Idegen az idegenek között

– Palazzo Gallenga?

A két lány aggodalmas tekintetet akasztott arcába. Aligha idegenforgalmi tájékoztatást reméltek.

– Università per Stranieri?

Helyben vagyunk. Ők is külföldiek, a nyári egyetemre jöttek. Szabad kezével a hirtelenszőke könyökét gyöngéden a troli végállomása felé tolta, a barnát vállával terelte a veszteglő járműhöz.

– Che nazionalità è Lei?

Hányszor hallotta már ezt a kérdést! Mintha valakinek a nemzetisége eleve eldöntené: késsel, villával eszik-e, veri-e a nőket, iszákos vagy antialkoholista, édesen vagy sósan fogyasztja a főtt tésztát, sima kőlapot vagy síremléket emel szeretteinek porhüvelye fölé?

Amikor megtudták, hogy magyar, a lányok összenevettek. Azon is mulattak volna-e, ha baszknak vagy indiánnak mondja magát? Visszakérdezett. A lányok Ausztráliából érkeztek. Törték az olaszt, a beszélgetés döcögött, mint a troli a kaptatón. Igen, Anne és Mary, vagy Helen és Angela, ki tudja már a nevüket, a nyelvet akarják megtanulni, de régésznek készülnek, az etruszkológiára kíváncsiak. Istenverte etruszkok! Perugia az ő alapításuk, ezért fészkel a nehezen megvívható hegyormon. Bezzeg a rómaiak inkább gondoltak a turistákra, síkon építkeztek.

A városházától, a pártás falazatú, tekintélyes Palazzo dei Prioritól együtt baktattak az egyetem felé. A Piazza Fortebraccio-n a lányok elbúcsúztak. Mentek a hotelben foglalt szállásukra lemálházni, mosdani.

A késő barokk homlokzatú egyetem ablakai hideg hal-szemet meresztettek. De a titkárságon egy csapat beiratkozásra váró fiatal lány és fiú szorongott már, köztük több Mary (vagy Helen). A répaszőke haj, a túlégett tégla árnyalatára avagy rózsaszínre pirult pofika, az elől-hátul fukarul fölszerelt test, úgy látszik, ausztrál típus. Ha elvenné Anne-t (vagy Angelát), ilyen hamar szeplősödő, vihogó kislányai születnének, és egy napon megkérdeznék: „A papa magyar? Az milyen betegség?”

A tisztviselő gratulált a város ösztöndíjának elnyeréséhez, de sajnálattal közölte, pénzét még nem utalták ki. Szerencsére még Rómában elhatározta, vastartalékot tesz félre. Mindenesetre kérte, intézkedjenek vízuma meghosszabbításáról, mert érvényessége két héten belül lejár.

A hirdető táblán végigböngészte az ajánlott hónapos szobák listáját. A táblánál, mint hetivásáron eladó állata mellett a gazda, őgyelgett a pedellus, és kinek-kinek testre szabott tanácsot adott. Egy közeli címet választott. Via Guardabassi. Legyen! Az egyetem háta mögött, nem messze. A szoba udvari, egyszerű, ára elfogadható. A háziak, a helyi csokoládégyár munkása és felesége a lelkére kötötték: az erkölcs mindenekelőtt! Ha még nem tudna jól olaszul, meg is magyarázzák: nőt nem hozhat föl. Mulatságos, hogy a város óriás plakátokon hirdetett csokoládéját „Perugiai csókok”-nak hívják, a gyár érdekelt dolgozója viszont épp ezt tilalmazza. Azért szöget ütött a fejébe, hogy az élet sugallhatta a főbérlő tiltását. Az egyetemi város kozmopolita napjai alkalmasint a heidelbergi diákélet érzelmi túlfűtöttségében zajlanak. Harminckilencedik évében jár, ám itt neki is illenék társra lelnie.

Délután átfutotta az előadások programját. Felsőfokú előadásokat hallgat majd, a Corso Superiorén is elsősorban a Lectura Dantis-t, nemcsak az Isteni Színjáték szövegmagyarázatáért, hanem az előadó miatt is. A professzor beszélő nevét otthon magyarra fordítva csak Sunkásnak emlegették. A kelet-európai kis népek fiataljainak lelkes támogatója, ő kardoskodott ösztöndíjának odaítéléséért. Elsősorban olasz nyelvtudását kellene elmélyítenie. Céljához segíthetik a történelmi, művészettörténeti előadások is.

Másnap elétárult a diákélet színpada. Lányok, lányok és mint a mákostészta, fiúkkal meghintve csak lányok özönlöttek be a kapun. Emeletről emeletre apadt a tömeg. A Corso Superiorén negyvenen-ötvenen maradtak.

Kezdődhet a párválasztás. Körülötte csupa tizenöt-húsz évvel ifjabb fruska csivogott. Lám a vele nagyjából egyívású kopasznak nincsenek aggályai, kihorgászott egy húszas éveinek elején járó, élénk dióbarnát. Nocsak, franciául beszélnek! Távolabb két barátnő ül, mindketten túl a serdülőkor, a csúnyább kövérkés földszintes termetűnek látszik, a karcsú finomabban vésett arcán a szorongók befalazottsága. Németül társalognak, bár mintha tájszólásban. Lehetnek svájciak is. A vékonyabbat egy apróhirdetés csinosnak mondottnak tisztelné. Az ajtó mellől egy nyúlánk, naspolyaszín hajú franciául kiált oda a tar fejű élénk párjának. Talán ez a legszemrevalóbb, de nagyon fiatal, húsz esztendős sem lehet. Mögötte az izgő-mozgó, fahéjszín bőrű, fekete hajú és fekete olajbogyó szemű lány fölajzott ugra-bugrálása óvatosságra int. Caterina! Greca! Tehát Katalin és görög.

Sunkás professzor előadása nem különbözött a szokványos szövegmagyarázatoktól. Szavaiból kivette, nem is föltételezi, hogy hallgatói olvasták Dantét, főként eredetiben nem. A deres sörényű, bozót szemöldökű férfi épp hatvanas éveibe léphetett. Perugia környéki parasztcsaládból küzdötte föl magát a katedrára. Mussolini háborús politikájának kibontakozásakor az illegális kommunistákhoz csatlakozott, partizánnak is állt. A magyar forradalom hatására kilépett a pártból, de szociális együttérzését átvitte a kelet-európai hallgatókra. Arról is tudott, nemcsak magyar, hanem ki tudja, milyen más nemzetiségű tanítványait havonta egyszer valamilyen formában megvendégeli.

Előadása után megszólította a folyosón. Megköszönte támogatását, és átnyújtotta középkori fordításainak, trubadúrok és a dolce stil nuovo költőinek magyar nyelvű kötetét. Sunkás a hála szóra visszahőkölt, de aztán a könyvet látható örömmel elfogadta.

Ebédelni a menzára ment. Olcsóbb kosztra másutt nem számíthatott. Utóbb rájött, jobbra is alig. Már a pastasciutta jóllakatta, kenyér pedig – à la discrétion: amennyi belefér. A négy személyes terítéknél olasz diákok közé csöppent. A nyomban meginduló beszélgetésből nem győzte eszébe vésni a szólásokat.

– Che nazionalità è Lei?

– Sono ungherese.

– Oh, Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor! Kocsis con la testa!

Kocsis Sándor fejesgóljai megpecsételték a barátságot. Óvatlanul rákérdezett a magyar irodalomra. Nem, semmit se tudnak róla. József Attilát csak ismerik? Benedetto Croce is írt róla! Sose hallották. Egyikük némi töprengés után megemlítette A Pál utcai fiúk-at. Molnár Ferenc nevére is emlékezett. Őt viszont az olasz kosztról nyilatkoztatták.

– Remek! Annál is inkább, mert otthon édesen készítik a száraztésztát. Mákosan, diósan, lekvárosan, túróval.

A vaskos Pierluigi hahotázott.

– De bizony így van – erősítgette. – A háborúban a magyar hadifoglyok mind mákostészáról álmodoztak.

Most már a másik kettőre is ráragadt a nevetés. A szomszéd asztalnál ülő szőke lányok rájuk csodálkoztak. Lenszőke, tejfölös hajú, aranyszőke, csak a negyedik sötétebb fürtű.

– Svédek – bökte oldalba Pierluigi. – A svéd lányok a legfölszabadultabbak. Tizenöt-tizenhat évesen az első találka után hazaviszik a fiút. A reggelit a lány szülei tálalják a hálószobába. Az a baj, hogy tudják, milyen a hírük, ezért Itáliában igencsak tartózkodók. De a szenteket is meg lehet környékezni.

Az amoroso odaugrott a svéd lányok asztalához. Fölkapta a lenszőke zsírosra használt papírszalvétáját, visszatelepedett a helyére és látványosan végigcsókolta az ételfoltokat. A svédek kacagtak, trilláztak.

– Látja, megtört az északi jég. Ha fölkerekednek, utánuk megyek. Az amerikaiakkal sokkal könnyebb. Egy füttyentésre beülnek a kocsiba, aztán partiba dobjuk a babát, és reggel kitesszük az út szélén. Molly, Sally, Jennifer: lángelme köztük az, aki a saját nevét tudja.

Még az utolsó falatokkal bajlódott, amikor Pierluigi eliramodott az Astridok után. A másik kettő rohanvást követte.

Ebéd után jólesett volna egy kávé, de vajon mikor fizetik ki az ösztöndíját? Nem könnyelműsködhetett. Nyakába vette a várost. Szembenézett az etruszk kapuval: hogyan emelhetett ilyen zord építményt az a nép, mely sírkamráinak tanúsága szerint az örök éjszakára szakadatlan mulatságot képzelt? Termetes falak közé zárt lépcsősorok zegzugain át a Dóm nyersen terpeszkedő homlokzata elé ért. Ugyan miért biggyeszthették a szószéket a burkolatlan téglafal bejárata mellé, a tér fölé? Megtérést, végítéletet hirdettek a tülekedő középkori tömegnek? Külföldi tartózkodása mintha csak kérdésekből állna.

Nekivágott a Corso Vanuccinak. Az út a város szülöttének, a quattrocento gyöngéd festőjének, Peruginonak eredeti családnevét örökítette meg. Bástyaszögellés zárta le sétáját. A kicsi teraszról rálátás nyílt a megejtő umbriai tájra. A völgyben nőies hajlatok, suvadások tenyér alá mezőt, ligetet váltogató szelídsége sejlett. Visszafordult. Épp csak érzékelte az olasz családok, kisemberek küszöbükön zajló hétköznapját. Sietett haza, hónapos szobájába. Haza?

