A szabadság réme

Kicsapódott az igazgató párnázott ajtaja.

– Semmi vész! – rikkantotta a kilépő. – Eredj bátran, Pózna!

Korpádi fölkelt. Magasugrónak beillő alakja dugóhúzóvá torzulva botorkált a vezér irodája felé. Első fogásra a kilincs mellé nyúlt. Aztán bezárult mögötte az oroszlánbarlang.

A többiek dermedten bámultak Vitnyédire.

– Gyerekek, mondom, hogy semmi vész! Szabad választásunk van. Vagy fél állás és fele fizetés, vagy hat havi végkielégítés.

– És te? – susogta a testes Nyíres.

– Ducikám, ez még kérdés? Az is bolond, aki teljes fizetésért dolgozik. A fél állás meg tiszta átejtés. Hajnalban épp úgy munkába indulsz, fájront után pedig ugyanolyan kizsigerelten tántorogsz el. És úgy még inkább marad restanciád, amivel szabad idődet mérgezheted. Nem, gyermekeim, hat hónapig ízlelgetem, milyen érzés milliomosnak lenni. Nem bánom, csak gazdagnak vagy tehetősnek.

– De mit csinálsz azután? – fúrta tekintetét Nyíres a derűs arcba.

– Azután? Ki törődik vele? Most beülök a vad-vendéglőbe, fácánlevest rendelek, utána nyúlcombot vadas mártással és desszertnek őzgerincet kérek. No, nem húst, hanem kávéval ízesített, habos tortaszeletet. Előző életetekben talán ismertétek. Hazafelé a kutyámnak is veszek egy hatalmas csontot. Odaülök mellé és boldogan hallgatom, ahogy ropogtatja. Majd azt gondolom, a főnök csontja.

A kijáratnál még visszafordult.

– És délután az ügetőre is kiugrom. Hátha megduplázom a végkielégítést!

Négyen maradtak. Kákics Géza magában számolgatta megélhetési költségeit. Még meg is játszotta a magába roskadót. Isten őrizz, hogy a másik három az ő nyakába öntse lelke moslékját. Szerencsére az igazgató, föltehetően tapintatból, hazaküldte titkárnőjét. Így csupán az ítéletre várók lélegzete hallatszott.

Tehát választhatok, gondolta Kákics. Vitnyédi életművész, s könnyebbik oldalt nézi. Minden nap leszólít egy nőt, és ha elutasítják, dúdolva továbbáll. Kutyája is akárcsak ő: virgonc vizsla. Amikor kettesben sétáltak a Hűvösvölgyben, Burkus keresztül-kasul rohangált az erdőben. Burkus! De hiszen az ő kutyájukat is majdnem így hívták! Persze Buksi korcs volt, de becsületesen őrizte a házat. Egyszer reggel egy fél nadrágszárat tett a családfő lába elé. De első drámai választásának főszereplője is Buksi. Mikor történt? Nyolc éveske lehetett vagy kilenc. Kemény tél volt. Délután a házzal szemközti üres telek befagyott tócsáin csúszkált, de sajgó füle, orra hamar hazakergette. Amikor apja a leckék elvégzését kérte rajta számon, még feleselt is. Ahogy szó szót követett, kijelentette, világgá megy. Apja rábólintott, tessék. De most azonnal, hetvenkedett. Nem tartlak vissza, így az apja. Maga előtt látja, ahogy ül az ágyán, fűzi, egyre lassabban fűzi magasszárú cipőjét. Mióta nem hord magasszárú cipőt? Amikor elkészült, már nagyon félt. Ha majd a kaputól jobbra indul, ismeretlen negyedbe jut, lépten-nyomon kocsma, ott nem ritka a késelés. Balra pár lépéssel Vasöklű Bill otthona elé ér. Bill már tizenegy éves, a BTK gyerekcsapatának reménysége, az Énekes-fivérek a jövő boksz-bajnokának látják. Amikor Bill lejön játszani az utcára, mások golyóját mindig arrébb löki a lyuktól, és ha valaki szólni mer, ököllel fenyegeti. Különben is már délután úgy érezte, szúrják a korai fagyos csillagok. Megyek, mondta, de csak Buksival együtt. Ő is mehet, hangzott a hozzájárulás. A kutya nyüszített, bujkált, a fákat roppantó időben a küszöbön túl sem akarta dugni a képét. Így kénytelen vagyok itthon maradni, tárta ki két kezét a világjáró. Rendben van, akkor feküdj le, zárta le a jelenetet az apja.

