnyeit
reklámozó gyufásdobozok. Rendre-sorra
el a vendéglátóipari vállalat
kerületi üzemegységei, a csorba
kávéscsészék, el a csővázas műanyag
ülőkés gnóm hokkedlik, az állott szénsavas
üdítő italok, naranccsal, napkoronggal
címkéjükön – akárha egyenlítői Nap
aszalta volna őket egyenletes fakóra,
a ragacsos műmárvány asztalok. Mint a hó a
hűvösebb mikroklímán, foltokban megmarad
itt-ott egy darabig, de mintha föld nyelte volna
el és nem az idő, áznak, lemállanak
az ünnepelve gyászolt vagy épp légből kapott
évfordulók, gyerek-, nő-, országos sportnapok
plakátjai, kiüt a rongyolt felhám alól a
korábbi réteg, a virágos ág, galamb,
számjegy alól a szűzi arcélű lányalak
(ellenpont s kárpótlás gyanánt Playboy-nyuszik dús
keble az antik ing foszlányai alatt),
eloszlik, és el a parancsuralmi klasszicizmus
egyéb termékei, koszos vasúti váró-
termek, vidéki kultúrotthonok faláról
a pattogó monstrum freskók, a foghíjas
mozaikok, ahol kantátát kardalolva,
aratva vagy golyóscsapágy-szerelve látható a
megváltását a munka s a kultúrált szabad-
idő jegyében elnyert, derült emberiség. Nem
jött össze a több millió fehéregérrel
végzett kísérlet, amit vasbetonnak
véltünk, mint luftballon, egyetlen csattanással
ezer darabra megy, vagy hosszas lángban olvad
széjjel, zsugorodik görbedve – semmi másban
ugyan, de legalább az elmúlásban
rokon – tudomisén – Rómával, Babilonnal.
Tömegtermelt tükröm, arcfrissítő zselés
tégelyem, görbe bögrém nem kerül múzeumba,
vasárnapi családot okítandó, sem én,
prezervált részeim keskeny hegedűtokba
zárva légmentesen vagy sötét háncsba csavarva
– festett frufru, golyószem –, sem az új nemzedék
erkölcseit vigyázni nem kerül föl a falra
megszólalásig hű arcmásom, sőt a falnak,
a házgyári elemnek se marad híre-hamva,
a testvérvárosok nevéről elkeresztelt
holdbéli szürke csirke-keltetőknek, hol a kocka-
házak kétévesen kétszerte vedlettebbek,
mint a városmag túltáplált barokkja.
Pár elfeketedett-zöldült óriási torta-
szeletnek – századfordulós középületnek
egy s mást még van esélye átvészelni, de már a
nyelv ornamentális használatára
épült falragaszok és embernyi transzparensek
lefonnyadtak róluk, rojttá romlik a keshedt
kókuszszőnyeg, a sárgán tengődő vízipálma
kiszárad a teremből, ahol kiskosztümös, nett
tanácsi dolgozónő iktat, oktat, vagy esket,
a helyiségek, ahol születve, halva, válva
előadódtunk – csak míg élünk, akik élték
őket, csak addig élnek, az emlékezet érték-
közömbös mézében mumifikálva.

 

 

 

„Új élet”

Hogy végleg is? Miért ne? Egy lakás,
igaz, a más múltjával teli-élve
minden zuga, no és? a más se más
olyan nagyon… Bemenekítve télre
pár cserepes növény… még három hónap, még négy
s föl sem veszed a szekrény tetejére
toloncolt bukósisakot, és hogy a mélykék
pliszírozott eget két bukóréce szántja
a polc iránt a döglött denevérként
kiszegzett legyezőn… Az ajtófélfa fája
ödémásan a rozsdás zárak köré dagad
(hús jegygyűrű köré). A por szürkeállományra
vetült kandallótűz a lámpa-üveg nagyagy-
kérgén a tűz hője-fosztott soványka
nővére, vízió vagy „érzéki adat”…
*
Pár év, s nem is gondolnál költözésre.
Vagy gondolnál, de tudnád: úgyse mégy el.
Mint ahogy nem fog elköltözni D. se,
itt fog a szövegszerkesztője képer-
nyője előtt vívódni négy vagy ötszáz
évig még Dosztojevszkij vibráló szellemével,
s örökre itt hurcolja majd a kottát
le-föl, a harmadik szint csúszós falépcsején J.,
vagy a soros barátnőtől adoptált
reszketeg pincsit. A szobájában a tévé
sosem lesz jobb, örökké zúgni fog,
s Greco-szentek haránt hullámzó lángfejévé
fújja a terroristák vagy kommentátorok
koponyáját a szürke űrbéli szél. Na jó, a
csengőt talán idővel – de nem, a fűnyírót,
azt javíttatja meg, szomszédi presszióra.
A híres gyep, az ám… Zöldell mohón egész
télen minden növény, mintha valami óra
megbolydult volna bennük, a februári ég
úszó füstje elé már hiánytalan kirakja
szégyentelen vérzőszív-készletét
ellenpontnak a japánbirs vagy vadalma
vagy nem tudom milyen bokor, a barka sápadt
árukínálatát túlharsogva. A parkban
szétszórt piszkosfehér csoportokból libákat
formál a szem előítélete,
holott sirályok: peckes háromszögek, s ha szállnak,
ormótlan, szárnyas orsók. Csak ritkán süt ki, de
ha mégis, hát! Ellenfény-glóriát von
futólag fűre-fára, s mintha a zöld ide-
áját, de tényleg azt adatna látnom!
Meg ahogy gondos ujjakkal pihe
után matat a lompos tweedkabáton…
*
Két-három év, s holtbiztos lenne: most már
föl sem tűnik, nem fogna el a bőség
zavara a tizennyolcféle mustár
láttán, meglelném az eszményi cornflake-
márkát, a rámszabott fürdőhabot,
s előbb-utóbb amellett is kikötnék,
hogy mint apátnő vagy agátkő, másnapos
farsangi árny, feszengjek fakó hétfői fényben
holtomiglan, vagy mint Hádészt megjárt hajós
fitogtassam finom, vérlázító fölényem
úton-útfélen. A sötét tapasztalás a
gyanútlanok közül mint ritka érdemérem
emelne ki. A gőg felleghajtója vásna,
kopna, de tartana, míg nem fáradnék belé,
s az évszakok kevésbé látványos fordulása,
esővel álcázott futása, éveké,
meg nem kínálna más, terepszínűbb szereppel,
s tanár vagy háziasszony lennék, vagy épp a gay
jogok élharcosa vagy festékszóró- s zsilettel
polgári szőrmebundák ellen fegyverkezett
állatvédő, igen, akár az is, ha egyszer
csak-élni nem lehet. (Mért nem lehet?
Ahogy a tűz, a barka vagy sirály: van.
Csak-van. Hát jó, ha nem, nem.) Levedlett életed
most már csak úgy, ahogy a gyertyalángban
ködlik rossz útra tért albán közért-
pénztárosnőnek, fríz halász korában
hogy is volt, vagy mikor Japánban élt,
s volt egy apró, fehér kutyája… No de csak van
valami… Mire gondolsz?… Valami, túl a tér
s idő minden cselén, amiről úgy lepattan,
mintha golyóálló üvegről… Sűrű, pont-
szerű zárvány, elvásárolhatatlan
félpénz, iránytű a sötét uton
végig, s tovább… Gombostű lágy iszapban…
Van? Nem tudom. Van? Tényleg nem tudom.

