A rontásElvarázsoltak. Megrontottak. Erre már apró gyerek koromban rájöttem. Az ablakba könyökölve az ostyasütő műhelyéből meleg, ingerlően édes illat csapta meg orromat. Úgy hallottam, a vakolatlan, téglafalú házikó kapuján csak be kell csöngetni, és húsz fillérért bő zacskó ostyatörmeléket mérnek ki. Egyszer nagy elhatározással az utcára szöktem, hogy átrohanjak az édességek kincseskamrájába. Tavaszi szél kavarta az aszfaltozatlan, angyalföldi járda porát, fogam alatt csikorgott a homok, szám fanyar ízzel telt meg. Sírva fakadtam. Környezetemet is elvarázsolták. Abban a hitben éltem, a nagymamák törékenyek. Az enyémet, valahányszor meglátogattuk, ágyban találtuk. Ha meg vendégeskedtem náluk, az asztalfőn ülve, csöndesen irányította az ebédet, vacsorát. Húga otthonában, Olga néni lábánál mint parancsra váró udvarhölgyek ültek unokahúgai, három fia közül egy bizonyosan épp miatta szorgoskodott: frissítőért vagy gyümölcsért, de legalább egy pohár vízért szaladt el. Férje, Gaszton bácsi, a boszorkányos ujjú ötvös üvegezett szekrényében megcsodáltam a pókhálóvékony, ezüstből hajlított zenekart: zongorát, ütőhangszereket, csellót, mögöttük a muzsikusokat. A bácsi apró-cseprő vendégeik jutalmazására néha fölhúzta mestermű szerkezetét. Ilyenkor mesebeli muzsika csilingelt. Úgy gondoltam, a nagymamák is ilyen tárlókban óvott zeneszerszámok, gyöngéden, vigyázva kell bánni velük. Ezért rökönyödtem meg, amikor elemi iskolai polgárlétem másnapján a főlépcsőn lépkedtünk fölfelé, és új barátom, Toncsi oldalba bökött: – A nagymamám! Földes árnyalatú zsákruhában, mókusszínű kötényt öltött néni mosta a követ. Partvisra csavart, vizes fölmosóronggyal húzogatott a járáskelés irányára merőlegesen. Flanell fejkendője alól deres tincsek bújtak elő, és Toncsi köszönésére barázdált arcából kutató tekintetet vetett ránk. Megszeppenve csatlakoztam barátom köszönéséhez. A megviselt arc földerült. – Szervusz, kicsim! Szervusztok, gyerekek. Ugyancsak iparkodtam a már ismerős osztályterem ölmelegébe. Otthon hallgattam meghökkentő tapasztalatomról. Szüleim időről időre dicsérték az iskolai életet, szigorú elsős tanító nénimet is próbálták megértetni velem. De minden évben új tanítóhoz kerültem, új osztálytársakat is kaptam. Egyik reggel magamforma kisfiú jött velem szembe, görnyedt hátán hatalmas puttony, benne friss, illatozó veknik. De hiszen ez Vég Karcsi! A pékinas, mert annak kellett tartanom, fejét lehorgasztva sietett el mellettem. Ijedten léptem be az osztályba. Végképp nem tudtam, mit gondoljak, amikor utolsó csöngetéskor beugrott Karcsi is. Ő volt a pékinas is? Vagy őt is megrontották? Mégiscsak Karcsit érhette el az ármánykodó kéz, sőt családját is. Pár hét múlva a környékbeli Royal Vio mozi műsorára tűzte A láthatatlan embert. Apám elmagyarázta, egy Wells nevű angol író különös történetét filmesítették meg. Egyik tanítási nap után épp kirajzottunk az iskolából, amikor földbe gyökerezett a lábam. Maga a láthatatlan ember állt a kapu előtt! Csaknem kétméteres alak, mintha tetőtől talpig gézbe csavarták volna, arcvonásait félig eltakarta egy autósszemüveg. Szórólapokat osztogatott. A fölhívás arra buzdított, menjünk a Royal Vióba, csodát fogunk látni. Ekkor kirohant a kapun Varga tanító bácsi, egyenesen neki a láthatatlannak, és szidalmazva hajszolta el az épület környékéről. Ma is emlékszem, ahogy a természetfölötti