Korpádi-Pózna is kibotladozott. Arca lisztfehér, szemlátomást nem azt a vígjátékot élte át, mint Vitnyédi:

– Lajoskám, téged kéret.

Schulte Lajos fölegyenesedett, zakóját meghúzta, nyakkendője csomóját szorosabbra vonta, és keményen kilépett. Katona, aki életveszélyes küldetésre indul.

A várakozók Póznára meredtek. A hivatal óráját hozzá lehetett igazítani. Ha reggel még nem látták, tudták, időben érkeztek, akár csupán egy-két perccel kezdés előtt, ha viszont csak asztalánál állt, az óra nyilvánvalóan elütötte a nyolcat. Póznának öngyilkosság megválnia hivatalától. Bizonyára fél áron is marad.

– Tévedtek, barátaim. Elfogadtam a végkielégítést. Lakástörlesztést kell fizetnünk, hátralékunk van a villany- és gázszámlára. Fél fizetésből ülhettünk volna feleségemmel együtt hideg, sötét szobában és ehettünk volna nyerskosztot. Bár az a legdrágább. Előbb-utóbb kilakoltattak volna. Az utcára. Így kifizetünk minden tartozást, aztán… A semmiből mindig lehet valami.

Legyintett és köszönés nélkül elcsoszogott.

Hárman tartották a frontot. Egy már a tűzvonalban, ketten bevetésre készen, az igazgató előszobájában. Az egyetemi században is hárman tartottak össze, mind hajdani gimnáziumi osztálytársak. Nem, ott volt negyediknek Gergely is. A visszavonulás során fölbomlott a rend. Az öreg, tartalékos századparancsnokot, a nyugalmazott füleki erdőtanácsost hazaküldték: vonatjegyét megkapta, még a pályaudvarra is kikísérték. Az ügyes kezű századírnok egymás után állította ki a hamis menetparancsokat. Áruk ötszáz pengő és fejenként ennyit kapott az őrmester, a tizedes meg az őrvezető, hogy immár fegyveres kíséretnek álcázva hivatalos fedezetet adjanak a Budapestre tartó, telt pénztárcájú bajtársaiknak. Akik maradtak, a front mielőbbi átvonulására számítottak, és utána arra, hogy a már szabad Szeged egyetemére utaznak. A csonka század megállt egy mátraalji faluban. Négyen szállásnézőbe indultak. A Hegyestető lábánál álló, felvégi házba nyitottak be. Kertje az erdőbe torkollt. Hegedűs János vagyok, és szállást kérünk négyünknek, lépett ki az egykori osztály eminense egyszersmind éttornásza. Én is Hegedűs János vagyok, nyújtott kezet a házigazda, kerüljenek beljébb. Egy kisebb szobában vagy inkább kamrában kaptak szállást. Az üres helyiséget dobkályha fűtötte, tűzrevalót az erdőből szereztek. Gergely már másnap elbúcsúzott. Ez a falu nem biztonságos, megy Pestre. Mehetett volna a többiekkel, magyarázta, de nem bolond, hogy ügyefogyottakhoz kösse a szerencséjét. Megfizetett egy szekerest, fölkerekezik vele a fővárosba, és ha kényelmetlenkedőkkel akad össze, majd kivágja magát. Gergelyről húsz évvel később hallott, forgalmas autókereskedése van Ulmban. Ő bezzeg másfél esztendő múlva szabadult orosz fogságból. A másik kettő ott halt meg. Még a fogolymenet első napján szökést forralt. Szomszédja megelőzte. Az őr farkaskutyája két perc alatt utolérte, megszaggatta.

Amikor Schulte kijött, csak ennyit mondott.

– Papp kolléga, legyen szíves.

Papp összehúzta hiúz szemét, és lassú, de határozott léptekkel bement az igazgatóhoz.

Schulte meg se várta kérdésüket.

– Végkielégítés. Én szeretek a dolgokkal szembenézni. És a fejem lágyára sem estem. Őseim egy szál ruhában vándoroltak Württembergből Magyarországba. Kebelén kenyere, hátán háza, ahogy a szép magyar szólás tartja. Viszont hoztak magukkal két receptet, egy alkoholos gyógynövény párlatát és egy különleges porcelánégetését. Mindkét eljárásból nemzetközi hírű, busásan jövedelmező üzemet létesítettek. A végkielégítésből hasznát vehetem a két receptnek.

– Ugyan, Schulte úr – álmélkodott Nyíres – hiszen mind a két üzemet államosították, és a két eljárás alapján folytatták itt is, ott is a gyártást. A porcelángyárat nemrég magonosították, és az új tulajdonos nem Schulte névre hallgat. A másik üzem még mindig az államé.