 

 

 

Családregény

Két nő jár-kel az augusztusi hőben
teraszra ki, konyhába be, a házban –
egy házban, amely teli van idővel:
az fertőzte meg vízkővel a kádat,
az marta le gömbölyűre a lépcsők
élét, az foltozta ki a bejárat
fölött a varázsfényt vető üveg
szines kockáit rendre színtelennel.
Két nő, nem fiatal és nem öreg,
abban a korban, amikor a test,
mely rég csak önmaga, fű, csillag és sár
rokona volt, lassan kisértetek
látogatta terep lesz, képernyő, melyen árnyak
mozognak a fényes por függönyén túl,
más idegen adások szétesnek-összeállnak,
egy bal kézbe vett késben, a hát görbületében
holtak kelnek futó létre, főleg a két szép
nővér: az, amelyik a kisszobában a képen
egyengeti a térdén sötét bársonyruháját
– az elvetélt szinésznő, aki hamar lelépett
nagy adag altató kiskapuján át
a színről, fölbontatlan csomagként hagyva hátra
a rémísztő jövőt; s a másikuk, a felső-
kereskedelmi szépe, aki végigcsinálta:
háborút, sültkrumplis-használtruhás szegénység
éveit, hajnali kelést és gépelést,
fejtágítókat és agyérfestést, a szépség
lassúbb, majd gyors fogyását, s végül konszolidált
mosógépes, használt szinestévés öregkor
örömei közül ragadta el a rák.
Mint csontot a sugárzó anyag, úgy hatja át
a múlt a csorba tükröt, a kecskelábu asztalt.
Egyikük, még gyerekként, ismerte azt a lányt,
aki más vihogó nők félkörében
– valami vállalati Don Juant
fog közre –, egymaga néz mosolytalan a gépbe,
gőgös-sebezhető, sötét szemekkel.
Halásznadrágok és abroncsszoknyák – a látvány
félig gúnyos, félig meghatott szánalmat kelt.
A másik látta még az ifjabbat gyereknek.
Idegrendszerük aljnövényzetéből
mindkettőnek ugyanazok az elfelejtett
percek és helyszinek rebbennek félálomban
fél-öntudatra, mint elhanyagolt
akvárium sötétjén átvillanó neonhal.
Az álmos, elvadult kertben ólmos meleg
folyik a vadcsalánra, a perzselt szélü lombra.
Szederbokor tövéből kóbor macskák merev
égő szemmel üres bádogtálkát bűvölnek.
Félkörben, moccanatlan, mint vézna démonok
ülnek a sárga fű közt. Valaha vélhetőleg
virágágyak is voltak, nyírták a füvet, és
nem zaklatta csalán selyembe bújt bokájuk,
mikor pohárcsörgés, dohányfüst, nevetés
elegyétől kicsit zúgó fejjel a bodza-
szagú sötétbe friss levegőért kiléptek,
s felnéztek a nyugodt, vészterhes csillagokra.

 

 

 

Két történés

 

Alkonyat

Ott láttam meg a sárban
– ott vonult a cipőm orra előtt, lenn
recés keréknyomok közt, a redőkben
fölgyűrt agyagba ékelt pocsolyákban –
az ónos, szürke égre
nagy foltokban kiütköző, vörös fényt
– a levegőbe félköríves ösvényt
írva utalt a Nap hülő helyére.
Egy kertészet lefosztott
sziromtermése, szétzilált csomókba
kotorva, majd ahogy rosttá zuzódva
a lassú prés alatt az égbe oszlott,
a fény olaja át-
szivárgott súlyos cseppekben a vattás
szűrőrétegen, s mint égő narancs sáv
folyt össze újból a fakoronák
szintjén, az ágközökben.
És ahogy néztem, hirtelen kizökkent
– mi is? – talán a lelkem súlypontja, s én is ott fent
fogyatkoztam lángolva, és a döbbent
öröm, hogy megvan újra,
hogy mégse – hogy soha el nem veszett
az, ami – majd mintha nyugodt vizet
látnék forrpontján összeháborulva,
a dermedt zűrzavarban
csak gátjavesztett történés, csak a
gonosz röhely, izzadság, sör szaga.
Súlyosra ázott, bőrszerű avarban
söröskonzerv behorpadt hengere
később, gyufásdoboz összelapítva,
kék buszjegy és ember vagy kutya piszka,
az arcomtól talán tíz centire.
 

Szánkázás

Lejtő. A szürke égre
karmolva vézna, össze-vissza erdő.
A téli Nap: kifolyt tojásfehérje.
Az ágak összehajló
íveiből képződő alagútban
leporzó hirtelen és hangtalan hó.
Lejjebb a betonút, a
sportszálló, ritkás, nagy fenyők a ködben,
akár a híg mésszel lekent tapéta.
Egy lendület: jeges szél
tömör fala rohan szemközt visítva,
két ágra széthasad a két fülemnél.
Látvány dirib-darabja.
A félfelől havas, zömök fatörzset
még épp időben mindig félrekapja
a forgó tér szívása,
mielőtt csattanna a homlokomnak.
És lenn a mély kráter fehér hívása:
üres, fehér, üres.
Emlék, törölve az emlékezetből.
Álom, álomtalan, az éteres
gézmaszk alatt, a lámpa
fehér fényére fölszúrva. A végpont
előtt a lejtő végső gyorsulása,
mielőtt visszadöccen,
szokott medrébe visszafut a látvány.
Az élet megy tovább, még most az egyszer.

 

 

 

Béka

Ott volt reggel a kert
végében, a lyukban – az este kotortam,
alagútnak, a földet átfúrni – hevert
szürkén, kocsonyásan a fűben, a porban.
Akár valami kő.
Hideg árnyba fakult hasa sárga-fehére.
S láttam a nyakán kanyarogni elő
valamit seszinű-ragadósan – a vére?
Tudtam, hogy drót, hogy akna,
puskák szegik el idefent a határt,
s nincs út, csakis így, lefelé, a szabadba:
csak szűk csövön és égő kövön át,
a túlnan lemerült fény
kék foltja felé törekedve – de éjjel
följött a lejáratot őrzeni szürkén,
holtan, puhacsontu parányi kezével…
Pedig még alig ástam!
Villog föl a porból az éles üveg.
Nyeli vagy köpi vissza a fényt a hibátlan
gömbhéjon a tócsa, a járda, a gyep.

 

 

 

Hangok

 

 

 

 

Jób

Ma éjjel, álmomban, megint utaztam.
Anyám, szegény, írt, hogy jöjjek azonnal,
a szívét panaszolta (vagy húsz éve halott már).
Valami rosszarcú idegen a vonatban
folyton engem lesett, látszott, hogy rosszat forral,
ócska kabátok közül sunyított rám,
egy kihalt állomáson leszálltam, vizet ittam,
az a gyanús alak meg eltűnt a csomagommal,
énnálam meg se pénz, se igazolvány…
Reggelre befagyott a konyhaablak.
Csak nem bírja, hiába, kifűteni a kis
rossz vaskályhám azt a köves hodályt sehogysem.
Pedig föltüzelem, legyen az rongydarab vagy
használt étolaj… Mindegy, nagyobb hideget is
értem én… Igaz, a barakkot az az ötven
ember csak belehelte… Hogy hányan ottmaradtak,
de hányan… Nem is értem, én hogy lehetek itt…
De engem mindig őrizett az Isten.
Csoda pedig – tíz év ott, a jéghideg pokolban,
a sarkkörön, napi hatvan deka kenyéren,
hetven kiló vagyok: ott nem nyomtam negyvenet sem.
Aztán itthon… Söpörtem, gyapjúbálákat hordtam,
a diplomámmal, és fáztam tovább a télen,
amennyi szénre kellett, még annyit sem kerestem.
De hányat elvittek, amíg én odavoltam!
Azokból egy se jött meg. Én mégiscsak túléltem…
Engem mindig megőrizett az Isten.
Igaz, szívós voltam mindig. Sokszor kiküldött
apám kaszálni, az út egy hegyen vezetett át,
hajnalban keltem és délre jó, ha kiértem…
Apám, ha csak tehette, csak földet vett, vagy erdőt
(…mert azé a haza…). És a fenyők közé gyümölcsfát
ültetett egyesével. Pedig mennyire kértem:
„Apám, hát mire jó ez?” (Ahogy megyek a nagy zöld
sötétben, mintha lámpák gyulladnának föl: ott állt
egy körtefa, gyümölccsel rakva. Máig sem értem…)
Meg pincérkedtem is. A vendégek szerettek.
Csinos kölyök voltam, pirospozsgás, pufók.
Emlékszem egy családra: lejöttek minden nyárra
a fürdőre. „A kislánynak mit hozhatok?”
kérdem az anyjától, ez a kis szemtelen meg
(szép kislány volt – az a fekete, hosszú copf,
egy kézben el se fért és leért a derekára)
odapattan elém, nagy mérges szemeket vet
rám – óriási, fekete szeme volt –
„Semmi kislány”, azt mondja, „kisasszony: domniscoara!”
Egyszer később, a rozs közt, csókolóztunk is egyszer,
de semmi más… Igaz, nagyon nevette,
hogy milyen zöldfülű vagyok – pedig hát…
Még húsz se volt, szegény… Az ereit, zsilettel…
Mondták, volt valami férfi, hogy amiatt, de
én nem tudom… Előbb még elküldte nekem a copfját…
Mikre vissza nem emlékszik az ember,
mikor már arra sem, hogy hova tette
a konyhában a bögrét, mikor öt perce ott járt…
A rádió fagyot mond. Ha így tart ez a tél,
kifagynak a síron a begóniák, pedig
milyen szépen megfogantak a nyáron…
Második feleségem volt… az első, az él
ma is, csak férjhez ment, szegény, hogy nem kapott hírt
tőlem nyolc éven át… És ott van a kicsi lányom
sírja is… még egyéves se volt… Semmit sem ér
ez az új temetőőr. Mondják, nagyon iszik.
Mindig mindent magamnak kell csinálnom.
Én mindig hittem a reinkarnációban.
Egy médium – Kolozsvárott lakott,
és elmentem hozzá kíváncsiságból egyszer –,
az csak rámnézett, és mindent megmondott rólam:
hogy tíz évig leszek távol, élőhalott,
hogy másik országban, más városban öregszem
meg, mint ahol születtem (azt is megmondta, hol van
úgy nagyjából). Na és ő azt is megmondta, eddig
már hányszor és mi mindennek születtem,
sőt, még le is rajzolta egy füzetbe.
Még ma is őrzöm azt a papirost
a tárcámban, igaz, jól el is van rongyolódva:
ilyen voltam, mikor ősembernek születtem,
ilyen, mint római dajka, mint sisakos,
szakállas görög harcos… Mint francia vicomte a
múlt században, igen sok rossztettet elkövettem,
igen, és ezt a sok bűnt vezeklem le most –
így van. Másképp mi célja, vagy mi értelme volna?