Reggelire befalta az előző nap vásárolt cipó felét, csapvizet kortyolt utána, és egy eldugott kávézóban megjutalmazta magát: állva lehörpintett egy forró, mérges feketét. Az egyetemi előadóterem utolsó padjába húzódott. Úgy érezte magát, mint a középiskolában. Ott is ezt a pozíciót választotta. Átláthatta a terepet, irodalomban, történelemben, latinban észrevétlenül segíthette puskával, súgással barátait. Rég volt!

Utoljára, mintegy királynői bevonulásként asszonyosabb, érett alakú nő lépett be, szlávos Madonna-arc, előző nap nem látta. Sima fehér blúzt, folklór jellegű díszítéssel nyomtatott, fekete színű karton aljat viselt. Bő szoknyája harangozott, és egész öltözködése, ellentétben az ugrifüles ausztrálokkal, puritánul rejtegette a föltehetően telt idomokat. Huszonhat, huszonnyolc éves lehet. Életkora illenék hozzá, mi az a tíz esztendő különbség? Ember, már le is csalsz a korodból? Mi tagadás, csak ő jöhet szóba Heidelberg-Perugiában. Alighanem lengyel vagy cseh. Szoknyájának népviseleti mintája erre utal, vonásai pedig Lenkára emlékeztették. Lenkát ugyan Pesten ismerte meg, de prágai utazásakor kereste föl zsivkovi otthonában. Meztelenül fogadta az ajtóban: „Itt van Lenka.” Ez a lány őt juttatja eszébe. Valamivel magasabb, alakja kevésbé tömött. Cseh vagy lengyel, akkor egy cipőben járnak, szót érthetnek.

A lány szívélyesen mosolygott körbe-karikára. Szemlátomást népszerűséget élvezett. Vajon mosolyogna-e rá is?

A Dante-kollégiumot művészettörténeti előadás követte. Amikor a lány megindult a vetítő terem felé, nyomába szegődött. Erre az előadásra valamennyi fokozatról áradtak a hallgatók, mégis sikerült a háta mögötti ülőhelyre furakodnia. A tanár az etruszk sírleletek tudományos hátterének taglalására fölkattintotta a villanyt. Ekkor ráfirkantott egy cédulára, és elsötétítéskor a lány elé csúsztatta a nevére kérdező mondatot.

– Come si chiama?

Célratörőbb ötlete nem is támadhatott volna. Amikor a villany megint kigyúlt, a dús váll a cédulára hajolt. Újabb villanygyújtáskor ezt olvasta a papíron: Alheidis Baustück. Tehát német, és 1963-ban más, mint nyugat-német nem lehet: keletiek nem utazhattak Nyugatra. Amíg lengyelnek (vagy csehnek) vélte, elképzelte, amint a lány kilép budapesti fürdőszobájából. Ezt a filmkockát elfelejthette. Ősztől vasfüggöny választja el tőle. Mindegy, az ő Heidelbergje egy hónapra szól. Előadás után Heidi mellé toppant, mert magában a lányt már így nevezte, és sétát ajánlott. Szóbeli névjegyéhez nemzetiségét is hozzáfűzte. Ez nem váltott ki csodálkozást Alheidisből.

– Keresztnevének mi az olasz megfelelője?

– Leginkább Gianni.

– Akkor, ugye, szólíthatom így?

– Magát érdeklik az etruszkok?

– Nem különösebben, csak nem tudtam mit kezdeni az időmmel. Egy kis mozgás meg fölfrissít, mert tizenegykor dolgom van.

Folyékonyan, választékos olaszsággal beszélt.

– Mi dolga lehet egy külföldi diáknak Perugiában?

– Én Perugiában élek, az egyetemi előadásokra szabad időmben járok.

– De hiszen német, ugye?

– Igen, de Nápolyban születtem, és életem nagyobb részét mindmáig Itáliában töltöttem. Birtokunkat elvették a lengyelek, ha akarnék, sem térhetnék oda vissza. Különben jól érzem itt magam, sok a barátom.

Egy cipőben nem járnak, de Heidi nőiessége igen vonzó.

– Azt mondja, Perugiában él, és nem egyetemista. Mivel foglalkozik?

– Nyelvórákat adok az orvoskar adjunktusainak, tanársegédeinek. Angol-francia szakos diplomám van.

Végre egy jó hír. Olasz párbeszédüket kicsit féloldalasnak érezte, hiszen Alheidis szókincse változatosabbnak, mondatfűzése hajlékonyabbnak bizonyult. Franciára fordította a szót. Heidi gyors mosollyal vette tudomásul, hogy kollégák, ő is francia szakos. A lány francia beszédkészsége egy hajszállal sem mutatkozott ösztövérebbnek az olasznál.

A központból nehezen keveredtek ki.

– Úgy mennek, mint a vak ló. Az olaszok kedves gyerekek, és épp olyan fegyelmezetlenek is. Bezzeg ha német turisták busza érkezik, amikor kiszállnak, egyik férfi előlép, és nagyot kiált: „Átveszem a parancsnokságot!” Aztán zárt sorokban vonulnak a műemlékekhez.

Ez a nemzetkarakterológia kevésbé tetszett neki, mint a lány gömbölyű karja. De megéri-e ez a párnás hús, hogy háborgás nélkül nyelje le a marciális viselkedést? Ő éppen a gyermeki örömvadász csapongást szerette az olasz utca népében.

Másodszor járt a bástya teraszához vezető úton, ám csak most feledkezett rá a falhoz tapadt, fecskefészek házakra, az előttük gyaluló asztalosra, a mosott ruhát teregető háziasszonyra, az apró gyerekét fürösztő mamára. A látvány megnyugtatta.

– Nézze, szemérmetlenek is. Közszemlére teszik családi életüket. Még a nagyobbacska gyerekek is majdnem meztelenek. Az ország gyönyörű, mégis ha ezt a népséget látom, mintha Afrikában volnék.

Hát ilyen. Járása viszont szép, törzse egy kicsit ring, csöppet sem kihívóan, hiszen öltözködése inkább leplez, mint kiemel. Mindamellett egész lénye zavartalan egyensúlyt sugall.

– Nem gondolja, hogy itt és Afrikában is azért járnak-kelnek lenge holmikban, mert nagy a hőség? Természetesen viselkednek, úgy érzik, nincs rejtegetni valójuk. És szembefordulnak a másik emberrel. A vonaton is átéltem, mennyire közvetlenek. Vadidegen létemre kínáltak étellel, itallal, és gesztusuk még fölkarolásnak sem tűnt. Nápolyban született, ott effélét még töményebben tapasztalhatott.

– Nem is szoktam meg. Aki ad magára, magánéletét nem teszi kirakatba. Igazi mesterember is kész, tökéletes darabokkal áll elő.

Alheidis magabiztosságának tudatába zárva vonult mellette. Fél óra ismeretség nyilván kevés ahhoz, hogy megingassa. Gyönyörködjünk inkább a táj gyöngéd szépségében.

– Nézze, korai quattrocento mesterek, például Sassetta festményein hullámzik ilyen szelíden a dimbes-dombos vidék. Mintha a természet csakugyan utánozná a művészetet, ahogy Wilde mondta.

– Valóban kedves látkép, de ne emlegesse azt az erkölcstelen firkászt. És forduljunk vissza, nem szeretnék elkésni.

Amikor a város lépcsőihez értek, az első foknál a lány könyöke alá nyúlt. Alheidis ingerülten megtorpant.

– Figyelmeztetem, hogy én komoly lány vagyok. Szívesen sétálok, beszélgetek magával, bár nézetei kissé furcsák, de viselkedjen tisztességesen.

Püff neki. Így lesz az udvariasságból bizalmaskodás. Hogy alakul majd Heidelberg? Legföljebb egy csókra számíthat valamelyik park padján.

A Dóm előtt Heidi elbúcsúzott.

A menzán ezúttal külföldiek közé ült. Egy mokány bajszos bedobta az elcsépelt kérdést: milyen nemzetiségű. Gépiesen felelt.

– Öregem – rikkantotta a fickó anyanyelvén – gondolhattam volna a gondterhelt képedről, hogy a darázsfészekből szabadultál. Vili vagyok Mohácsról, csak volt magyar, immár ausztrál polgár. Dalolj, hol lakol Perugiában, mit csinálsz?

Még a keserédes andalgás íze vásította száját, nem érzett kedvet hazafias összeborulásra. Mondott két szűk mondatot.

– Nem rossz szoba. Laktam én is ott. Biztos neked is papoltak, hogy nőt nem vihetsz föl. Képmutató senkiházik. Ők hogy csináltak családot? Már a második héten fölvittem egy pipit, aki aztán följárt hozzám. Amikor a pasi – használják-e még otthon ezt a szót? – rázendített, megfenyegettem, hogy a csontjait is összetöröm.

– És mi történt?

– Takarodót fújt, és másnap közölte, elengedi a lakbértartozásomat, csak menjek el tüstént. A kellemeset a hasznossal. Így kell ez csinálni!

Kávézni nem akart Vilivel. Betelepedett a Biblioteca Augustinába, és megpróbálta olasz antológiájának anyagát gyarapítani.

Másnap a Dante-előadás idején a citadella, a Rocca Paolina mentén bóklászott. Heidi természetén töprengett. Szép, nagy rámájú lány. Eszébe ötlött Medgyesy Feri bácsinak, a szobrásznak mondása. Amikor egy fejjel magasabb, orosz fogságban megismert feleségéről faggatták az alacsony embert, így felelt: „Ha szeretsz egy nőt, legyen minél több belőle.” Ő azért nem szerelmes. És fülében csengett a lány intelme. Vajon hol van komolyságának határa?

Délután benézett az egyetemi titkárságra. Ösztöndíját még nem utalták ki. Vízuma? Hosszabbítási folyamodványát fölterjesztették.

Világosodott, amikor kikecmergett ágyából. Mehetne újra a könyvtárba, megnyugtató napja kerekednék ki. Viszont szeretett volna tisztán látni Heidi dolgában. Heidi vagy Alheidis? Talán mégis Heidi.

A Dante-magyarázatra nem figyelt. Tekintete a többieken kószált. A görög lányról már tudta, ártalmatlan fuzsitosnak tartják. Meglehet, csak mediterrán alkat: villog, szikrát vet, amikor mások nem éreznek erre indítékot. A két barátnőről kiderült, svájciak. Szorgalmasan jegyzeteltek. A tar fejű svéd, de az oldalán ülő francia nő kezén megcsillan a jegygyűrű. Nem egymás házastársai. Hát az a vállas, matróztrikós fiatalember Alheidis mellett kicsoda? Az óra végén mögéjük került. Németül beszéltek. Amikor a fiú elköszönt, a lány mellé toppant.

– Jónapot. Hogy van? Javasolhatok ma is egy sétát?