Schulte szeme derűsen villogott kerettelen szemüvege mögött.

– Sose féltsen, Nyíres kolléga. Az üzemek átadásakor az eljárásokat valóban ismertetnem kellett, de mindkettőből kihagytam egy-egy komponenst, illetve mozzanatot. A gyógynövény párlat egyik alkotó elemét ma is csak én tudom, a porcelán régi fénye az ismert hőfokon is csak egy bizonyos összetételű mázzal érhető el: ennek a titkát sem fedtem föl. Úgyhogy most könnyű szívvel ballagok haza. Mivel a kolléga urak címét egytől egyig fölvéstem noteszembe, mához egy évre levélben hívom meg mindnyájukat vacsorára a Gundelbe: ott ünnepeljük meg, hogy feltörtem.

Jelképesen kalapot emelt és már ott se volt.

Kákics nem mert Nyíres szemébe nézni. Képzeletében elkezdtek peregni a hadifogság képei. Ott sem volt soha, nem is lehetett egyedül, bármi gond emésztette. Tízezer Robinson és senki nem lelt Péntekre a másikban. És mégis. A gyöngélkedő lágerben jobbra fordult a sorsa. Ellentétben a többi táborral, ott magyar fogoly volt a parancsnok, talpig tisztességes gyógyszerész százados, aki nem tűrte a korrupciót. Kaptak is embernek való ételt, kását, még húscafatok is akadtak benne, holott a nagy lágerben híg, zöld levest osztottak, az erjedt disznókrumpli foszlányai csak itt-ott úszkáltak a felszínén. A gyógyszerész százados policájai, jóllehet szintén foglyok, ugyancsak rendesebbek voltak a korábbiaknál. Apja kiránduló öltönyét viselte, amikor fogságba esett. Másfél esztendő viszontagságai után a nadrág visszatért ős állapotába, fonalai külön-külön lógtak. A szerb policáj észrevette és egy nadrágot adott neki. Bár szövete durva anyagból készült, otthon anyja egy fél kiló babra és egy kiló lisztre cserélte. Mirkó nem érte be ennyivel. Másnap egy orosz főhadnagy társaságában magához füttyentette. Te még nem vagy tizenhat éves, tolmácsolta a tiszt szavait. A tizenhat évnél fiatalabb és ötvennél idősebb foglyokat haza kellett engedni, ő meg mindig kevesebbet mutatott a koránál. Később, tanárjelölt korában március 15-én a gyakorló gimnázium pedellusa visszaparancsolta a kapuból, mert diáknak vélte. Húsz is elmúltam, válaszolta. Nem igaz, még a tizenhatot sem töltötted be, erősködött Mirkó és a tiszt bátorítóan nézett rá. Ha egyedül bocsátják szabadon, tévelyeghet a Kárpátokon át, még medve is megkergetheti, mint erdész nagynagybátyját, aki rémületében ezer méteres magaslatról hengergett le, hogy a gyilkos mancsoktól megmeneküljön. Újabb orosz egységek is elfoghatják, ismét lágerbe vethetik, a gyöngélkedők táborát viszont alkalmasint föloszlatják, és előbb-utóbb rendezett körülmények között, csoportosan szabadulhatnak. Nem, elmúltam húsz éves, hajtogatta. A tiszt sarkon fordult, otthagyta, Mirkó rá se hederített többé.

Amikor Papp kijött, csak ennyit mondott:

– Nyíres úr, Ön következik.

Nyíres, mint trombitaszóra a huszárló, fölkapta lehorgasztott fejét. Szeme kikerekedett, arcának húsos lebernyegei megnyúltak. Föltápászkodott, és bevánszorgott az igazgatóhoz.

– Hogy döntött, kolléga úr? – kérdezte Kákics Pappot.

– Már nem vagyunk kollégák. Szabad ember lettem. Ez az egyetlen helyes döntés.

– Vajon miért? Hol kap ma állást?

– Nincs szükségem rá. A végkielégítésből önállósítom magamat.

Kákics fölnevetett. Aznap először.

– Ne haragudjon, nem tudom elképzelni az Ön kemény fából faragott alakját egy pult mögött, és bármennyire udvarias ember, azt még kevésbé, hogy mézes-mázos szavakkal bugris vevők jóindulatát próbálja megnyerni.