 

 

 

Öregasszony

Azt hiszik, meghalok hamar. Csak higgyék.
Énbennem már nincs, ami elromoljon.
Nincs egy fogam, a mellem levették – nincs, amit még
megrághat az idő rajtam. Nagy horgas orrom,
nagy homlokom: jóformán csak fejem van,
akár a Liszt Ferencnek – otthon, a zongorán állt
a többi porfogó közt, lánykoromban.
Mint az üveg a csontom. Mintha valami tálcát
emelgetnék, olyan óvatosan szedem föl
ágyból, székből. Nem értem, mért ne maradna így húsz,
harminc évig akár, én is miért ne lennék
tartós, akár a húgom olajképe tizennégy
éves korából (elvitte a tífusz
egy évre rá, egy tányér darasterctől…)

 

*

 

Ha tudnák, az eszem mennyire vág még!
Ha ellenére tesznek, hol a lábam fájlalom, hol
a szívemet, hiúz szemmel lesem a tányért,
mennyit vesznek a húsból, nem fogy-e sok cukorból…
Ha nincs minden a rendes helyére visszatéve
– a furcsa, gombaforma táskám, molyette muffom –
(nem hordanak ilyet vagy negyven éve),
sápítozom, hogy elvitte az asszony,
aki takarítani jár (kell is az annak,
jobban öltözik, mint azok a slampos tanárnék,
a trampli…). Látom, mindnek rajtam a szeme,
mikor azt hiszik, alszom. Tátott szájamban árnyék,
horgas orromban árnyék – zsebtükörért rohannak,
lábujjhegyen lopóznak, lesik, lélegzem-e…

 

*

 

Ahogy megy az idő, csak nehezebb lesz.
Csak nézem mindennap a lapban: csupa hatvan-
hetvenöt éves… (Néha pláne ötvenesek meg
negyvenesek). A lányom… ő is ötven fölött van.
Na, sose volt egy szépség, fiatalon se – most meg…
és énvelem pöröl, ha fölhergelik a boltban,
hogy én martam el a barátját (azt az egyet,
aki akadt neki!). Mért, én talán boldog voltam?
Harminc évig az a szótlan, savanyú ember…
Jó, egy-két tűrhető évünk, az volt – de boldog?
Lánykoromban, mikor jóslásból az almahéjat
hátunk mögé dobtuk, nem épp ilyennel
álmodtunk… Aztán folyton a munka meg a gondok,
soha egy kis öröm – és én most kit okoljak?

 

*

 

A fiatalok szépek. Még hozzánk is betéved
néha egy-egy, kíséri azt a nagyhangú anyját.
Itt meg csak ülnek és unatkoznak szegények,
a hajukat babrálják, ki-befonják
a terítő rojtját. Én meg – milyen az ember…–
fölszikrázom, kacér leszek, mint lánykoromban.
A pelyhes karjukon a reszelős, vén kezemmel,
azzal édesgetem őket hozzám, amim van:
a múlttal. Mint a gyémánt a béka fejében,
énbennem az idő van. Sokszor úgy képzelem,
hogy mint a jegygyűrűm vagy a gyöngyház Mária-érmem
(ha ugyan ezek tényleg eltemetik velem),
mint maradék parázs éjszaka a sötétben,
az is úgy hunyorog és csillog majd odalenn.

 

*

 

Milyen volt és hol állt a régi házunk (a nagyrét
ott kezdődött mindjárt mögötte, ott ahol ma
azok az undok tömbházak állnak). Gyerekként
mennyit játszottam ott! A kertünk végében folyt a
patak, a partja végig valami sárga gyom,
a hólyagos lapu közt, akár a gyufaláng…
Egyszer, hétévesen, hogy történt, nem tudom,
beléestem ruhástul, bizony. Szegény anyánk
úgy megijedt, még megpofozni sem bírt,
ahogy csöpögve és bőgve elébe álltam,
misére készültünk vagy talán látogatóba,
én, persze addig sem bírtam ki a szobában,
olyan meleg idő volt… soha azóta nem nyílt
orgona márciusban! Mintha tegnap lett volna…

 

 

 

Bukott diktátor

Hát mit akarnak tőlem? Mi bajuk van
velem most egyszerre? Cibálnak hevenyészett
díszletek közt – kopott pad, vizespohár – egyik
fűtetlen helyiségből a másikba, kalapban,
nagykabátban szorongok, hol durvák, hol kimértek,
süvöltözik eszelős vádjaik.
Még tegnap is – mi ember volt az utcán,
egymás sarkát taposták, ahol csak megjelentem.
Üvegre égetve, pasztellben és olajban
sötét, vesékbe látó szemem, obszcén piros szám
nézte őket a falról, húsz év előtti ingem,
vagy vészjósló aranyban csillámlottam, a hajnal
óriás orrnyergemen gyulladt föl; mint napóra
virágzottam a téren; vagy amikor a végén
lemennek spárgába a stadionban, és hosszan
a lábukra hajolnak, a sok feszes trikóra
varrt foltokból, papírzászlókból ott is én, én
mintha mélyvíz alól, lassan kibontakoztam.
És most egyszerre – mi? A nyaralómban
a kék-arany szalon, a baldachinos ágyam,
velencei tükröm – ez fájt nekik?
Az a két ócska Rolls-Royce? Mit tudnak ezek rólam?
Tudják-e, hogy hatan szorongtunk egy szobában,
én hordtam el az összes testvérem gönceit…
Nehézfejű voltam, alattomos,
nevettek vagy még csak nem is nevettek,
mikor a tornaórán a néném kombinéját
meglátták rajtam… Az élet mindig gonosz,
szűkmarkú volt hozzám. A simáknak, könnyedeknek
– azoknak mindent! Azt soha, ami nekem járt!
*
(Később, igaz, lettek eszközeim,
hogy elvegyem – miért nem adta önként?
Vagy mért vette vissza, ha adni kezdte?)
Például ültünk egyszer odakinn
anyámmal, egy kerthelyiségben, olyan hét
éves, ha voltam, a kerítés sok nagy X-e
nyírfarönkökből volt: látszott a pár sötétebb
simább folt, a levágott ágak helye a kérgen,
és a hársvirág szitált a szódámba, a csupa sörfolt
abroszra, a hajamba… Egyszer, hajnal felé meg
(valami lakziból vittek haza) az égen
feltűnt egy üstökös. Biztos, hogy üstökös volt.
Én láttam egyedül. Minden: az ég, a föld,
minden a kedvemért volt. Azóta hova tűnt?
Valami kárpótlás csak járt nekem, nem?
Most itt állok közöttük, véznán, fakóra főtt
kórházi pizsamámban, túl bő zakómba tűrt
szép selyemsálamban, törődött öregember…
Hát mit akartam én? Csak amit mások.
Csak azt, hogy a világ úgy tükrözzön vissza engem,
mint a lelkem teszi: a halandó isteneknek
kijáró ünnepi pompában. Ez talán sok?
Olyan túlzott kívánság? végül is: megszülettem,
és nem élek örökké. Ennyit csak megtehettek.
Hogy nem kérdeztem őket? Miért, engem ki kérdett,
vállalom-e, ilyen feltételekkel,
mindezt, akarok-e egy jelentéktelen,
mézes-mázos, riadt kereskedősegédet,
poros bürokratát találni minden reggel,
ha a tükörbe nézek, egyetlen életem
minden egyes napján? (És nem is élek örökké.)
Ezt senki nem akarhatja. Beszélhet
akármit a sok álszent. Már látom, ahogy egymás
torkának esnek majd, ha nem leszek köztük többé.
Én csak igazságot akartam. Ha már az élet
ilyen méltánytalan. Csak azt, amit más.