– Sajnos nem érek rá. Rohanok, angol órát kell adnom. Utána az uszodába készülök. Ott megtalálhat.

– Ha most nincs ideje, akkor a könyvtárba megyek, onnan pedig nehezemre esik elszabadulnom.

– Miért megy a könyvtárba? Nem elég az egyetemen hallott irodalom meg tudomány? Józanabb életet kellene élnie. Mindegy, sietek, viszontlátásra.

A könyvtárba olyan antológiára, sőt egyéni kötetre is bukkant, amit Rómában hiába keresett. Csak ösztöndíjának késése nyugtalanította. Az uszodai belépőjegy is mennyibe kerülhetett volna! A menzára se ment, egy sütődében álltában kapott be egy pizzát. Aztán betért a fekete barátok kolostortemplomába, a San Pietroba, de túldíszített belső tere fokozta feszültségét. A napfényben lobbant eszébe, mennyire élvezte volna a benyomásokat társaságban. Kettesben fogékonyabb az ember a vizuális harmóniára is. Északra fordult, a Corso Garibaldira. Városkapuhoz jutott, a Porta Sant’Angelohoz. A románkori, azonos nevű Bazilika körül tágas tér, egy árva kőpad és egy szintén műemléknek látszó kút kopott kávája. A cicomátlan templombelsőt földerítette a napsugár. Eszmélkedésre való hely. Elfelé menet a padra képzelte Heidit és önmagát.

Az új napot új elhatározással akarta kezdeni. Leste az alkalmat, mikor szólíthatja meg a lányt. Alheidis megelőzte.

– Jön a hétvégi kirándulásra?

Tanácstalanul nézett rá.

– Nem tudja, hogy az egyetem minden vasárnap valami vonzó kirándulást szervez? Ezúttal Fano tengerparti strandja a cél. Az autóbuszjegy csak ezer líra.

Egy ezres! Három ebéd a menzán! És hol van még az ösztöndíja?

– A hét végén jegyzeteimet rendezem. Bő anyagot gyűjtöttem a könyvtárban.

– Akkor Isten áldja!

Meg kellene nyugodnia. Befordult a Collegio del Cambióba. A pénzváltók és kölcsönzők céhe tudta, milyen jelenetekkel hangolhatja tisztességtudásra adósait. Próféták és szibillák alakja áhítatban fogant, s mintha eleve jóerkölcsre intené a reménybeli ügyfeleket, magukba szállásra a születés meg föltámadás misztériuma. A bolthajtások képmezőin az ábrázolt erények szájba rágják a tisztességet. Megtorpant Keresztelő Szent János táblaképe előtt. Erős, éles színek beszédes ellentéte, drámai beállítás. Lám, Perugino nagy pillanata.

– Ugye csodálkozik?

A teremőr gúnyosan pillantott rá.

– Csakugyan ez a kép kirí a környező festmények kecses tónusából.

– Jó a szeme. Azok a barbár vatikáni restaurátorok! Modern mázolmánynak csúfították el. Hosszú ideig nem lehet rajta segíteni.

Elkotródott. Ha ötszáz éves figurákat, tisztázott jelképeket nem érzékelt helyesen, nem saját érzéseivel akarja-e átfesteni Heidit?

Mit hoz a következő hét? Mindenesetre nem hozta Heidit. Biztosan lekötik angol és francia órái. Beült egy történelmi előadásra. A korai középkorról úgyis keveset tudott. A pöttöm professzor középiskolás szinten ismertette az eseményeket. Nyelvgyakorlásnak ez is hasznos.

A könyvtári munka most nem bilincselte le. Iparkodott is korai ebédjét elfogyasztani a menzán. A véletlen a kopasz svéd asztalához ültette. Lám, a svéd fiatalabb nála, a barokkal foglalkozik. Még az elcsépelt Corneille-Racine szembeállításról is jóízűen csevegtek. Franciára fordította a szót. Folyamatosan diskuráltak, majd Mikkelsson megintette: olasz beszédkészségüket kellene elmélyíteniük. Mindkét nyelven kiderült, a svéd az egyetlen komoly intellektus a hallgatók közt. Ám fölbukkant a francia asszonyka és lovagját elragadta.

Kedden megérkezett ösztöndíja, szerdán pedig Alheidis. Meghívta egy kávéra.

– Hogy érezte magát Fanoban?

– A tenger langyos volt, a nap nem tűzött túl erősen. Amikor megelégeltem az úszást, Monique-kal beszélgettem. Az a sudár, barna lány, talán már észrevette. Az egészséges kikapcsolódás többet ér, mint örökké a könyveket bújni.

Közhely, csupa közhely dobolt benne a válasz.

– Dehát az én életem a könyvek, az irodalom. Hogy ne használjak nagy szavakat, a hivatásom.

– Mindennek megvan a maga ideje és helye. A túlzás nem is ízléses.

Már mércét szab, és irányítja, villant az agyába. Ellenszolgáltatás nélkül.

– Tudja, ha egy tanárnak, és kerülöm a, tudós’ szót, éjszaka eszébe jut egy fontos gondolat, egy jó kifejezés, fölkel és papírra veti.

– Remélem, az illetőt családja rendre szorítja. Tudósnak, írónak lenni nem jogcím a mértéktelenségre. Ne haragudjon, nem folytathatom, várnak a tanítványaim.

Kávéját Alheidis maga fizette ki, ehhez ragaszkodott.

Nem volt-e ostobaság a testi vonzalmak iránti elfogultságát követnie? És fölösleges aggályoskodása azért, mert a francia lány nála egy-két centivel magasabb? A nyurga svájci lány Monique-nál is magasabb, nem is különösebben mutatós, de arcvonásai rajzosak, és borjúszemmel bámul rá.

Hirtelen szabad idejét múzeumlátogatásra szánta. Az etruszk emlékek nem kötötték le figyelmét. Az emberek érdeklik igazán, és a művészetben is az érzékelhető, fölfejthető megnyilatkozások. Vagy csupán ebbe a napjába esett féreg?

Öntudatát az ösztöndíj összege megszilárdította. Már megengedhette magának, hogy föliratkozzék a vasárnapi kirándulók listájára. Úticél Todi, Fra Jacopone szülővárosa. Elsősorban románkori műemlékek. Akár odafelé vagy a városnézés során összemelegedhet végre Heidivel. Ki is józanodhat belőle. A német lány azonban eltűnt. Pénteken botlott belé, rá is tört a vasárnapi programmal.

– Most vasárnap nem érek rá. Egy Firenzében élő barátom kificamította a bokáját, mellette kell lennem, hogy ellássam. Odautazom.

Kificamodott lábbal huncutkodni még lehet, gondolta. Tessék, már féltékeny is vagyok. Csak magára vethet. Ábrándozott holmi Heidelbergről, de ehhez alighanem rosszul választott társat. Ha választhatott volna! Nem annyira zöldfülű, hogy ne tudná: társakhoz keresünk élettervet és nem fordítva.

A kiránduló busz barátságos időpontban, háromnegyed tízkor indult. Egy óra alatt elérték Todi határát. A városfalak előtt, néhány öreg pince szegélyezte horhosban Bramante álmodta templomocska fogadta a társaságot. Elérzékenyülten fedezte föl a kupolán és dobjának ablaknyílásain a római Szent Péter bazilika tervezőjének építészeti visszaemlékezését, a nemrég megámult vatikáni templom és itt a Tempio della Consolazione rokonságát. Anya és leánya.

A belső város puritán képet mutatott. A 12. században épült, bár lombard stílusban átépített katedrálisának egyszerű harangtornya alázatra hívott. Húsz lépcső vezetett a kapuhoz. Az érkező nyakát nyújtogathatta az alacsony építményre, már így áhítatot érezve. Egy település is lehet emberarcú, egy városképpel is folytatható párbeszéd. Talán érdemesebb az olasz városokkal, műemlékeikkel társalogni, mint érzéketlen külföldi vendégeikkel. Hátralépett a csoportból: hátha kiült arcára a boldog mosoly. Akkor ki találná Jacopone, az Isten bolondja szülőhelyéhez illőnek egy mai férfi különc viselkedését?

Meglepve észlelte, hogy a terecske kőlapjainak nagy részét fölszedték.

– Itt régészeti föltárás folyik – mondta vezetőjük. – Kiderítették, hogy a középkori burkolat római előzményt fed. Ezt hozzák felszínre.

Az úti tájékoztató négy vendéglőt is ajánlott, sőt az egyikhez odaírták: molto modesto. Dőzsölésnek minősítette a szerény árat is. Nem kívánta a furfangos olasz vendéglősök képzeletére bízni pénztárcáját. A városi parkban befalatozta az útra csomagolt hidegkosztját, és egy kút vizével leöblítette. Todi dombjának lábánál a Tevere folyik, a rómaiak Tiberise, onnan szivattyúzzák föl a hideg, jóízűre tisztított vizet.

Délután fáradtan ugyan, de azért elballagott a többiekkel San Fortunato többkápolnás, reneszánsz templomába, és álmélkodott a freskón: Madonna a gyermek Jézussal, Masolino, a korai reneszánsz mesterének beszédes koloritú alkotása. Igazán az hökkentette meg, hogy ott, a kriptában nyugszik Jacopone testvér, a szenvedélyesen drámai Mária-siralom költője. A költeményt régóta csodálja, s most lába előtt a szerző porhüvelye.

Elmaradt a csoporttól. Csellengett a könyökutcákon, majd visszakanyarodott a buszhoz. Más is megelégelte, hogy műemlékekben dorbézoljon. Egy padon ült Monique. Franciául szólította meg. Kölcsönös általánosságokkal dicsérték Todi városképét.

– Milyen folyékonyan beszél franciául.

– Ez a szaktárgyam, de jól is esik fölcserélnem egy kicsit az olaszt.

– A nyelvük nem nehéz, az olaszok is kedvesek a maguk problémátlanságában, de vannak képtelen ötleteik. Például minek túrják föl a katedrális nemes szépségű, középkori terét? Még régebbi, római kövezet sejthető alatta! Merő sznobizmus.

– Egy történeti igazságot keresnek. Hadd éljek egy példával. Ha nem is járt Velencében, azért alkalmasint ismeri Giorgione remekét, A vihar-t.

– Hogyne.

– Giorgione egyik túlélő kortársa cigányasszony és katona zsánerképének tartotta. Utóbb görög mítosz ábrázolásának hitték, aztán allegóriának értelmezték: a katona a Bátorság, a szoptató anya a Szeretet. Nemrég röntgennel átvilágították a festményt. Megtudták, az ifjú harcos helyén eredetileg egy női akt állt a folyóban. Így mi a kép mondanivalója? Talán semmi tételes, talán ez a fényekkel és árnyékokkal átitatott természet nem más, mint a tenyésző élet véletlen játéka. A múlt föltárása az igazság fényre hozásának egyik formája. Bocsásson meg tanáros bölcselkedésemért.