– Ez a jelenet csakugyan elképzelhetetlen. Majd a feleségem nyit egy kalapüzletet. Persze nőknek. De akár férfiaknak is. Miért ne? Vagy egy kis cukrászdát. Erdélyi kürtőskalácsunkra tódulnak majd az ínyencek.

Kákics még mindig mosolygott.

– Nocsak, Papp úr. Hiszen köztudott, hogy házasságuk nem éppen harmonikus. Felesége igazi szépasszony, a békebeli Monarchiában éltek csak hozzá fogható dámák. Libegő járását, röpködő pitypang mosolyát elnézni is jólesik. Szépségének nagyon is tudatában van ahhoz, hogy másoknak rendelje alá magát.

Papp ajka gúnyosan görbedt le.

– Milyen költőien dicséri nőm őnagysága vonzó erejét. Lehet, hogy Ön lesz az első vendégünk vagy vásárlónk. Látja, ezért özönlenek majd hozzánk. A férfiak, hogy legalább szemüket legeltessék, a nők azért, hogy titkait ellessék.

– És azt gondolja, hogy hitvese elvállalja ezt a szerepkört?

– Boldogan. Minden társas kapcsolatot úgy teremt, ahogy uralkodók tartományokat hódítanak. Házasságunk is ezért romlott meg. No mindegy. Magának is sok szerencsét!

Micsoda bátor ember, gondolta Kákics, immár egyedül. Persze a felesége számlájára, még ha ő adja is hozzá a tőkét. De aki agglegény, az csak a maga erejére hagyatkozhat, és könnyen tönkreteheti a sorsát. A Rajk-per idején pánikba esett. A forradalom fölfalja gyermekeit. Ha jóllakott, az értelmiségre fanyalodik. Anyja még élt akkor. Disszidáljanak, győzködte. Anyjának édesapja volt a világra nyíló ablak. Amikor özvegyen maradt, fél kezén összeszámolhatta társaságát. Szívesen egyezett bele a tervbe. Hiszen unokatestvérei éltek Angliában, New Yorkban, eleinte majd segítik, ő pedig újrakezdheti tanulmányait valamelyik angol egyetemen. Igenám, csakhogy a magyar mellé német szakot választott, az Essential English első kötetének csak húsz-harminc oldalát pörgette át, a nyelvtudásnak ezzel a halvány árnyékával aligha jut kint egyetemre. Anyja azonban már szervezte az utat. Fölkutatott egy belvárosi üzletasszonyt, akinek lovagja embercsempészettel foglalkozott. Pozsony alatt vezetett az út Csehszlovákián át Ausztriába. Két határon kellett átszökni. Anyja kedves pianínóját is eladta, hogy kifizethessék a kért összeget. Közben még őt is rábeszélte, udvaroljon az asszonynak, hogy biztonságosabb legyen a hátterük. Elképedt: szegény, nyápic diák üsse ki a nyeregből a szerencselovagot, akivel a nő kétszeresen összekötötte sorsát! Ekkor riadt meg először. Azután azt olvasta az újságban, embercsempészeket füleltek le, és a határsértőkkel együtt súlyos büntetést szabtak ki a nép árulóira. Az egyik szökevényjelölt aknára is lépett. Rémülten beszélte rá anyját, mondja le részvételüket a kockázatos kalandban: heteken belül megkapja diplomáját, ha szerényen is, de eléldegélnek, a pedagógus pedig megbecsült tagja az új társadalomnak. Mégse tanított soha. Német levelezőként az NDK-hoz fűződő sokrétű állami és gazdasági kapcsolatok miatt gyorsan elhelyezkedett. Mostanság fordult a kocka, a németek a maguk embereit hozzák, főként kint nevelkedett magyarokat. Az embercsempész párt egyébként tetten érték, igaz, hónapokkal később. Az a csoport, amellyel nekik kellett volna útra kelniök, baj nélkül befutott Ausztriába. Anyja a pianínó áráért egy magyar perzsa szőnyeget vásárolt. A szőnyeg ma is eszébe juttatja hajdani szorongásait. Micsoda izgalmak! Holott félelmeit akkor még megoszthatta anyjával.

Nyíres becsukta maga mögött az ajtót. Némán állt Kákics előtt.

– Szólaljon meg, ember! Eső vagy hó?

– Nem tudom – nyögte Nyíres.

– Nem tudja, mit választott?

– Azt tudom, a végkielégítést. Mondja, az eső vagy hó?

– Bolond maga, Nyíres – ezzel félretolta és belépett az irodába.