 

 

 

A szép utasnő

Ária
…Azt nézi, mért vagyok
gyászban? Igen, szegény néném… Most ő hagyott
itt minket (hányadik eset már a családban!).
Feketében, ilyenkor – csurom egy víz a testem,
ott kinn a sírnál majdnem összeestem:
egyszerre, mintha jégen álltam volna, a lábam
csúszni kezdett alólam… Ez a szörnyű meleg!
És ott azok a roppant fém-kandeláberek!
Ahogy a szélben oldalt kidől rajtuk a láng, a
napfényben elmosódva, vízszintesen lebeg,
hogy azt hinné az ember, a lélek integet,
ahogy kelletlenül lassan a túlvilágba
halványul át. Igen, szoktam ilyeneket
gondolni… És előtte, alig fél éve meg
a sógorom… Közúti baleset volt… A házba
úgy hozták, konténerben, jócskán éjfél fele –
képzelje el, hogy én virrasztottam vele
egészen reggelig! Maga ott éjszakázna
kettesben egy halottal? Nekem most is remeg
a lábam… „Asszonyom, inkább ne nézze meg”
azt mondja az az ember, „mert oda lesz az álma!”
Az én álmom! Nem nagyon hinném, hogy még lehet
rosszabb, mint amilyen most… Sokszor fél éjjelek
úgy telnek: forgolódom, meg tépdesem a párna
csücskét vagy nézem a sötét eget,
az űrt… Ha álmodom, még rémesebb:
huzat sodor, apró pihét, nagy termeken át,
és kétfelől fehér formák derengenek,
szobrok – nézéstelen, fehér szemek –,
s úgy érzem, nem vagyok, mert senki nem lát.
Senki, de senki… Sokszor sikoltva ébredek…
Pedig, ha tudná, hányfélét szedek
csak nyugtatót! A kis doktornőnk az egyetlen,
akinek van fogalma róla, mit szenvedek.
Azt mondja: „Erzsikém, maga csupa ideg,
miért nem lett színésznő?” És tudja, hogy lehettem
volna? Még harmadikban, majdnem jutott szerep:
a Margaréta-tündér. Drótra feszítve krepp
sziromszoknyám lett volna, a hajamban aranypánt,
meg zöld bársonycipőm… Egy másik lány kapta meg.
Látja, milyen az élet, még ezt sem adta meg.
De nem bánt már, ne higgye. Engem már semmi nem bánt.
Hogy süthet ennyi bajra a nap, most mondja meg!
Épp így sütött, mikor az első férjemet
hárman hozták haza, s én a két kezemmel estem
a kontyomnak – lefogtak, de már kitéptem egy
csomót!… Milyen hajam volt!… Most mondja, mért nevet?
Majd a bokámig ért le – az égre, ne nevessen!

 

 

 

Az elhagyott lány

Dal
A postaszekrényt
nem néztem meg ma sem: a szögletes rés
sekély sötétségében hátha, hátha –
nemcsak az áltató bádog derengés…
Nem kell ma mégse
megtudnom, holnapig: a szürke résre
merőleges, hitegető fehér él
csak egy felszólítás tüdőszűrésre…
Elég, ha másnap
derül ki, hogy amit én kézírásnak
reméltem, egy körbélyegző szegélye,
s az ott egy könyvtári felszólítás csak…
Addig megint a
megállt idő hülyén kattogva, mintha
egy írógépen egyfolytában x-et
ütnének, vérszegény tapétaminta…
Órák, üresre
lappadt idő, hogy volna újra teste,
tapintható, hogy volna újra testem,
becézhető, nem adja meg az este,
ahogy tegnap sem adta.
Néztem, a tetőantennák fölött a
beírkált ég hűlő neon vizében
tollászkodó, parázsló szélű vatta
kénsárga, füstkék,
fémszürke lesz, s eszembe jut a festék:
két sor korong bádogdobozban – akkor
kaptam, mikor a mandulám kivették.
Míg víz nem érte,
a kék, a zöld, kármin vagy okker érme
szélén írás szaladt körbe, középen
egy páva! És ami könyv volt, de mégse,
az a kihajthatós… A
két lap közül égnek pattant a posta,
vagy egy vidéki állomás, piros pad,
a sárga falra fölloccsantva rózsa…
Amire néztem,
mind visszanézett, fölszívott egészen,
se kín, se bűn, se vád, se vágy – csak átjárt,
átjártam, víz a sóban, só a vízben…
A szerelem nem
itt járt, villogva és roncsolva bennem,
lenyelt zsilett, hanem ott kinn világlott,
a világot gyújtotta föl, nem engem.
Mi állt közénk? A testem?
Az áramló örömből így kiesnem
mért kellett? És az áram? Kifogyott? Megfagyott?
És én? Alig vagyok? Vagy túlságosan vagyok?

 

 

 

Kövér asszony melegben

Mit meg nem próbálnak az emberek!
Ma is mi volt? Bejön egy nő a boltba,
a karján háncskosár, abba pakolta
a holmit a műanyag kosár helyett,
mintha neki többet szabadna. „Mégis,
ezt hogy gondolja”, kérdem tőle, „drága?
Azt képzeli, hogy a szabály magára
nem érvényes talán? Hiába néz így.”

 

*

 

Milyen hőség van itt! Kisül a lelkem.
Ha összeér, mint a csalán a combom
úgy csíp, nyakig csalánban pácolódom
ebben az összeizzadt szűk köpenyben…
Igaz, én mégse kaphatom magamra,
ahogy a tanulólány szokta, egy szál
semmi kis bugyira – örökké ott áll
az ajtóban, hogy a fényt hátba kapja,
s a puszta rózsaszínje átdereng…
„Csak álldigálj, fiam” mondom, „felőlem!
Szülsz kétszer, és az lesz, ami belőlem,
belőled is: híg háj, csomós erek.”

 

*

 

Ez a szerencsétlen penészvirág
ma is kisírt szemmel jött be. „Te, nézz szét”
mondom neki, „hol látsz jobbat? A pénzét
neked hordja haza, neked csinált
két gyereket, ott a lakás, az autó…
A másik nő? Ne félj, azt is megunja,
ahogy téged megunt. Mindenki tudja,
ha nem bolond: a szerelem múlandó.”
Két hete nem esett… Micsoda nyár!
A bőr ragad, a vászon összefonnyad,
rohad minden puhán, mint egy kiolvadt
mélyhűtőben. A metszett cseh pohár-
készlet a Vasedény kirakatában,
ahogy nagy tűkkel dobálja a nap,
mint hajnali fejfájás, hasogat.
Az aszfalt szürke kelttészta. A lábam
folyékony kőbe süllyed, menten elnyel,
azt hittem. A szűcsüzletben a keskeny,
hideg ezüstfejek szőrmekeretben
csak néztek rám ferde ezüstszemekkel…

 

*

 

Miért nem kell senkinek az igazság?
Mért gyűlölik? Ma is, egy nő mivel jön?
Zöld barackot kapott. „Addig örüljön”
mondom neki, „amíg zöld. Amit ott lát
a ládában – lángfoltos-sárga, nedvdús,
olyan hibátlan, mintha festve volna –
Ma még csak egy szeplő van rajta – holnap?
A fél gyümölcs rozsdás, halott üveghús.
Dobhatja ki. Mikor majd széthasad,
és olyan piros a paradicsom, mint
nemrég egy dísztribün, másnap beomlik,
ráncos, mint egy öreg mell. Mintha csak
minden gömböt rajta külön kivéstek
volna piros kőből, olyan a málna,
aztán mikor kiborítja a tálba,
mit lát? Fehér penészt az összepréselt
szemek között. Mint ahogyan a nyár
ahogy jön, már megy is.” Én nem tudom, mért
rám néznek így. Nem én hoztam a törvényt.
Én csak elfogadom: ez a szabály.