Monique fürkészőn nézett a szemébe.

– Érdekes, amit mond, meggyőző is. Mondja, maga lengyel vagy magyar?

Elhűlve meredt rá.

– Magyar vagyok. Honnan találta ki?

A lány fölnevetett.

– Egy álló évig jártam a londoni egyetemre. Ott mindenféle náció fiait megismertem. Megtanultam, Európábán két igazán mindenre nyitott lelkű nemzet él, a lengyel és a magyar. Örülök, hogy nem tévedtem.

– Chapeau!

– Otthon a vőlegényemmel mondogatjuk is, kár, hogy Franciaországban nincs magyar barátunk. Lengyel akad egy-kettő.

Ez a siker nem fog kamatozni. Ha tovább akarná ütni a vasat, akkor se tehetné, mert szállingóznak vissza a többiek.

Monique fölállt. Bájos nyakigláb. Még így lapos cipőben is. Hát még ha tűsarkúban jár!

Az új hetet azzal kezdte, hogy ismét rákopogtatott az egyetem titkárára: megérkezett-e vízumának meghosszabbítása?

– Legyen nyugodt, uram, kérelmét fölterjesztettük a minisztériumba. Idegei pengtek. A határon számon kérhetik rajta vízumát, és visszaindulásának ideje is közeledett. Nem volt maradása az egyetemen. A Via Guardabassira indult, a vackára.

– Egy pillanat – állította meg házigazdája. – Képeslapja érkezett.

Megrökönyödve vette át a firenzei lapot. Szobájában elolvasta. Alheidis küldte. Azaz Heidi. Pár szavas üdvözlet és kurta közlés: még marad Firenzében, barátjának szüksége van rá. Mire jó ez a lap? Az ismeretség folyamatosságát szilárdítani? Vagy féltékennyé akarja tenni? A címét megjegyezte, de maga a címzés… Gianni Straniero. Gianni, a külföldi. Vagy: Gianni, az idegen. Aztán mentegette. Nyílt lapon nem bizalmaskodhatott. Zárt borítékú levél meg nem illett legföljebb kollegiális kapcsolatukhoz.

Másnap megjött Heidi.

– Remélem, okosabban töltötte a napokat, mint korábban. Miért nem barátkozik Klaus-szal? Tudja, az a matróztrikós szőke. Értékes fiatalember. Nyilván nem annyira olvasott, mint maga, de elvei vannak, hasznos beszélgetéseket folytathatna vele.

– Firenzei barátja hogy van?

– Bizony rám szorult. Bevásároltam, főztem rá, tegnap azonban járókötést kapott. Most már kimozdulhat, elláthatja magát.

Ismét féltékenységet ébresztene benne? Netán egy reménybeli feleség házias erényeit csillantotta meg? A legrosszabb, hogy még barátságainak is utat szabna. És milyen frazeológiával!

– Köszönöm, hogy figyelmeztetett a vasárnapi kirándulásokra. Todi hangulatát aligha felejtem el. Egy-két beszélgetés is fölüdített. Főként amit Monique-kal folytattam. De most járhatnánk egyet.

Kiegyenlítettem, gondolta.

– Erre most nincs időm. Több nyelvórát is ki kell pótolnom.

Előny a fogadónál. Talán kelleti magát. Bevágott huszonegyre.

– És mit szólna egy esti sétához? Találkozhatunk vacsoraidő után, az egyetem bejárata előtt.

Otthon a kedvező válasz úgy hangzott volna, jöjjön értem ekkor és ekkor. Ahány ház, annyi – mi is? Viselkedés. De nem elégedetlenkedhet. A mediterrán országokban későn vacsoráznak, ebből még holdfényes séta is lehet.

– Nem túl korán – mondta ravaszkodva –, amikor a hőség enyhül. Nyolckor. Vagy fél órával később?

– Igen, fél kilenckor a főbejárat előtt. Viszontlátásra.

Már holdvilágnál indultak el, bár szürkületi félhomályban. A Porta Sant’Angelo felé irányította lépteiket. A csábítás felé, gondolta magában. Mire a dísztelen bazilika ciprusos parkjába értek, besötétedett. A hold tartja a gyertyát. Képzavar, már hülyeség jut eszébe, dünnyögte.

– Mit mond?

– Festőinek találom a környezetet.

– A levegő kellemes. Tudja-e, hogy egész Itáliában Perugia nyári középhőmérséklete a legmérsékeltebb? Huszonegy fok.

Rövid ujjas, laza, ugyanakkor szűk hónalj kivágású blúzában karja szemléltette az olasz időjárás statisztikáját.

– Nézze, ott egy üres pad. Le is ülhetünk.

Senki más a parkban. Filiszter város ez a Perugia, a fiatalok meg valahol táncolnak. Heidi náluk megállapodottabb.

– Örülök, hogy jó társasága akadt Todiban. Monique csinos lány, élénkebb ugyan a kelleténél, de magának ez biztos tetszik.

Ugyan mit értsen kellő élénkségen? Alheidis finoman rosszmájú, ez nem vall nagyvonalúságra. Ha csipkelődésében a házasság gondolata is bujkált, akkor ideje megrémülnie. A mezei aromák Heidit is bódíthatják, meglehet, ez a színvallás pillanata.

– Tudnia kell, hogy úgyszólván első perugiai napom óta a maga társaságát kerestem. Egy férfi vonzódása egy nő iránt több, mint puszta rokonszenv. A két nem szavak nélküli nyelven, némán is beszélget.

– Maga is rokonszenves nekem, noha szokatlan véleményein olykor nem igazodom el.

– Nő és férfi közt a kisebb különbségek is teremthetnek elektromos légkört. Az ókori görögök azt tartották, az idők kezdetén az istenek kettéhasították az embert, nőre és férfire, és ez a két fél azóta is igyekszik egymás felé. Csak együtt válhatnak teljes emberré.

Platón nevét nem merte szóba hozni. Alheidis fülében nem csengene ismeretlenül, de a lírát kiszűrné az estéből.

– Szép történet. Ám vajon épp a két egymástól elválasztott fél törekednék-e egymás felé?

Most vagy soha. Ne hagyd magad eltántorítani!

– Hűvösödik. Túl könnyen öltözött. Nehogy megfázzon.

Megpróbálta átölelni. Alheidis lefejtette még induló félben levő karját. A bőréhez se ért hozzá.

– Figyelmeztettem – pattant föl Alheidis. – Megmondtam, hogy komoly lány vagyok. Menjünk haza. Egyébként csakugyan lehűlt a levegő.

Fenébe a heidelbergi illúzióval! Legalább békessége maradjon a hátralevő napokra, még ha egyedül is.

Fölkerekedtek. Útjuk kertes villákkal tarkított, kültelki házak közt kígyózott. Észrevette, hogy bal felől folyamatosan egy árnyék rajzolódik a falakra.

– Idefigyeljen. Valaki a nyomunkba eredt, és aligha jó szándékkal. Az én oldalamon láthatja a mozgó, sötét tömeget. Hátsó gondolat nélkül kérem, karoljon belém: így föltételezhetik, hogy szorosan összetartozunk és szabad kezemmel megvédem.

A lány ellenvetés nélkül belékarolt, de úgy, hogy mellének csak sejtelmét érezte. Ez a szép remények vége. Nevetséges kifejlet: ennyi jut Heidi közelségéből.

Az árnyék amatőr kukkolóé lehetett, a központ közelében elmaradt. A lány lecövekelt.

– Ne kísérjen tovább. Majdnem hazaérkeztem. Lovagiasságával valamit jóvátett bárdolatlanságából. Köszönöm. Jóéjszakát!

Irgalom atyja, ne hagyj el! Alheidis nem tudja, mennyi öröm van egy pár kölcsönös testbeszédéből. Vagy csak alakoskodik?

Éjjel álmatlanul forgolódott. Hajnalban ráeszmélt, még nem vette igénybe körutazási kártyáját, a circolarét. A használat első napjától két hétig bárhova érvényes. Még holnap fölhasználja. Azaz még ma, hiszen világosodott. Turista élményekkel törli ki agyából érzelmi viszontagságait. Micsoda remek ötlet volt céljegyeken kívül ezt az igazolványt is megszereznie! Perugiai támaszpontjáról utazgathat, ahová csak óhajt. Assisi, tizenöt kilométerre Perugiától, első úti célja lehet.

Kora reggel fölült az Assisibe tartó vonatra. Jegyét nem kérték. Negyedóra múlva ki is szállhatott a szerelvényből. A pályaudvarról föltekintett a Subasio hegyre. Rózsaszín és szürke házak fölött a kettős Szent Ferenc bazilika, fönn a Rocca Maggiorén elridegült toronymaradvány.

A busz az altemplomig vitte. A tűző napsütésnek már félhomályával ellentmondva oszlopokon nyugvó csúcsívei még sűrűbb homályba vezették. A századok múltával elnémult képi allegóriák nem dobbantották meg szívét. Igyekezett a felső templomba.

A homlokzaton az altemplom szerényebb rózsaablaka helyett már az ismétlődő körívekben kőrácsokkal gazdag rozetta más gondolkodást hirdetett. Nem a szegények szentjének lemondásra intő magatartását, hanem történetének fölhangoló meséjét pendítette meg. A főhajó falain Giotto freskóinak ciklusa igazi mesekönyv. A tizedik vagy hányadik kép előtt hőkölt vissza. Isten szegénykéje kiűzi a démonokat Arezzóból. A képmező bal sarkában az égre mutató alak, a felület jobb oldalán a város játékosan tarkálló épületkockái fölött rémült denevérekként iszkoló szörnyek. Már a középkorban sem kellett egy kaptafára gondolkodni? Mit szólna ehhez Alheidis? Pár lépés után lába megint földbe gyökerezett. Szent Ferenc a pápának prédikál. Nem a helyzeten akadt fönn, hanem az egyházfőt körülvevő bíborosok sokféle arckifejezésén. A meglepődés, az eltűnődés, a megbotránkozás ábrázolatai. Lám még a szigorú középkori egyház is tudomásul vette a lelkek különbözőségét.

Unos-untalan meglökték a hemzsegő látogatók. Kölcsönös scusi-k után kimenekült a szabadba. Még ezt a bűbájos trecento művészetet sem élvezte tisztán. Giotto is arra ingerelte, hogy gondolatban Heidit győzködje. Letett arról, hogy egy sétát áldozzon San Damiano puritán temploma megtekintésének, bár tudta, a Poverello ott írta a Cantico delle Creaturé-t, amit mifelénk az ő himnuszának tisztelnek. Arra se futotta erejéből, hogy az állomásra menet pár pillantást vessen a Porziunculára, pedig egyik cellájában halt meg a szent.