Sose szerette ezt a helyiséget. Valósággal elveszett a régi épület magas mennyezete alatt, az ablakfüggönyök elfogták a kilátást, a bőr bevonatú karosszékek eszébe idézték, mennyire kopott az ő bútorzatának kárpitozása. Az igazgató szobájában mindig alacsonyrendűséget érzett.

A főnök egy távoli székbe ültette. A felsőbbség rálátása mintha a vádlott szerepébe szorítaná. Mégis most épp a megszokott, ismert környezet meghittséget sugallt.

– Nos, Kákics úr, Önnek már nincs miért magyarázkodnom, a többiek nyilván tájékoztatták, milyen döntés előtt áll.

Érdekes, ez a feltűnően erős, ökölvívó áll, a kiugró járomcsontok hirtelen békességgel töltötték el. Jó ilyen energia védelmében élni.

– Hiszen tudja – törte meg a csöndet az igazgató – karcsúsítanunk kell. Az ördögbe is! Utálom ezt a szót, még inkább, amit jelöl. A tények parancsának mégis engedelmeskednünk kell. Ráfizetéssel működünk, munkatársaink egy részétől vagy elbúcsúzunk vagy alacsonyabb bért fizetünk nekik. Én sajnálom legjobban.

Kákics tekintete végigsiklott a derűs arcon, szétnyílt, vékony ajkon. Az arcjáték és a közlés ellentéte megint szorongást ojtott belé.

– Bocsánat, fizetést mondanék inkább, vagy ha akarja, tiszteletdíjat. Ej, nem szaporítom a szót: ha maradni akarna, kevesebbet tehetünk a borítékjába fele munkaidőért. Jóval kevesebbet.

Az igazgató állkapcsa megfeszült.

Kákics már hosszú ideje nap nap után habozott, vehet-e párizsinál drágább felvágottat vacsorára, sajtot meg éppen csak trappistát fogyasztott. Ezután majd kefirt vacsorázik. Sajt nélkül.

– Idefigyeljen, kolléga úr, – a mondókát már ideges ujjak dobolták az íróasztalon. – Úgy gondoltam, Önnek könnyebb a választás, mint a többieknek. Ők valamennyien városi emberek, generációk óta szinte az aszfalton teltek a napjaik. Ön földművelő családból származik, szüleivel gyerekkorában költöztek föl, de iskolás kora előtt végzett a földeken kétkezi munkát. No igen, amit egy apró kéz elbír. Mindenesetre a vidéki élet nem idegen Önnek. Ha végkielégítésül fölvesz egy kerek summát, vásárol egy kisgépet, talán lízingel még egyet és mivel úgyis egyedülálló, hazatér rokonaihoz, hamar megtollasodhat. Hallottam, nénje kárpótlási jegyre szántót is szerzett: gratulálok.

Kisgépet! És lízingel! Fölrémlett benne, hogy szégyellte magát, amikor ráeszmélt, rendszeresen a porszívó ellenkező nyílásába bujtatja a gégecsövet. A gép ahelyett, hogy szívta volna, hónapokon át fújta, szétszórta a port.

– Ön csak a városban egyedülálló, de nénjével és talán a rokonokkal hamar boldogulhatnak.

Már nem volt éjszaka és még nem volt nappal. Így kezdődött az angol regény, melyet a múlt héten olvasott. Ki is írta? Stephens? Stevenson? Kikopott az irodalom ismeretéből. És miért jut eszébe épp ez a mondat?

– Kákics úr! Irigylem a mezei csöndért, a friss levegőért. Gondolja meg, az irodai környezet helyett hogy élvezi majd a romlatlan falusiak bölcs társaságát!

Aki magát bölcsnek tudja, az lenézi a másikat, villant át az agyán. Az angol regény bonyodalmára gondolt. A polinéz szigetre betelepülőt kiközösítik a bennszülöttek. És az ő falujában nincs orvos, gyógyszerész se, márpedig az első hűvös szélre belázasodik. Nénje még a villanyt se vezettette be, petróleumlámpa mellett olvashat újságot. Hohó, hogy jut oda újság? A nagyvárosban egyedül sem magányos. Ha sétálgat az esti körúton, lépten-nyomon figurákba botlik, a kirakatok és még az utcai pörlekedések is váratlan, ingyen előadást kínálnak. És a nők! Mindegyik csupa rejtély és remény.

– Kolléga úr! Azt hittem régi vágyait találtam ki! Fölfogta egyáltalán, hogy a szabadságot ajánlom föl magának? Eddig mindenki ezt választotta! Mondjon rá Ön is harsány igent!

Amikor a válasz elhangzott, a hang rekedten, tompán kopogott.