 

 

 

Próféta május havában

Május 19. Mióta is nem élek,
csak zöldségen? A húsról aznap mondtam le végleg,
ma két hete, mikor a dán komphajó leégett
s elgázolták a macskám. Bár a növény is érez,
mint olvasom, nem egy kísérlet bizonyítja:
könnyen azonosítja társának gyilkosát a
sárga papucsvirág vagy a fejessaláta,
s elhúzódik előle hangtalanul sikítva…
Posta: csak meghívók jöttek. Mindet kidobtam.
Mert végül is minek: a nyakkendős tolongás,
a diszkrét kannibál tánc a májas és a sonkás
szendvics körül, cukor és cián visszafogottan
alkalmazott kevercse, célzások és nevek
elejtett keszkenői, villanysütötte váll
gömbje, jégkocka éltől megkoccanó pohár
fölött a karmazsin száj művészetről cseveg…
Május: amerre nézek, folyik a zöld pazarlás.
Világosan-sötéten ragozza az alapszínt
fű-fa. Egész sor zöld körmű kéz tolakszik
a lucfenyő sötétjén: harsány idei hajtás.
Az árvácskák: ovális ékszerbolt, sárga bársony
alátéten lilásfekete denevér-
melltűk sora sötétlik. A gesztenye fehér
műszempillái közt, a selymes szájpadláson
ellenpontozva a fehér vagy hússzín ajkat
négy aszimmetrikus, sárgás vagy borvörös pötty;
a tulipán ölében a mélyértelmű ötszög,
a csillogó kínálat – ha engedem, becsalhat
az élet fényes üzletközpontjába, legyek
falánk rabja e kétes javaknak, egyre beljebb,
újabb polcok felé vonz, hogy mindent elfeledjek
amit tudok: a hámló, zsúfolt nyomornegyed
utcáit, döglött macskát, kigyulladt komphajót,
terrort, tájfunt, lelőtt ír benzinkutast, kiszáradt
sárga papucsvirágot, az én poros szobámat
éjjel, a hajnalig égő depressziót,
hogyan dereng a zöldes szellem-számlap, ha óra
órát követ, s a bor se, a Noxyron se használ,
hogy ível könnyed, átlós bambuszhídként az öt szál
hajam a jobb fülemről a bal halántékomra…
A szomszédnőn ma is tökéletes a smink;
fülcimpáját a két fémkarika súlya húzza
– arany ütők, a fényt verik sürögve vissza –,
ahogy napra görög a rozzant tolókocsin.
A másik, feldagadt bokákkal, őszen és
fémfoggal, félregombolt otthonka fedte ványadt,
fakó csomag, világszép kreol rabszolgalányok
balvégzetén borong és kacér grófnők zenés
hányattatásain. A férfi – ötször műtötték,
fehér, akár a pince mélyén nevelkedett
krumplicsíra – a rózsás, agresszív melleket
lesi mohón a címlapfotón, a napsütötte V-t
a naptejreklám bronz hasán. Mind jobb szeretnék
eljátszani egy monstre-operettben, ha másként
nem megy, a részeges inast, szikkadt szakácsnét
a szőke sztár és párja mellett, mint főszerepként
önmagukat egy abszurd drámában. Vesztesek,
jogfosztott népcsoport, egymást csak megvetésre
méltatva áhítoznak a szép győztes kegyére,
a győztesére, ki rájuk ügyet se vet.
De nem tart soká úgysem. A készletek
fogytán. Az ózonpajzs lyukas. A szénmonoxid
szunyogfelhő-lepel alatt kimérten izzik
kevés időnk, kiszáradt, lázas szájként reped
a földfelszín fakón. A gabonaövezet
csúszik észak felé, a búzatáblák helyét
gyapot hódítja el rendre. A sarki jég
homályos tömbje mállik, duzzasztja a vizet,
a túlkelt óceán a partra árad…
Majd akkor, ott! Szeles szállásainkon, étlen,
mi, egynehány túlélők, a szabvány szenvedésben
mind egyformák leszünk. Igen, majd nemsokára…

 

 

 

Narkomán

Na és helyette? Mondd, mi van helyette?
Ami másnak? Ahogy elnézem őket
utcán, buszon – gyanakvóak, gyűröttek –,
hát mit mondjak, nem úgy fest köztük egy se,
mint akit mindjárt szétvet az öröm, mert
nem szokott rá, vagy a boldog tudattól,
hogy hétből öt napon hajnali hattól
sajtot mérhet, írógépet püfölhet,
ágytálat hordhat… Persze, az eredmény:
megtérni este meghitt otthonomba
– másfél szoba panel – a balkonomra
muskátlit ültetnék, egyengethetném
a szőnyeg rojtjait… ott learatni
munkám gyümölcseit, na igen, az már
valami… Jó, van még más is: tavasz, nyár…
Meg csicseregnek a kismadarak – mi?
Meg szerelem. Az van még csak nagyon.
Pont én ne tudnám? Akkor kezdtem el.
Bámulod a plafont, nem érdekel
semmi, csak az a rohadt telefon,
hogy az szólalna meg… Hét óra, fél nyolc –
a nap az istennek nem érne véget.
Amire nézel, mint a sósav, éget…
Aztán egyszer csak azt mondtam, elég volt.
Hát így. De jó, mondjuk, viszontszeret,
vagy pláne elvesz, és? Pár hónap múlva, aztán
már csak minden szentévben nyúlna hozzám,
nem nő volnék – valami átmenet
a Szűzanya meg egy öreg hokedli
közt. Én ne tudnám? Otthon is csak ez ment.
Na és ha ezt sínylem most? Én fizessek
ezért is? Én akartam megszületni?
Talán magamtól csatlakoztam ehhez
a játékhoz? Mégis, mikor fogadtam
én el ilyen szabályt: kínlódni hatvan,
hetven évig, és közben jó, ha egy perc
öröm nagynéha? Én – mindegy, ha csaltam,
hát csaltam, ha más módja nincs: de most,
ha akarom, százból százszor pirost
vet a rulett itt a köztiagyamban…
És mit vesztek vele? A szép öregség?
Mikor a vízbe aprókat kavarva,
mint egy üvegvázát, magasra tartva
turbános teknőc-fejem, hogy a festék
le ne ázzon, a napi ötven hosszom
rónám szorgalmasan faltól-falig,
s nyolcvan fölött hetvennek még alig
néznék ki? Aztán – töppedt öregasszony,
protézis a pohárban, csillogó cső
etetget, a vénám körül merő kék-
zöld folt a bőr, mintha láng nélkül égnék,
zsugorodom – s sehol az ápolónő…
Baj, persze, semmi – majd élnek tovább a
génjeim vagy a tetteim – tudod kit
vigasztal ez? És élnek, jó, de meddig?
A kozmosz, olvastam, zuhog magába,
vagy tágul, nem mindegy? Ezt elviselni
tiszta tudattal? Azt, hogy nemhogy én, de
a Föld se lesz, meg ég se, hang se, fény se:
semmi, csak híg semmi, vagy sűrű semmi…
Idő se lesz. Idő különben sincsen.
Tudom, láttam: akkor. Ahogy a nap
elérte, a kehes konyhai csap
fénylett, mint egy madárfejű kisisten,
a csőrén kitüremlő, kicsi körtét,
a csöppet lassan érlelte a súlya,
a gyönge vízszár nyúlott vékonyulva,
de mielőtt elpattant – egy öröklét
múlt el, amíg néztem, és úgy éreztem,
hogy a világ megoldása bekattan:
hogy Isten: az öröm. Cseppben és csapban
ő csillog, és semmit nem tudsz, ha ezt nem.

 

 

 

A hetedik év

Ez a zilált, zavaros szemű nő
 
ugyanaz lenne tényleg
mint az, aki a képen nevető
 
arcával az enyémhez
simul? Mi teszi ezt? Csak az idő?
 
Én már semmit sem értek.
Én megmondtam neki: „Nem érdekel,
 
anyádék hogyan éltek.
Hogy mi hogy élünk, azt mi döntjük el!”
 