A kalauz visszafelé se bukkant föl. A circolare a zsebében lapult.

Frissen ébredt. Az ég is az ő kedvéért ragyogott. Napokat nyert! A kezeletlen circolare csak legközelebbi utazásától, az első kezeléstől érvényes. Aprókat nyelve élvezte az erőt adó kávét, aztán irány az egyetem. A Lectura Dantis aznap később kezdődött. Bement a történelmi előadásra. Most is a lehető legtávolabb foglalt helyet. Alheidis a matróztrikós társaságában jött be.

A történelem professzora, az éjfekete zsebférfiú a germán inváziókról magyarázott, előbb a vandál, majd időrendben a nagy Alarik vezényletével zajlott gót rablótámadásokról. Egyszercsak fölugrott Klaus, és belekiabált az előadásba.

– Tiltakozom! Visszautasítom, hogy Ön a történelmi szükségszerűségből eredő germán vándorlásokat inváziónak, agressziónak nevezze!

A hallgatóság döbbenten bámult Klausra.

– Csatlakozom – állt föl Alheidis. – Professzor úr használjon pontos, tárgyhoz illő fogalmat. Elfogadhatatlan, hogy ezt a történelmi jelenséget behatolásnak, elözönlésnek értelmezze. Mondjon népvándorlást!

A rövidített termetű olasz ajka rebegett, tekintete rettegést sugárzott.

– Kérem, kérem – hebegte. – Tulajdonképpen a népvándorlás szó ugyancsak helyénvaló. Majd ezt alkalmazom.

Az óra végén úgy ügyeskedett, hogy a távozók sereghajtójának maradjon.

Délután ténfergett a szoros utcákon. Elcsatangolt a bástyafal teraszának terecskéjéhez. Ugyanúgy gyalult az asztalos, mosta szennyesét egy asszony, talán már egy másik, és egy csecsemő mosdatása ismét színre került. Ezek a jámbor lelkek kárhoztathatók szemérmetlennek?

Reggel az egyetem helyett a városi múzeumba indult. Egy naiv bájú, kissé esetlen szobor lenyűgözte. A Szomjazó nő alakjában Arnolfo del Cambio, a trecento századának egy személyben jeles építésze és szobrásza az elesettséget sugalló figurában a sóvárgás elemi hatalmát mintázta meg. Ő is így sóvárog mostanában, de száraz kút előtt.

Egyetemi programját mégis a Lectura Dantis-szal kezdte. Csak nem fog bujkálni! Most is a hátulsó helyek egyikét foglalta el. Az előadásra nem figyelt, fejében az elmúlt negyvennyolc óra emlékképei zsongtak. Kifelé menet hiába maradt hátra, a svájci lányok megvárták.

– Rég nem láttuk. Már aggódtunk, hogy beteg – szólította meg a duci kékharisnya. – Arra is gondoltunk, hogy talán hazament.

– Csak engedtem a környék csábításának. Kószáltam a városban, előbb pedig Assisiben töltöttem egy napot. Nem helyes a vasárnapi kirándulásokra várni, ha meg akarjuk ismerni ezt a szép országot.

– És vannak még hasonló tervei?

– Hogyne, nem is egy.

– Szóljon nekünk is, szívesen magával tartunk. Ugye, Nelly?

Nelly üdvözült derűvel bólogatott.

– Természetesen szólok. De most elnézésüket kérem, sietek a könyvtárba. Félretétettem könyveket, és ha időben nem vagyok ott, visszaviszik a raktárba.

Nem erre a kávépótló társaságra vágyakozott. Hiszen Nelly rokonszenves teremtés, nem is csúnya, csak éppen… A másik sem ellenszenves, arról meg igazán nem tehet, hogy a természet mostohán bánt külsejével. De azért kapóra jött neki a könyvtár. Ürügynek, menedéknek is.

A vasárnapi autóbuszok először a Clitumnus forrásaihoz vitték a hallgatókat. Ezt a kirándulást indították legkorábban, nyolckor. Végigbóbiskolta az első másfél órás menetet. Körülötte angolul tereferéltek. Ausztrál verebek, talán angolok is. Sydney gyönyörű város, a tengerről állandóan fúj a szél, a hőmérséklet örökké kellemes. Semmi más nem fordult meg a fejében.

Fülében álmosító zümmögés, amit vezetőjük az ókori romokból, a kora középkorban összeábdált Tempio sul Clitunno-ról mondott. A latin költő megénekelte forrás sem serkentette föl. Szép, szép, ahogy a szirtek közül, sudár nyárfák karéjából fölbuzog, de ez egy valamire való forrás dolga. Örült, hogy újabb egy óra múlva kiszállhatott Spoletóban. A városka egy hegy lábánál, maga is emelkedőn épült. A buszok egy érdektelen 4. századi templom, a Basilica di San Salvatore előtt álltak meg. Már éledezett, de csak a Chiesa di San Pietro terén nyerte vissza testi-lelki egyensúlyát. A népes csoportban fölfedezte a két svájcit, a svédet francia barátnőjével, még a görög Caterinát is. A társaság túlsó szélén Heidi beszélgetett egy süldő lánnyal. Csak Monique hiányzott.

A két és fél óra ebédidőre a vezető négy ristorantét és két trattoriát ajánlott figyelmükbe. Az utóbbiak egyikébe, a Pontéba ült be egy pastasciuttára. Utána barangolt egy kicsit. A keresztutakon, közökön, de még egy-egy beugróban is rácsodálkozott merész bronz és vas absztrakt szobrokra. Furcsa tudatú társadalom. Kirakatba teszi múltját, és elhallgatja, alkalmasint nem is érti, talán szégyelli nem kevésbé pezsgő jelenét.

A Dóm előtt gyülekeztek. Heidit már ott találta. Meglepve érzékelte, hogy fölgyorsult a szívverése. A szív és ész vitája! Elszomorította, hogy ennyire fegyelmezetlen. De úgy érezte, üdvözölnie illik a lányt.

– Örülök, hogy látom. Hogy van?

– Köszönöm, jól. És maga? Kibújt a könyvek közül?

Mintha nem is jártak volna a Sant’Angelo holdfényes parkjában.

– Önálló utakra is indulok. Megfordultam Assisiben, és holnap kiruccanok Sienába. Nincs kedve velem tartani?

Elképedve hallotta a saját hangját.

– Szó se lehet róla. Holnap több nyelvórát is adok. Viszontlátásra.

Itt a vége, fuss el véle. Ahogy sarkon pördült, belebotlott a svájci lányokba.

– Jónapot. Hogy tetszik Spoleto?

– Megkapó a Dóm nemes homlokzata, a szentélyben pedig Fra Filippo freskóciklusa, Mária élete. De halljuk, Sienába készül. Oda mi is szívesen elmennénk.

Egy tudós nő igyekezete. Igaz, nem magáért, hanem barátnőjéért, aki hallgat és rajong. Visszautasítani faragatlanság volna.

– Holnap, hétfőn utaznék. Nincs ez nagyon hirtelen?

– Ugye nem, Nelly?

– Nem, Elke, dehogyis!

– Akkor holnap fél nyolckor a pályaudvaron. Ha az időpont nem túl korai.

Nem érezték túl korainak. Kiderült, hogy kétszer is át kell szállniok, Terontolában, majd Chianciano Termében. A vonaton Elke részletezte káderlapjukat. Tanárnak készül, görög-latin szakos. Nelly még nem döntött, mihez fogjon, haladéknak tekinti bölcsész tanulmányait. Neki nincs is szüksége kötött foglalkozásra, mert papájáé Bázel legnagyobb festékgyára.

A gyáros papára vonatkozó közlés nem vidította föl, és Bázelt sem képzelte izgalmasabbnak, mint Genfet, szebbnek, mint Luganót. Mint cseresznyemagokat, köpte maga elé legszűkebb személyi adatait.

A Trasimeno tóhoz értek. Itt verte meg Hannibál a rómaiakat. A rohamot most a kalauz indította. A circolare nem aggasztotta, de ha mint külföldinek igazolnia kell magát, kínos percek elé nézhet. Lejárt vízumú útlevelét jó okkal nem vette magához, így csak beiratkozási jegye és a PEN Club angol nyelvű igazolványa lapult a zsebében. A kalauz rovancsoló ábrázattal vizslatta a circolarét, gondosan megfordította, majd arcvonásai megkeményedtek.

– Uram, ez a circolare érvénytelen.

– Ugyan miért?

– Az első oldalon olvasható a figyelmeztetés, a tizenöt napos érvényesség kezdete a határátlépés, a circolare ott lepecsételendő. Ezt Ön nem tette meg.

– Láthatja, kérem, hogy a kártya hátoldalán mi áll: ezt a feltételt érvénytelenítették, az első használati naptól számít érvényessége, és ez a nap a mai. Szíveskedjék a circolarét kezelni.

– Az érvénytelenítő záradékot bárki odaírhatta.

– Magyarországon jegyezték oda hivatalosan, az olasz államvasutak tájékoztatása alapján.

– Márpedig ez a circolare érvénytelen. Most elveszem, és kérem a többi iratát is. Terontolánál találkozunk.

Amikor a kalauz kiment, tréfálkozással próbálta föloldani a feszültséget. A magáét is.

– Ez a kalauz még a pun seregből maradhatott itt.

Nelly értetlenül bámult rá.

– Mein Schatz – magyarázta barátnőjének németül Elke – a pun agresszorok ennél a tónál gázolták le a rómaiakat. Ez az utalás a kalauzt az erőszakoskodókkal azonosítja.

Ha feleségül venné Nellyt, legalább nem kékharisnya lenne az élettársa. Bár a papa bármilyen színre festhetné. De ő oktathatná minden percben. Engedelmes tanítvány válna belőle, ám sem az ágy, sem a konyha nem katedra.

Elke elővette apróbetűs Platónját, Nelly elbújt a táj panorámájában. Tapintatos teremtések. Mégis barátja jutott eszébe, a középkor kutatója, aki Svájcban a hegyi felvonó elromlásakor az állomáson rekedt utasoknak azt javasolta, meséljék el álmukat, és amikor őmaga egy lovagregény cselekményét adta elő, egy idős hölgy tiltakozását robbantotta ki: „Ez az úr azért beszél ilyen badarságokat, mert nem svájci.”

Terontola nyomasztóan nagy rendező pályaudvarnak bizonyult, központi szereplőjének pedig a kalauz, aki a szerelvény mellett várta.

– Nézze, Signor Professore – kezdte.