lény ormótlan medve-léptekkel sarkon fordul és eloldalog. Ha nyakunkon is a varázslat, talán most megtört. Ez fordult meg a fejemben. Reggel az első tanítási órán vigyázzban köszöntöttük Varga tanító bácsit. Vártuk, hogy szokás szerint meghallgassa a hetest, aztán leültesse az osztályt. Most azonnal leültetett bennünket, viszont Karcsit szólította és beszédet intézett hozzá. – Fiam! Megtudtam, hogy a láthatatlan ember az édesapád, aki ezekben a nehéz időkben így keresi családja kenyerét. Rosszul értelmeztem az ő munkáját, ezért ünnepélyesen bocsánatot kérek tőle és tőled az osztály színe előtt. Hát minden másképpen van? És kit varázsoltak el? A láthatatlan embert? Vég Karcsi papáját? Vagy éppenséggel a tanító bácsit? Nagyon körültekintően, gyanakodva kell ezután élnem, hajtogattam. Eltelt egy év. Már-már elfeledkeztem róla, az iskolán is átok ül. Akkor zuhant le a magyar óceán-repülőgép, melyet egy angol lord adományozott az országnak. „Justice for Hungary”: tudtam, jelentése „Igazságot Magyarországnak.” Akkor már Náray tanító úr keze alatt nevelkedtünk. Egyik nap betoppant osztályunkba igazgatónk, és két jeles gyereket kért, akik nem kerülnek hátrányba, ha egy órától hiányoznak. Én lettem az egyik, a másik Pali, a közeli laktanya parancsnokának fia. Rácz igazgató úr fölvezetett bennünket szobájába. – Ide figyeljetek! – Fölnéztem hórihorgas, hasas alakjára. Végigpillantottam feketével csíkozott szürke nadrágján, tekintetem megbicsaklott pocakján, aztán fölkapaszkodott fehér ingén, fecskefarkú zakóján és még mindig nem tudott megpihenni. Torkomban dobogott a szívem. – Gyerekek! Hallottatok róla, hogy Mussolini bácsi, a baráti olasz nép vezére a mi lezuhant repülőgépünk helyett újat ajándékozott az országnak. Most ti, az iskola tanulói nevében írásban köszönitek meg ezt a csodálatos adományt. A levelet megfogalmaztam, nektek csak alá kell írnotok. Föllélegeztem. Ez igazán egyszerű. – Igen ám – folytatta igazgatónk –, de Mussolini bácsi tudja, hogy egy iskolában nem csak két gyerek jár, ezért mindketten külön-külön száz-száz nevet találtok ki, és egymás alá írjátok úgy, hogy a betűket is másképp formáljátok. Lássatok hozzá! Egy asztal két oldalára, egymással szembe kellett ülnünk, előttünk egy-egy ív papír végtelen hómezeje, fönt a tömör szöveg. Rácz igazgató úr fogalmazványa. Palival nem voltunk szoros barátságban, de jártam már náluk látogatóban. Egész szobát betöltő villanyvonatával játszottunk és különösen papája, az alezredes úr nagyon kedvesen fogadott. Pali otthon is Mozart-ruhát hordott, mellét sálnak ható dús, fehér nyakkendő borította. Utóbb eljutott hozzám a híre, hogy a kőszegi katonaiskolába került, ott azonban testnevelési órán leesett a mászórúdról, és egyszerű reálba íratták át. Most tanácstalanul bámultunk egymásra. Én kaptam előbb észbe, és írásképemet gyors iramban változtatva papírra vetettem az osztálynévsort. Csaknem harminc név ékesítette ívemet. – Mit csinálsz? Pali arcáról kíváncsiság és szorongás egyszerre volt olvasható. – Leírtam az osztálynévsort. – Remek ötlet – ujjongott Pali, és megragadta tollát. – Te szamár! Nehogy ugyanazt tedd! Botrány lenne belőle. Viszont leírhatnád a laktanyából ismert katonák nevét egymás után. Pali szeme feltündökölt, és máris szántotta a papírt. Nekem meg Lőrinc Géza osztálytársam neve azt az ötletet adta, hogy keresztnevekből vegyítsek, társítsak