Mindennel egyetértett.
Most napokig némán járkál le-fel,
 
mint egy sebzett kísértet.
Mintha egy ádáz idegen erő,
 
valami ismeretlen
holtak lelke rikoltozna elő
 
a szánkon – nem mi ketten…
Sótlan a leves, mondom, mire ő:
 
hogy én sosem szerettem.
Most mondd: ha már csak egymást öli két
 
ember, nem jobb, ha válik,
mint valami vétlen bűn örökét
 
hurcolni mindhalálig,
mikor a végső perc mécseseként
 
egy gyűlölt arc világlik?
Csak érteném, csak tudnám legalább,
 
hogy kezdődött, mi hozta
létre – a társadalom? a család?
 
Isten? hogy megpofoztak
négyévesen? – ezt a fekete lánc-
 
reakciót, a rosszat…
Olyan mindegy ugyan. A lavinát
 
elindíthatja bármi:
görögjön életek sorain át…
 
Hogy képzeltem: talán mi…?
Csúszik velünk is lejjebb a világ –
 
ki bír útjába állni?

 

 

 

Négy sör után

Megint nem állt a lábán, mikor megjött az este –
vagy inkább éjszaka… Névnap volt állítólag
– igen, megint –, utána valahol még bedobtak
egy sört a kollegákkal… Eddig nem említette,
hogy valamelyik kerge tyúkot pont Leonának
hívnák abban az istenverte irodában.
Ki tudja? Én nem. Én be nem teszem a lábam,
sőt az se, hogy csak úgy odatelefonáljak,
olyan sincs! „Értekezlet… Ebédel… Majd talán
kicsit később!” Ilyen gyöngéden fuvoláznak,
jóságos nénik egy ütődött óvodásnak,
csak az a kuncogás, csak azt ne hallanám…
Szóljak neki? Minek? Tudom, hogy mit felelne:
hogy zsarnok szörny vagyok, hogy nincs egy perc nyugta tőlem,
pedig joga van élni neki is, és hogy ő nem
az anyám, akinek nem volt más dolga, persze,
mint kényeztetni engem (naná, a négy gyerekkel!),
és most, mint holmi kényúr, ugyanazt megkívánom
őtőle is… A mocskos harisnyája az ágyon,
a mosatlan edény, ahogy otthagyta reggel…
Valahogy így. De csak próbálnék én meg éjfél
körül állítani haza, vagy hogy jogom van
tudom is én, mihez, ilyennel jönni – nyomban
leszakadna az ég… Hogy mért nem hagyom faképnél?
Jó kérdés. Egyszer (ezt ne mondd el senkinek se,
ezt most tényleg ne: senki nem hallott róla – ő sem),
megtettem. Nem hiszed? Mikor kiküldetésben
voltam egy hétre, akkor. Úgy a harmadik este
egyszerre csak: na és, ha nem mennék vissza többet?
Egész este, ahogy máskor csak két konyaktól,
úgy fel voltam dobódva a puszta gondolattól,
aztán másnap, hajnal felé egyszerre fölvert
a tulajdon szívem dübörgése: mosolygott
holtában – mint a macskánk, az erkélyről esett le –,
és azt a régi, sárga kötöttruhát viselte…
Én meg, mint a bolond, kaptam a telefonhoz…
Aztán? Semmi. Beláttam: fontos ügyeiben nem
dönt szabadon az ember – erről ismerszenek meg.
Akarat, ész, ilyesmik – amiket úgy szeretnek
belékeverni – szép, szép, csak épp a lelked ellen
– vagy nevezd, aminek akarod – nem tehetnek
semmit, vagy szinte semmit. Persze, komoly kísértés
szabadnak lenni… Másrészt nem rabság minden érzés?
Kérdés, kinek mi ér meg mi mást – mindenki vesztes,
ki így, ki úgy… Nekem, mégis, így legalább van
valamim, amiért… Hány óra? Már negyed négy?
Nem, semmi baj, mi volna?… Azért most jobb, ha elmégy:
nem szereti, ha itt benn dohányzunk a lakásban.

 

 

 

A trónfosztott királynő

Legyenek átkozottak… Hogy ezt tették velem…
Igen. Volt énnekem szép lakásom, mindenem:
az a gyönyörű váza, az a két drága szőnyeg…
Most meg nézzen körül… de nem az én szégyenem,
nekem nincs bűnöm ebben. Minden annak a nőnek
a lelkén szárad. A bíróságon, tanácsnál –
mindenfelé csak az ő pártfogói ülnek.
Van egy kislányom, egy hétéves kis virágszál –
ő elvette tőlem, az én kis gyönyörűmet.
„Én, bírónő, hogy én? Egy szó ebből nem igaz!
A gyereket, hogy én, bezártam a fűtetlen
lakásba? Ezt meri hazudni, a ribanc?
Itt ez a gyönyörű kis nyaklánc – őneki vettem!
Meg kistáskát, tükörrel…” „Nézd, mit hozott neked
anyád!” így hívogattam, de ő, szegényke, csak néz
és bújna el előlem… az Isten verje meg
azt a nőt, amiért így megmérgezte a lelkét!
„Hogy én? Soha! Esetleg a szívem miatt talán… Rossz
a szívem… De különben? Soha! Már lánykoromban,
megmondhatja akárki, egy csöpp nem ért a számhoz,
borzadtam tőle. Ezt is csak az terjeszti rólam!”
A gépíró kisasszony! Senki és semmi nem
volt jó neki, csak a más asszony férje kellett!
Isten meg ne bocsássa, amit tett énvelem –
csak elnézem, hová juttatta azt az embert:
rendőrrel vitet el, hogy ezzel fenyegessen,
engem! nem, ez nem ő, ez tőle sose tellett,
az én jó férjemtől – hogy szeretett, Úristen!
„Csak azt nézd, tetszik-e”, azt mondja, „azt veszed meg,
amelyik tetszik, ne az árát nézzed, a pénz
nem számít!” Gyűrűt is vett, meg azt a drága brosstűt
– kis őz, rubin szemekkel –, rám költött egy egész
vagyont aznap… A ringlispílre is fölültünk…
Hogy sikogattam! És a hasamban mintha lepkék
repdestek volna… néha a föld zúgott fölöttünk,
talpunk alatt a felhők… és aztán nyert nekem még
egy sárga gipszlovat… Csak nevettünk és nevettünk…
*
Ez egy ősrégi fénykép… Itt láthatja, milyen szép
kislány voltam. Csodámra jártak… A nagyapámnak
a szeme fénye voltam! Mindig jött reggelenként:
„Gyere, kis csillagom, megnézzük a kacsákat!”
Mentünk, remegtem a fehér kartonruhámban,
még nedves volt a fű, a nap csak pár perce jött fel.
Egészen szőke voltam – el sem hinné, ha lát, ma
milyen vagyok… de minden sötétebb lesz idővel.
*
Most gunnyasztok a sárgás, lassan hűlő homályban,
körül, amim maradt: a kopasz padló, a két szék,
az ágy, csikkek sötét, kerek nyoma az ágyon,
fölötte, ott, ahol egy sudár angyal kísért két
göndör, kövér babát egy korhadt deszkaszálon
a vízmosás fölött, most fehér négyszög, a hűlt
helye – benyelte egy lyuk, akár a nagykabátom
(minek nyáron kabát?) vagy a váltás ágyneműt,
a piszkos ablakon át szivárgó, gyönge fényben
ülök, várok: a Nap bujkáló, sárga pont,
felleg-fényképezőgép nyílása, hogy bemérjen,
mozog egy felleg-arc előtt. Aztán a hold
a szürke plédbe éles lyukat éget. A lombok
sötét közén sugárzó vízfej fúrja magát át,
az ablakon parázsló kísértet les be, fojtott
vihogás emeli, míg elhagyja a párkányt,
inogva láthatatlan rúdján. Jeges befőtt
később, úszkál szivárgó levében tejfehéren,
majd egy szem altató, és lassan hátrál a köd
magas polcán, ahol többé már el nem érem.
*
Ma itt járt a hugom – többet nem engedem be.
Órákon át – de mintha a fogorvos fúrója
csiszolná az agyam, vagy mintha az én fejembe
átplántálnák a más szemét – csak mondja, mondja,
hogy a világ, hogy az majd mit szól – azt a világot,
amiről ő beszél, megtarthatja magának!
Az a világ igaz valómban sose látott,
az mindig csak merev szabály és puszta látszat
szerint ítél – nem, én már elég sokat megértem,
hogy tudjam: arra nincs út, ott csak az őrület van.
Ülök, várok, tudom: el fognak jönni térden,
hogy megkövessenek, vagy Nap és Hold felkel értem –
ami rajtam esett, nem maradhat bosszulatlan.