Itáliában az egyetemi tanár és a középfokú tanerő egyaránt „Professore”, azonos tisztelet jár nekik, márpedig beiratkozási jegyén neve mellett ez a rang áll.

– Signor Professore, az Ön circoláréja érvénytelen, de nem akarok ügyet csinálni. Vegye meg a jegyét, akkor igazolványait visszaadom, és nem is láttuk egymást.

Háromezer lírát fizetett a jegyekért, saját elszámolási egységében tíz menzai ebéd árát. Igazolványait visszakapta.

Vonatjuk már egy ideje robogott, amikor Elke megkérdezte.

– Minden rendben?

– Ezt nem mondhatom. Megváltatták velem a jegyet, holott teljesen érvényes circoláréval utazom.

– Büntetést is fizetett?

– Azt azért nem! De háromezer lírát kihúztak a zsebemből. Ez nem volt benne a számításaimban.

– Kérjen hazulról pénzt – tanácsolta Elke.

– De hiszen szüleim rég meghaltak.

Ostoba gondolat! Anyja hét éve, apja több mint egy évtizede halott, de nem ez az igazi gond. A forint nem átváltható, elegánsabban: nem konvertibilis, hiába kérne bárkitől kölcsön. Terontola! Emlékezetébe nyilallt, hogy Szerb Antal regényének, az Utas és holdvilágnak hőse, aki csak egy kávéra ugrott le Terontola pályaudvarán, Róma helyett a Perugiába tartó járatra kapott föl, és élete ettől kezdve más irányba tért. A párhuzam előjel-e? A regény Mihályát a terontolai balszerencse házasságától szabadítja meg.

Chianciano Termében a forgalmista közölte, egy óra múlva indul vonat Sienába. A várakozás idejére bekukkantottak a helyi etruszk múzeumba. Amíg a helvét hajadonok jobbra-balra ámuldoztak, nekikeseredve vicsorgott a régészeti leletekre. A derű hódolóival a temetőben lehet igazán találkozni, Volterrában, Tarquiniában, de itt?

Délután két órakor értek Sienába. Az autóbusz köhögősen zihált föl a főtérre, a Campora.

– Csodálatos – lelkendezett Nelly. – Igazat mond az útikalauz, ez alighanem Itália legszebb tere. Mintha roppant kagyló volna, a városháza tornya pedig magasra tartott virág.

Dühösen pillantott szét. A Campo harmóniáját alaptalanul gyalázta volna, de az égre ágaskodó Torre del Mangia inkább erotikus képzetet ébresztett benne.

– Menjünk a városházára, a Sala del Mappamondo képeit látni kell – izgult Elke, – az emeleten meg Lorenzetti freskóját, A jó kormányzatot.

– De nem most – torkolta le. – Ebédeljünk.

– Igen, igen – bátorodott neki Nelly.

A térről kifordulva megszólított egy középkorú, jól öltözött urat, ajánlana nekik egy olcsó, megbízható trattoriát. A férfi karon fogta a lányt, és ide-odakanyarogva egy kisvendéglőhöz vezette a csoportot. Be is lépett velük együtt, és a vendéglős figyelmét fölhívta a külföldi fiatalokra. Percek múlva villájukra csavargathatták a párolgó pastasciuttát, mégpedig al sugo, azaz húsos mártásban.

– Magyarországon van vallásszabadság? – kérdezte váratlanul Nelly.

– Ha arra gondol, nyitva vannak-e a templomok, és az emberek járnak-e misére, istentiszteletre, akkor igen-nel felelhetek.

– És az iskolában folyik-e vallásoktatás?

Hová akar kilyukadni ez a hirtelen kinyílt fájvirág?

– Hittan nincs a tantárgyak közt. Ezzel szemben parókiákon, lelkészi hivatalokban folyik iskolán kívüli vallásoktatás. Nem támogatják, de mostanság nem is üldözik.

Az evőeszközök barátságosan csattogtak. Mindhárman idegenek módjára fogyasztották a spagettit: bal kézben a kanál, a jobb kézben tartott villát a kanálhoz szorítva felpödörték a tésztaszálakat, úgy kapkodták éhes szájukba a falatokat.

– Mondja – törte meg ismét Nelly a csöndet –, maga részt vett az 1956-os forradalomban?

– Ahogy vesszük. Ha úgy érti, hogy fegyveresen, akkor nem.

Nelly feje tányérja fölé konyult.

– Biztos beteg volt – rebegte.

Nők, emberek, akiknek az élet szótárból tanult nyelv! Csak az az önkényuralom bátor ellenfele, aki fegyvert ragad! Aki évekre, évtizedekre lemerül, eltitkolva tehetségét, messze néző vágyait, hogy a gonosz kisujját se ragadhassa meg, az kicsoda? Aki a bebörtönzött, hajdan mámoros hősök családjának viszi az élelmet, gyerekeinek a játékot és már rég rajta is a bélyeg, akárha puskát fogott volna, aki beleőszül, belerokkan, de nem mondja ki az egyezményes szót, mely a nyertesekhez csatolná, annak mi a neve?

Ebéd után fölkerekedtek, egyenesen a Dómhoz. Messziről fenyegetett a fekete márványberakással csíkozott, ikerablakokkal tagolt torony. Közelebbről még ijesztőbbnek hatott a nagy semmibe futó, befejezetlen fal, a város megzápult nagyzási hóbortjának tanújele. A Dóm homlokzatát sem érezte megnyugtatónak. A fehér-fekete csíkozás sem a helybeliek kedves képzetét, a zebrát juttatta eszébe, hanem egy beteg tigrist. Vagy belőle árad ez a hangulat?

A remekművekkel túlzsúfolt főhajó sem enyhítette lelki mélynyomását. Közömbösen nézegette a Pisanók mestermunkáját, a szószéket, de idegesítette, hogy a padlón lépkedve bibliai jelenetek mozaik példázatain tapos.

– A Piccolomini oldalhajóban fenséges kódexek láthatók, a falak freskói meg valóságos regény – unszolta belépésre a másik kettőt Elke.

A külön belépődíjra felirat figyelmeztetett. A háromezer lírás érvágás sebe nagyon sajgott.

– Menjenek csak, én már a főhajó látnivalóitól is szédülök.

Az idő elszaladt. Épp elérték a vonatot. Perugiáig végig hallgattak. Nelly egy Hesse-regénybe temetkezett, Elke az auktorát bújta, ő maga szemét lehunyva próbálta belső moziját kikapcsolni. A perugiai indóházban a lányok áradozva köszönték meg az út élményét, mintha saját kezével emelte volna a Dómot, szerkesztette volna meg a Campót.

Amikor lefeküdt, rátört a főfajós. Nem, nem is a feje fajt, szemgolyói szúrtak, szinte ki akartak szakadni. Ez a migrén, még sose tapasztalta, most ajándékul kapta az olasz államvasutaktól. Miután reggel egy dupla fekete emberi állapotba hozta, az olasz IBUSZ, a CIT helyi irodájába sietett.

– Jónapot. Magyarországról jövök, ott váltottam egy circolárét, legyen szíves, állapítsa meg, érvényes-e?

Az ingujjas és még zilált tisztviselő átvette a kártyát, elolvasta első oldalát, aztán visszaadta.

– Sajnálom, érvénytelen, határátlépéskor nem érvényesíttette.

– Kérem, fordítsa meg. A hátoldalon olvashatja, hogy ez a kikötés immár érvénytelen.

A hivatalnok átböngészte a circolare hátlapját, mint szenvedélyes lepkegyűjtő a zsákmányát.

– Csakugyan, uram, ez az úti okmány mégis érvényes.

– Velem viszont a vonaton megfizettették a jegy árát, mert érvénytelennek minősítették.

A hivatalnok szoborrá dermedt.

– Várjon, kérem – szólalt meg, – hívom a főnököt.

A főnöknek előadta a külföldi ügyfél gondját.

– Egy kis türelmet – fordult hozzá a főnök, – mindjárt hozom a döntvénytárat.

Két perc múlva egy hatalmas kódex súlya alatt botorkált vissza a köpcös irodavezető.

– Lássuk csak, lássuk – lapozgatott izgatottan, – itt van, igen, de itt is van! Uram, ne haragudjon, nem tudok Önnek választ adni. Azt tanácsolom, a pályaudvaron kérjen fölvilágosítást.

Fél óra múlva ismételten előadta kérdését az információs ablak mögött ülő vasúti tisztnek, aki rápillantott a circolaréra, és ellentmondást nem tűrő hangon közölte, érvénytelen. De tekintse meg a hátlapját. A vasút tájékoztató embere gyanakodva forgatta a kártyát.

– Mintha mégis érvényes volna. Vagy nem is tudom. Ezt csak Simoni úr, az állomásfőnök dönthetné el. Jöjjön vissza délután háromra.

Délután zörgetett, majd benyitott az állomásfőnök ajtaján. Ezúttal felvonásköz nélkül taglalta, milyen gondot okoz neki circolaréja, és nem hallgatta el a kalauzzal megesett kalandját sem.

– Állomásfőnök úr, mondja meg, kérem, érvényes-e a circolarém, vagy sem. Használhatom-e ezután, hiszen nemsokára hazautazom.

Signor Simoni ismét kézbe vette a sokat látott utazási igazolványt, figyelmesen betűzte, megforgatta, végül maga elé tette.

– Uram, én nem tudom, hogy az Ön circolaréja érvényes-e, de fölvilágosítást kérek az olasz államvasutak központjától.

Meg is cselekedte, és máris fölhangzott a párbeszéd egyik, ám így is jól értelmezhető fele.

– Igen. Hogyne. Valóban? Értem. Természetesen értem. Nagyon köszönöm. Viszonthallásra, viszontlátásra.

Lerakta a kagylót és sugárzó arccal nyújtotta át a kártyát.

– Gratulálok, uram, circolaréja érvényes, az Ön hazájában ismerték pontosan a hatályban levő jogszabályokat. Használja egészséggel a circolarét!

– Ezer köszönet, de ahogy említettem, az Ön beosztottja Perugia és Terontola között megbüntetett ezért az úti okmányért.

– Nagyon rosszul tette, kérem, ezt magam is nehezményezem.

– De ez megismétlődhet, egy másik kalauz ugyanúgy járhat el, és megint háromezer vagy még több lírára sarcolhat meg.

– Akkor az illető hibát követ el! Eljárását eleve elítélem!

– Ez azonban nem segít rajtam, amikor leszállítanak a vonatról.

Ekkor megszólalt a másik tisztviselő, aki eddig csöndes érdeklődéssel kísérte a fejleményeket.

– Ugyan, Mario, írd rá a circolaréra, hogy érvényes, és üss rá pecsétet!

– Nagyszerű – harsant föl az egyetemi város állomásfőnöke. – Szabad még egyszer a circolaréját?

És a magyar nyelvű záradékhoz tintával odaírta: Sta bene cancellato, jól van ez kihúzva, és lepecsételte.

– Ismételten köszönöm. De hogyan kaphatom vissza a tőlem jogtalanul elvett háromezer lírát?

– Módjában áll Firenzén át hazautazni? Ha igen, ott keresse meg az államvasutak főigazgatóját. Személyesen csak ő adhatja vissza pénzét.

Maga a circolare tizenötezer lírával egyenlő forintba került.

Migrénje lassan enyhült. Másnap bement a Lectura Dantis-ra. Sunkás professzor a Purgatórium 26. énekét magyarázta, melyben a dolce stil nuovo mestere, Guido Guinizelli ujjmutatására a provanszál költő, Daniel Arnaut beszél anyanyelvén. Olaszul tolmácsolta a provanszál szöveget, aztán ezt mondta.

– Nem szólok bővebben Daniel Arnaut-ról, sem a trubadúrokról, mert itt van köztünk a magyar professzor, ő ehhez jobban ért.

A hallgatóság megbolydult. A bejárat melletti padból félig fölemelkedett Alheidis, és széles derűt tündökölt a méltatottra. Soha így nem mosolygott rá, békésebb napjaikban sem. De mosolya a gazdáé, aki díjnyertes ebét jutalmazza.

A kifelé tódulók közt ott állt Sunkás.

– Nem tudom ismeri-e kedves kolleginánkat, Irene Kostadist? Theszaloniki egyetemén adjunktus. Mindkettejüknek és még két görög hallgatónőmnek érdekes kirándulást javasolhatok. A kitűnő athéni színház, a Piraikon Theatron holnap este Gubbio római amfiteátrumában előadja Szophoklész Elektráját. Legyenek a vendégeim. Az én autómon kocsikáznánk oda-vissza, útközben harapnánk valamit. Akkor nyolckor a főkapunál!

A szilva szemű, duzzadt ajkú Irénével keményen kezet ráztak. Azok ketten elkanyarodtak jobb felé, ő elindult a társalgóba. Az egyenletes moraj már á küszöbön elzsongította. Egy sarokból a svéd intett neki. Mikkelsson provanszál kutatásairól érdeklődött. Válaszolgatott, de csakhamar azt is kibökte, hazakészülődik.

– Nekem még terveim vannak itt. Holnap a Casa dello Studentébe költözöm. Ott több a megkötés, mintha albérletben laknék, de csak így, reggeltől estig olasz környezetben lehet egy nyelv árnyalatait elsajátítani, még az argót is. Azt a fiatalok jobban ismerik.

– Ne vegye bizalmaskodásnak, de ez a költözés francia hölgyismerősétől bizonyos fokig eltávolítja.

A svéd elhúzta a száját. Egy picit.

– A nyelvtudásért jöttem Itáliába. Nők otthon is akadnak. Azt mondják, senki sem pótolhatatlan. Ugyanakkor minden nő az. Az én feleségem is. A francia hölgyet meg otthon várja a férje. Egyébként úgy vélem, maga is kiszakadt a nimfák ligetéből.

A terem túloldalára mutatott. Alheidis merült ott buzgó csevegésbe egy elrajzolt arcú jugoszláv fiúval. Csúnyább, mint én, gondolta. Egyszerre azt látta, a lány fölugrik és egy pohár kávéval tér vissza.

– Korábbi ismerősök lehetnek, hiszen a lány valósággal kiszolgálta kávéval.

– De hát a fiú vitt neki kávét!

A svéd meghökkenten feledte rajta tekintetét.

No szép. Már képzelődöm. Elköszönt Mikkelssontól, már végérvényesen. Negyedórával a kitűzött időpont előtt a professzor már várta. Rögtön utána Irene is megérkezett. Szépen ívelt körvonalai vannak, állapította meg, egybeszabott ruháján az öv húsába vágódik.

– Svéd kollégája említette, hogy haza készül – mondta Sunkás. – Meglátja, mennyi hasznát veszi annak, hogy Perugia nyári egyetemét látogatta. Tavalyelőtt egy román tanár töltött itt egy hónapot, és egy év múlva kinevezték Bolíviába kulturális attasénak.

Barátságosan fejet hajtott. Mi sújtaná jobban: ha otthon egyáltalán megtudnák, hivatalos hozzájárulás nélkül, suttyomban, perugiai ösztöndíjjal heteket morzsolt le itt, vagy ha kőkori viszonyok közé küldenék, állandó légszomjra ítélve egy négyezer méter magasan fekvő civilizációs szigetre, La Pazba?

– Jön már Eleni és Caterina is – kapta föl a fejét Sunkás.

Eleni túlcsorduló mediterrán csípőit ringatta feléjük, Caterina szökdécselésében volt valami állati báj. Kosarat lóbáltak.

– Őket kértem meg, szerezzék be vacsoránk nyersanyagát. Ismétlem, mindnyájan a vendégeim.

A kosárban paprika és paradicsom halmai, olasz szalámi rúd, szeletelt sonka, sajt és négy oldalról fehér veknik rakoncának.

– Útközben megállunk falatozni, meg is olajozhatjuk a torkunkat. De most igyekezzünk! Kollégám, üljön hátra Irene és Caterina közé, Eleni, foglaljon helyet mellettem.

Szorosan ültek. Combján érezte, Irene csípője mennyivel dúsabb Caterináénál.

– Kiváló színtársulat – mondta Sunkás, miközben keményen forgatta a kormányt, és pillantását és sűrűsödő homályba fúrta. – A hölgyek bizonyára jól ismerik, de Önt akkor is elbűvölik, ha kevésbé követi az ógörög nyelvet. A kórus külön élmény: ahogy szavalatukat csoportmozgással szemléltetik, ráadás az előadásra. Gubbio épségben maradt amfiteátruma pedig méltó keret: a háttérben a hegyre kúszó város látképe távlatot nyit a tragédiának. Kár, hogy éjjel nem sok látható Gubbióból, nappal viszont ki tart színielőadást?

A „hegyre kúszó város” kifejezésnél azt érezte, energikus ujjak keresik balját. Jobbra mozdult. Ott ruganyos falat érzékelt. A fal nem húzódott tovább.

– Nem sokáig kocsikázunk – folytatta Sunkás. – Az országút kitűnő, még Mussolini építtette.

Bal kezébe már egy puha tenyér simult. Egy kicsit még jobbra hajlott. Mi ez? A ruganyos fal viszonozza mozgását és tapad hozzá. Megpróbálta beszélgetéssel élét venni a helyzetnek.

– Professzor úr, Ön mintha dicsérné Mussolinit, holott úgy tudom, partizánként harcolt ellene.

– Ne túlozzon. Amikor a szövetségesek Salernonál partra szálltak, letartóztattak mint baloldali szimpatizánst. Badoglio kormánya nyitotta ki a börtönömet. A fekete ingesek restaurációja után jobbnak véltem, ha a partizánok közé vegyülök.

Nem hozta szóba, hogy Mussoliniék már 1938-ban faji törvényeket hoztak. A párbeszédet spanyolfalnak használta. Jobbját óvatosan átcsúsztatta Irene háta mögé és átölelte.

– Mindamellett a diktatúra éveit nehezen lehetett elviselni.

– Ugyan. A fasiszták bohóckodtak. Ki törődött velük? Iparkodtunk élvezni az életet.

Irene hóna alatt megmarkolta a mellét. Melltartója jelképes. A nők társadalma olasz földön ennyivel rég adósa!

– A görögországi megszállók közül az olaszok voltak emberségesebbek – szólalt meg váratlanul Irene. – Egyikükkel-másikukkal úgy lehetett szót érteni, mintha egy utcában nőttünk volna föl.

Még fedezi is a hadműveletet!

– Mi olaszok a hétköznapok édességét szeretjük – szőtte tovább a szót Sunkás. – A konszolidálódó rendszerek pedig megenyhülnek, még hasznos célt is megvalósítanak. Mocsarakat csapolnak le, utakat építenek. Bár az utóbbinak hadászati rendeltetése is van.

Caterina megszorította balján, aztán megcsiklandozta tenyerét. Vajon ez a Mediterraneumban is ugyanazt jelenti, mint otthon?

– Én sose szerettem a németeket! – rikkantotta Caterina.

– De professzor úr – kísérelte meg újra általános mederbe terelni a társalgást, – az a rendszer mégis a hosszú kések éjszakájával kezdte történetét és száműzetésekkel folytatta.

– Ez igaz, de Itáliában sose voltak koncentrációs táborok, és a zsidókat is csak akkortól üldözték, amikor Hitler rátette mancsát az országra. Az olasz nép fütyült a magas politikára. Crocét ugyan házi őrizetben tartották, ám bántódása nem esett, noha tudták, esküdt ellensége a rendszernek. De megérkeztünk vacsoránkhoz.

A professzor lassított és fékezett. Az erdei fogadó előtt a szabadban asztalok álltak. A nők gyorsan elkészítették a szendvicseket, sört hoztak korsóban vagy pohárban, ki hogyan kívánta. A kosár tartalma megcsappant, teljesen mégsem ürült ki, mert hamar jóllaktak.

– De most szaporán – pattant föl Sunkás, – nehogy lekéssük a kezdést. Irene, cseréljen helyet Elenivel. Csevegjünk egy kicsit az egyetemi oktatás nehézségeiről, örömeiről.

Úgy ült a hátsó ülés közepére, hogy jobbját zsebre vágta, balját oldalt emelte. Caterina rátámaszkodhatott. Megindította a balszárnyi támadást. Nem talált ellenséges fogadtatásra, csak megváltozott terepviszonyokra. Caterina nem hordott melltartót. Alig-alig simogatta még, a lány úgy nyomult már felé, mintha duettjüknek szabad kifutása volna. Szerencsére hamar föltűnt Gubbio.

A környezet puszta látványa lenyűgözte. Magasról nézhettek le a játéktérre, szemközt a hegyen a középkori házsorok rajvonalban figyeltek a görög tragédiára. Ismerte, persze, az Élektrát, de más az olvasmány és más a színi előadás élménye. A szereplők párbeszédét, emlékeinek hála, többé-kevésbé megértette. A Nevelő és Oresztész után színre lépő Élektra elbeszélte apja halálát és bosszúért esdekelt, majd a feketébe öltözött kórus a hősnő körül virágcsokorként földre omolva, mellette hajladozva rajzolta ki a vigasz hiábavaló kísérletét. Sunkás jogosan ajánlotta be a kórus dramaturgiai szerepét. Második jelentés látványával gazdagították a tragédiát.