 

 

 

A csúf fodrászlány

Most már biztos nem véletlen: együtt
 
indultak haza, láttam
a Közért üvegén át: lenmagos kenyerük,
 
Fa-dezodoruk egy közös kosárban.
Leejtettem a táskám, minden a földre dűlt,
 
szemceruzám, buszbérletem a sárban.
Fölszedtem, csak a brossom, egy arany A-betűt,
 
a névnapomra kaptam tőle, azt nem találtam.
Két hét után megint besettengett a macskám –
 
most megetessem-e?
Villog rám, átható, alattomos borostyán,
 
pillás, gonosz szeme.
„Te dög – mondom neki –, maradtál volna most már
 
ahol voltál!” Kutya, az kellene,
csüggedt, hosszú fülekkel, az majd imádva les rám,
 
én leszek mindene.
Ha nem volt forgalom, őt is sokszor beraktam,
 
vastag csúf ujjam ott
járt-kelt, el-elmerült a tenger szőke hajban.
 
A hullám elkapott:
szirom gázláng, tükörsor dőlt át dörögve rajtam,
 
fémek, élek, habok.
Beléveszni – de látom, hiába is akartam:
 
megint magam vagyok.

 

 

 

A szomorú feleség

Míg vágom a répát, minden szeletét át-
 
meg átszurkálja a fény;
mind kis kerek ablak – halvány sugaras nap
 
fényérzékeny lemezén,
mintha kusza írás, holt nyelven, amit más
 
még megfejthetne – de én?…
Súrlódva a vájdling vízben habkristály ring,
 
csillogva összeomol.
Ahogy takarítok, elveszettnek hitt gomb
 
hunyorog ágyam alól,
egy régi ruhámról, az is, az a mámor
 
él még lappangva – de hol?

 

 

 

Az özvegy

Ahogy kelek fel,
s a horgolt függöny réseit a reggel
kitölti cseppfolyós, fehér egekkel,
látom: begöngyölt
szatén, a tejfeles-pohárnyi földből
az éjszaka újhagyma szára tört föl,
s hogy egyre jobban
erősödik a fény, zölden belobban,
öröm fut át, akár mikor gyerekkoromban
láttam: foszló fehérek,
sötét avar között fű zöldje éled,
lobog: homályos tartalmú igéret.
Később kerestem
kék-zöld szemekben, mindenféle testben,
sokban előbb, később egyetlenegyben
meglelni véltem,
amit jelzett s ígért, csak épp, csak éppen
százszor, ezerszer bár, sosem egészen…
Ahogy hevertem,
s néztem, betelten és mégsem betelten
az arcát, valamit, úgy tűnt, még kezdenem kell
vele, de mit? Talán a
díványpárnát, ha rászorítanám? Ha
előhívnám a mását, sötétségembe zárva?
Most, mindenen túl,
hörgő csapból a víz, újból elindul,
lüktetve, végem új kezdetbe fordul –
vágyak, remények
vesztén is bujtogat, hogy mégis éljek,
a régi dallam, csak hangszíne mélyebb:
málló, molyos szövetben
fémszál cikázik egyre fényesebben,
belőlem minden elmúlhat, csak ez nem.

 

 

 

Bizonyos jelek

Azért ilyesmi régen
nem volt: egyszerre csak feltűnt az esti égen,
narancsszínűn lebegve a Gellérthegy felett,
majd elszállt Pest felé. Repülő? Semmiképpen.
Nem észlelték a műszerek.
No és arra a nőre
emlékszel, amelyiknek higanyt izzadt a bőre?
Vagy az a másik – ott állt a padlószőnyegen:
egy árnyfolt – összesen annyi maradt belőle.
Ez gömbvillám – az kellett, hogy legyen.
Ahogy egyszerre minden,
amit megszoktunk, sarkából kibillen,
pályájáról lefut, megy szanaszéjjel…
Egy lappangó világ széle hol innen
villan elő, hol onnan… Ott van például éjjel
a pályaudvar: ott
hevernek sorban abban az éles és halott
fényben, vegyes gyümölcspálinka-szagban…
Reklámszatyor, lapos dobozra ágyazott
kifordított kabát, sőt, egy rózsaszínü paplan…
Az utcák fénye, mocska,
az autók sűrű háta, autó alatt a macska
foszfor szeme, a tócsán rugókat és redőket
vető féklámpafény, a vén nő, ahogy a kocsma
előtt szerelmesen hadar a levegőnek,
véznán és csenevészen,
az a szürke, molyos haj lefolyt neki egészen
a derekáig – tőzeglápban talált menyasszony.
Mintha száraz fakérgen nyílna egyszerre kék szem,
kacér mosoly elmálló iszap-arcon…
Amúgy? Döcög az élet.
Ahogy szokott: öt fele hazaérek,
a lépcsőház, a lift – minden, mint általában.
De mire számítottam? Nem értem az egészet.
Álmomban meg – ülök a túlfűtött szobában,
s közben tudom, hogy ott lenn
elindult a talajvíz. Sarat és hajat ökled
a lefolyó, folt terpedez sötéten
a padlószőnyegünkön – én meg állok fölötte,
s ráz egy őrült reménység… Nem értem és nem értem…

 

 

 

Nők egy kórteremből

 

1

Hat óra van. Hozzák megint
görgős kocsin a reggelit,
zörögve a kórtermen át
oszlat maradék éjszakát.
Nem is tudom, miért –
öt fölzavart érzék keres
támaszt a püffedt, kékeres
testben, amelyre ébredek.
Csak nemrég voltam még gyerek,
nem is tudom, miért,
fűzőscipős, kövérke lány,
üvöltöttem anyám után,
vágy-, félelem- és düh-csomag,
gyötörtem a kishúgomat,
nem is tudom, miért…
Később a zoknis-copfos, a
világrend buzgó cinkosa,
sírások, másra kent hibák,
örök barátnők, intrikák,
nem is tudom, miért…
Kapuk alatt, üres lakás
mélyén a lázas suttogás,
mikor, kinek jött meg előbb,
vihogtunk a mozik előtt,
nem is tudom, miért…
A víz, a szél lármája kinn,
a szűk, iszapszagú kabin
szálkás fala, por és parázs,
az ismeretlen ájulás,
nem is tudom, miért…
Később a hajszolt reggelek:
amit lehet, ahogy lehet,
a ház, a szűk másfél szoba,
a megszokott test éjszaka,
nem is tudom, miért,
mikor csukott szemhéj alatt
rongyosra nézett Playboy-akt,
csukott szemem mögött a más-
napi befőzés, nagymosás,
nem is tudom, miért…
Nem vágy, nem is döntés, nem is
remény, csak épp amerre visz
az ár, futó napok, hetek,
és már egy újabb kezdetet –
nem is tudom, miért –
viszek két duzzadó bokán:
akár a gömb a zongorán,
a kis lesiklópálya és
a fölkavart, lágy hóesés,
nem is tudom, miért,
és rögtön itt a pillanat,
mikor az éles szilvamag
kilő az érett szilvaszem
hasadt husából véresen,
nem is tudom, miért,
e harsány túlvilágba itt,
hol fém vakít és fény hasít,
a tárgyak éle húsba vág,
hő van, hideg van, szomjuság,
nem is tudom, miért,
üres, kitartó lárma, és
a napsütés, akár a kés,
villám öröm vált hosszu kínt,
és kezdődik minden megint,
de nem tudom, miért,
nem is tudom, miért.
 

2

Esett az éjjel. Pár kövér csepp
 
most araszol az ablaküvegen.
Meg-megiramlanak, önsúlyuktól ki-kitérnek.
 
Halványan ismerős a nő, aki a terem
túlvégébe inog, a mosdó fele, részeg
 
méltósággal. A szerelem
indította dagály tetőz, majd mennydörögve
 
beomlik és lelappad.
S itthagy magamra, száraz borsóhéjat, zörögve,
 
csíkokkal összeszabdalt
bőrrel, a lelken is nyomot hagyva örökre,
 
jelet, lemoshatatlant.
Nyár lesz, a gyér gyepen szolid fürdőruhámban
 
vizes törölközőre
telepszem, rejtegetve visszér tarkázta lábam:
 
bálvány, a tűzhely és a szalámis szendvics őre,
s a kertfalé, amely mögött hibátlan
 
mellekre tűz a fény, feszes, bronzbarna bőrre,
hullámmozgásra, mit a férjem, fejét lesunyva,
 
csak fél szemmel követ.
A gyerek is hamar rettegni megtanulja
 
sötét rosszkedvemet.
Fekete fal leszek, mely álmában újra s újra
 
közé s az élete közé mered.
A képes újságban villódzó esti város,
 
sízésre alkalmas hegyek.
Afrika-kutatónő orángutáncsaládot
 
cserkész be vagy zsiráfivóhelyet.
A sztár új férje – könnyű, cserélhető világok,
 
az egyetlen helyett.
Világok, amelyekhez nem kohol más
 
fény-árny arányokat az érzelem.
Hol egy pléden feküdnék hanyatt, vagy egy vitorlás
 
fedélzetén, szemem
a mozgó fellegábrán – minden egyszerre formás,
 
apró, szines és jelentéktelen.
 

3

De hát miért? Örökké ez járt bennem: miért?
Máig sem tudom, hova tüntették el
a férjemék, mire a kórházból kijöttem,
a kiságyat, a többit… de hát ott volt előttem
a friss tapéta a kisszobában… Az étel
hetekig nem maradt meg bennem. A gesztenyék
a téren épp virágba borultak – azt reméltem,
ott alattuk tolom majd… Anyám a Bibliát
rakta örökké a kezem ügyébe,
folyton azt hajtogatta, sosem tudjuk, mivégre
történik az, ami, hogy mi célja van… de hát
hogy lenne ennek és mi célja, nem, én nem értem:
apró, tökéletes kezek-lábak, sötét szem –
hány hónap, míg megépül, aztán a föld beissza,
mintha sosem lett volna… Miért kell egy parányi
elkínzott aggastyán-arcnak felszínre szállni
a nincsből? Csak azért, hogy süllyedjen újra vissza
azonnal, és hogy engem most már holtig kisértsen?
Apám, ő az idővel vigasztalt – ez azért
félig-meddig igaz volt: fél év, s már nem eredt el
minden szóra a könnyem, pontban hajnali három
órakor nem lökött ki minden éjjel az álom,
hogy aztán hajnalig csak bámuljam meredten,
hogy fehérül ki végtelen lassan az ég
véraláfutás-színe, hogy hamvad ki az összes
még villanyfényes ablak, és már föl sem riadtam,
jéghideg verítékben tapogatva a villany
gombja után, hogy lássam, amit a karjaimban
szorítok, az a síkos valami, csak a paplan
sarka, s nem, mint ahogy hittem, egy kis halott test?
Lassanként tudtam újra enni, aludni – jól van,
minden elmúlik egyszer, de hogy mindezt a sok kínt
– elég nézni a tévét: az úttestre folyó vért,
kiégett szobabelsőt – vagy akár az egérét
a macska karma közt – ezt menti, hogy leforog mind
nyom nélkül valami kozmikus lefolyóban?
Most csönd van, éjszaka, béke. A lét megint ép.
Nyirkos kis fény tapad csapzott, csöpp fejtetőre.
Szám száraz, mellcsúcsomból a forró gyöngeség
hullámokban rezeg szét. Magas, felhőtlen ég,
a Hold mint szétszaladt higany tonnányi csöppje
üli meg a B épület tetőgerincét.
Álmodtam-e, mikor úgy tűnt, hogy a világ csak
egy zárt gyufásdoboz: a szűk, sötét helyen
szűntelen recsegés és nyüzsgés, hajszálnyi lábak
kaparnak mindhiába, s a Hold kerek kivágat
az alacsony fedélen, szemrés egy szenvtelen
kísérletezgető, gonosz kiváncsiságnak?
 

4

A padláson a hajamba ragadt
egy denevér. Amikor fölemeltem
a bögrét, óriás svábbogarat
láttam, ahogyan úszkált körbe-körbe a tejben.
Mindez álmomban volt. Reggelre kelve láttam,
a lila folyadék a fiolában
pár perc, s fehérre vált. Előbb órákon át
tárcsáztam egy számot: folyton kicsengett,
hiába. Még előbb egy presszó asztalát
bámultam, s mindig újabb ennyi meg annyi percet
adtam magamnak. Ennél is korábban
a dívány recsegett alattam egy szobában,
egy idegen lakásban, ahova jóval éjfél
után, a konyhán keresztül osontam.
A gyér fényben tojáshéj, szürkés, püffedt kenyérbél
úszkált az eldugult mosogatóban.
A falról végtelen combok, dinnyényi mellek
nézték, ahogy véznán, ruhátlanul didergek.
Még annál is korábban – most újra ott vagyok,
nem úgy, mint valami régi regényben:
nem ásom el hajnaltájban, fagyott
földbe, üveges káposzták közé, nem
költözöm új néven, bal kezemen
dupla jegygyűrűvel egy idegen
városba, reszketve, ha ismerőst
látok, satöbbi… Pár percet kitárva
leszíjazott lábbal fekszem, szürkére főtt
kórházi ingben, és a fejem fölött a lámpa
mélytengeri szörny tapadókorongja,
majd snitt… Üres, homályos fájdalomra
eszmélek föl. Üres vagyok, szabad.
Fekszem kifőzve és csírátlanítva.
Az élet a szabott sinen szalad,
két történés egymást kioltja, mintha
mi sem… A végzetet, mintha szélhordta magvat,
amelyből bármilyen növény fakadhat,
gyom vagy gyümölcs, de nem-várt, nem-akart,
kiforgatták belőlem… Most az élet
– akár egy rendezett városi park –
tervezhető és áttekinthető lesz:
a nyírt gyepet betoncsík, kavicssáv metszi át.
Piros padok. Poros petúniák.
 

5

Az árnyékkal kitöltött
szemgödrök, szájzugok, a hosszu pilla
árnya az arc szirom bőrén, a két szemöldök
lehellet íve, a cimpák halvány rubinja,
a langyos homlokon a gombostűfejnyi gyöngyök,
a lámpa törpe mását ismételgetve – mintha
tükrök sora támadna az időben,
itt elmosódva, ott már tisztán kivehetően
ugyanez a magas homlok, kissé csapott áll
a Főtéren, mikor még Sópiacnak
hívták, vagy Récerétnek… Szüret vagy vasutasbál
hevében ellazult kontyot igazgat
a széles körmű kéz, vagy ággá száradva babrál,
szenilis buzgalommal bontja valami madzag
bogait, elgörbült szöget egyenget,
vagy nyugszik összefonva végleg… Ennek a szemnek
mutatkozott már lángban és virágban
a városszéli vézna liget. Feltündökölt és
kihunyt a téli ég szétszórt tükörszilánkban
kiégett ház tetőtlen szobáiban, a töltés
tócsáiban. A duzzadt felsőajak hibátlan
fogsor fölé borult, vagy mint egy sor vékony öltés
szegték a ráncok. Vagy mintha magas
fű közt nagy nehezen elfordulna a vas
kertkapu és a résen lopnák maguk elő,
s vágnának a szürkés, üres fasornak,
hullámzó föld alól, mit lassan befolyt a kő,
dülöngő gránit- és márványfogak a sorvadt
agyag-ínyben, a véset vakon, a levegő
lassított tűzvészében rég kiolvadt
a lassan elmosódó családnév aranya.
Egy kártyakedvelő dédnagyanya,
vagy akiből csak egy fatörzs-recept maradt,
vagy egy elfeketült pille-bross, a kipergett
gyémántszemek helyén az üres foglalat,
vagy aki szépen játszotta Schubertet,
vízmélyi fénytörésben egymásba bomlanak,
és mintha víz alól jönnének egyre feljebb,
mígnem a felszínen mind összeolvad
egyetlen arcba, és ahogy fölé hajolva
elnézem, és a kék szem
szemembe nyílik, mintha rég halott,
öröktől ismerős szemekbe néztem
volna, úgy érzem, és mintha hol itt, hol ott
lennék én is, kívül magamon, míg egészen
kicsúszom, le, odáig, hol az idők alatt
valami fény, mikor még se nap, se csillagok,
hullámzó szédületben dobog: vagyok, vagyok…

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]