Hazafelé abban az ültetési rendben utaztak, ahogy Gubbióba menet. Elől a két egyetemi oktató a színházi előadás pedagógiai hasznáról tereferélt, Eleni a jobb sarokba kucorodott, ők ketten Caterinával a homályban ismertették kölcsönösen testüket. Perugia határában Eleni közölte, csak egy utcányira lakik, kiszáll. A Piazza Fortebraccióhoz közeledve Caterina megszólalt.

– Professzor úr, nem érdemes miattam kanyarognia, pár percre lakom.

– Késő van, nem szeretném, ha az éjszakában baja esnék. Ifjú honfitársaim néha túl nyersen ismerkednek a nőkkel.

– Akkor megkérem a magyar urat, kísérjen el. Úgy tudom, szintén abban a negyedben lakik.

Caterina után ő is kilépett a kocsiból. Elköszönt. Udvariasan Irenétől, közvetlen szavakkal a professzortól.

– Ne köszönjön semmit. Élveztem beszélgetésünket, és azt is, hogy óráimon az Ön személyében értő hallgatóra számíthattam.

Amikor az autó eltűnt, Caterina azonnal átfonta a nyakát, és falta a száját. Pillanatok alatt több örömöt kapott, mint Alheidistől hetek alatt. Amint ajkáról levált a lány, keskeny arcából szeme az ívlámpák fényében rászikrázott.

– Minek kellett neked a német lánnyal járnod? Mennyire gyűlölöm a németeket!

Még jó, hogy neki is levegőért kellett kapkodnia. A tegezés legalább annyira meghökkentette, mint amennyire a válasz fejtörést okozott.

– Honnan tudtam volna – hápogta, – hogy rokonszenves vagyok neked?

– Azt egy férfinak éreznie kell. De nagyon megéheztem. Van a közelben egy éjszaka is nyitva tartó pizzeria. Ne félj, olcsó.

Egy pillanatra meghatódott. Ez a lány még az ő szegénységével is számol. Caterina belékarolt és már gyöngéden vonszolta is.

A pizza jólesett, a pohár sör még inkább. A hosszúkás arcból tündökölt a szénfekete szempár, kékes fürtjein meg-megcsillant a függőlámpa fénye, pofacsontjain vibrált a bőr, törékeny alakja ültében sem nyughatott. Mellette nem fogná el az unalom. Idegesítené? Alighanem igen. Bosszantaná időnkint? Biztosan.

– Nem maradhatnál még Perugiában? – esengett Caterina.

– Pénzem elfogyott, épp csak érvényes úti kártyámra számíthatok.

– Kár, nagy kár. Pénzem nekem sincs, másképp tudtam volna rajtad segíteni úgy, ahogy magam se bántam volna meg. Élvezzünk legalább még valamit ebből az éjszakából.

Fizetett. A félhomályban egy középkori ház vastag falához szorította és jobbjával elől-hátul fölmérte a lány domborzatát.

– Megvagyok – nevetett föl Caterina. – És megvan mindenem, ami kell.

– Osztályon fölüli kiadásban – dörmögte válaszul.

A lány hirtelen ellökte.

– Ne gyötörjük egymást fölöslegesen. Úgyis búcsúznunk illik. Mondhatom azt, hogy viszontlátásra?

Elrohant, ő meg elindult ellenkező irányba. A sarokkopogás megszűnt.

– Carissimo!

Ilyen kedvesen is rég szólították. Megfordult. Caterina a sarokról kiáltott felé.

– Tudd meg, hogy keresztbeakadtak a lábaim, amikor először megpillantottalak. És most Isten veled.

Még csak derengett, amikor a pályaudvarhoz menet a svájciakkal egymásba futottak. Elke jó utat kívánt, Nelly szótlan szomorúsággal tapasztotta rá szemét.

Az egyetemen még előző nap igazolást kért arról, hogy vízumának meghosszabbítása folyamatban van. Circolaréját azonban Tarvisioig a kutya se kérte. Csak az osztrák és magyar vasutasok, vámosok dolgoztak előírásos szabatossággal. A Monarchia becses hagyománya!

A pesti levegő fölüdítette. Egy optikai szaküzlet falán megnézte a hőmérőt: harmincöt fok. De ez a levegő száraz, bólintott helyeslőn. Otthon lerakta bőröndjét, és leszaladt, hogy zárás előtt negyed kiló kenyeret vegyen vacsorájához.

– Negyed kilót? Miért nem mindjárt tíz dekát? – förmedt rá az eladó.

Megérkeztem. Most már itthon vagyok. Vége az itáliai kalandnak.

Alheidis nem így gondolta. Ősszel levelét hozta a posta. Búcsú nélküli távozása udvariatlan, így kezdődött szemrehányása. Nem fukarkodott a dorgálással: álltak egymáshoz annyira közel, hogy elköszönjön. Civilizált embertől más magatartást várt.

Furcsa levél. Kapcsolatukat épp a lány lazította meg. Kapcsolat? Semmilyen értelemben nem kerültek egymáshoz közel. Mégis az lepte meg, hogy Alheidis kikutatta a címét. A magyarázatot nem hallgatta el: az egyetem dékáni hivatalán tudakozódott.

Megírt pár diplomatikus, közömbös sort. Elnézést kért, majd kereken úgy fogalmazott, fogadja ezt a levelet búcsúvételnek.

Több mint fél év múlva újabb levél érkezett. Perugiában kezdődik a nyári egyetem újabb időszaka, és Alheidis eszébe jutott magyar barátja: vajon látják-e egymást azon a nyáron az Università per Stranierin? A borítékban egy fénykép, Alheidis nővéri pártfogással cseveg egy szemmel kivehetően gyámoltalan fruskával. Heidi tagadhatatlanul szép, megérti tavalyi föllobbanását. Formális köszönő sorokat írt, és kellemes nyári időtöltést kívánt.

A harmadik levelet októberben kapta meg, ezúttal Nancyból. Alheidis tudatta, az ottani lánygimnáziumban tanít németet. A francia-német barátság egyre valóságosabb, írta, ennek jegyében nyerte el állását, jól is érzi magát. A levél záró bekezdése robbant. Szép budapesti képeslapok kerültek a kezébe, s mivel van némi megtakarított pénze, a karácsonyi szünetben örömmel ellátogatna a magyar fővárosba.

Viszolygott a látogatás lehetőségétől. Alheidis vezényszavai még karácsonyát is tönkretennék. Pedig szándéka távolabbra is mutat. Háztűznéző. Férfiakra alkalmazzák a szót, de Heidi uralkodni vágyik, tőle a szerep nem idegen. Invázió vagy népvándorlás?

Nem késlekedett a felelettel. Budapestnek valóban vannak szépségei, elképzelhető, hogy egy-két tartalmas napot tölthetne itt, de ő épp akkor utazik Prágába egy kongresszusra, utána levéltári kutatásokat folytat a cseh fővárosban, úgyhogy karácsony táján nem találkoznának. Utált hazudni, ám most a bőrét menti.

Alheidis nem sértődött meg. Vagy legalábbis nem adta föl. Következő levele kölni címet tüntetett föl, s a borítékba ismét perugiai fotót csúsztatott. A bástyafal előtt áll egy immár kevésbé tanítvány jellegű, kreol lánnyal. Az ő barnapiros arca csinosabb. Franciául vetette papírra gömbölyű betűit.

 

 

A levél zavarba hozta és meghökkentette. El kellett ismernie, él a lányban valami személyének szóló figyelem. Erre vall, hogy belső nyugalmat kívánt neki. Ennek csakugyan szükségét érezte. De amit Alheidis a családi állapotáról és nehezen viselt magányáról föltárt, félreérthetetlen. Még hajadon, bár igencsak menne férjhez. És a mély szeretetről csiszolt szavai az ő céltáblájának közepébe irányultak. Képzelete megindult. Jeleneteket láttatott lehetséges házaséletükről, de csak árnyakat vett ki. Csinálhatna akárhány gyereket ezzel a nővel, hitvesi aktját haláláig se pillantaná meg.

Le akarta zárni a történetet, még a levelezés végére is pontot óhajtott tenni. Női tanácsadót keresett. Egykori évfolyamtársa, Etel józan koponya, kiegyensúlyozott házasságban él, kollegiális segítségnek fogná föl kérését.

– Ha egy nő célba vett egy férfit – mondta Etel, – semmi se tántoríthatja el, másik nő legkevésbé. Csak egy gyerek.

Taktikusabbnak vélte, ha a választ halogatja egy-két hónappal. Akár hárommal. Válaszát mentegetődzéssel kezdte. Kisfia skarlátban megbetegedett, se ideje, se lelki ereje nem jutott levelezésre. Többet nem is írt. Úgy számította, hetekbe telik, mire Alheidis válaszol. Feszültsége állandósult, kimerítette. Annyira, hogy egyik délután karosszékében nyomta el a buzgóság. Csöngetés riasztotta föl. Ajtót nyitott. Alheidis állt a küszöbön.

– Nem győztem kivárni válaszát, vonatra ültem, itt vagyok. Levelemet megértette, ugye?

– Természetesen. Fáradjon beljebb.

Alheidis körülnézett a nagyszobában.

– Az egyik falon könyvtár, a másikon képtár. Ilyen környezetben nem lehet élni. Könyveire persze szüksége van, de a képeket eladjuk. Majd veszünk egy vitrint, szép meisseni porcelánfigurákat vásárolunk a polcokra, tudja, azokat a gyönyörű darabokat, melyek védjegye két kék pallos. Az idegenek kardnak mondják, de mi németek tudjuk, hogy pallos.

Se nyögni, se szólni nem tudott.

– Most leteszem a táskámat, és a fürdőszobában lemosom magamról az utazást. Utána folytatjuk a párbeszédet.

Visszaroskadt a karosszékbe, hogy átgondolja a helyzetet. El is szunyókálhatott, mert csöngetés hasított a fülébe. A postás jött.

– Külföldi ajánlott levél, lesz szíves aláírni.

Aláírta. A szobában megnézte a feladót: Alheidis Baustück. Kopogott a fürdőszoba ajtaján. Semmi. Benyitott. Senki. Táska sincs sehol. Föltépte a borítékot:

 

 

Elszégyellte magát. Ez a lány mégis érző lélek, önzetlen és jót akar. Talán rosszul ítélte meg. Vagy túlozta hibáit. Akkor vette észre az utóiratot: „Ha egy nap mégis szüksége lenne egy igaz és okos nőre az életében, keresse meg magyar barátnőmet, akit Perugiában ismertem meg.” Következett a név és a pontos cím telefonszámmal.

Mégiscsak invázió. Már helytartóját is kijelölte.

Fölcsörömpölt a telefon. Máris, rándult össze. Csak ezt ne, csak ezt ne.