teljes neveket. Listám nemsokára megduplázódott. De még mindig nem látszott a cél, a százas szám. Apám akkoriban kezdett kivinni atlétikai mérkőzésekre. Ő maga futballozott, játszott a kortárs nagyok, Orth, Schlosser, Braun Csibi ellen is egy kis csapatban, de a labdarúgást durva sportnak tartotta, és pontosan a meccsek idején ültetett az atlétikai pálya nézőterére, hogy megakadályozzon a csontzene hallgatásában és egy nemesebb testedzéshez hozza meg a kedvemet. Így lehettem tanúja a négyszázas vágtázó Kovács-Kléri, a középtávfutó Szabó Miklós, a gerelyhajító Várszegi, magasugrásban előbb Késmárky, majd Bódosi hőstetteinek, a diszkoszvetők, Donogán és Remecz vetélkedésének. Mivel autogramot is gyűjtöttem, egy verseny után a villamoson aláírást kértem a súlylökő dr. Darányitól, aki kobakomat is megsimogatta. Mindannyiuk nevével gyarapítottam névjegyzékemet. Darányi doktor keresztnevét megváltoztattam, mert nehéznek éreztem tenyerét a fejemen. A még betöltetlen helyekre beírtam Ecker bácsit, a mogorva fűszerest, Schritt papát, nagynéném férjének gyanúsan piros orrú apját és végül kínomban fiúsítottam az egyik Dukász-lányt, anyám házivarrónőjét. Palit otthagytam, törje tovább a fejét, és ívemet az igazgató gépírónőjének átadva, hazamentem. Otthon elővettem a labdát, és kárpótlásul az elmaradt élményekért egyszemélyes mérkőzést vívtam a családi ház tűzfala ellen. A molnárszürke falon sáros árnyalatú foltok gyarapodása jelezte győzelmem növekvő arányát. Apám már egy tucat gólt is megszámlálhatott. – Mi az ördögöt eszeltél ki? Úgy állt előttem, mint egy felkiáltójel. – Kitaláltam a maradandó futballt. Minden gólom meg van örökítve. – Azt hittem, több eszed van. Minden élményben az a szép, hogy bennünk állandóan alakul. Én láttam Orthnak olyan gólját, melyet az egyik szemtanú bombának emlegetett, a másik szerint két hátvéd közt ugrott ki, a harmadik azt hajtogatta, még a kapust is elfektette. A te góljaid unalmas piszokfoltok maradnak a ház falán. Mondhatnék most neked egyebet is. Elszégyelltem magam. Megint megrontottak. – Tévedtem, apu. De az iskolában remekül kivágtam magamat! Száz különböző néven kellett Mussolini bácsinak megköszönnöm, hogy új repülőgépet adott az országnak. Sikerült a neveket összeszednem. Apám hallgatott, és furcsán meredt rám. – Gondold el, a másik fiú, Pali, talán még most is az ív fölött gubbaszt és keresgéli a neveket. Apám szeme szikrát vetett. – Tehát százszor hazudtál. Emlékszel, mit mondtam neked, amikor először indultál iskolába? Azt mondta, viselkedj rendesen, ne verekedj, de ha megütnek, azonnal üss vissza. És sose hazudj! Emlékeztem. – És tudom, ki az a Mussolini, akit te bácsizol? Erőszakkal, törvénytelenül került hatalomra, és a más meggyőződésűeket legyilkoltatta a hosszú kések éjszakáján. Ha a gyilkos nemcsak aljas, hanem gyáva is, sötétben jár. Mussolini pribékjei is így tettek. Te nem eszel szárnyast: kényszerítettünk mi arra, hogy egyél belőle? Félretolod a sárgarépafőzeléket: vertünk meg ezért valaha? Mára elegem van belőled. Otthagyott. Elgondolkoztam: micsoda rejtett arcú erő működik itt? Még az igazgató bácsit is megrontották. Ahogy középiskolás éveim teltek-múltak, mintha a megrontó elfeledkezett volna rólam. Tizenhét éves koromban, a tanév kezdete előtt Siófokra utaztam barátommal. Sporthét címén a vasút félárú kedvezményt adott. Egész héten zuhogott az eső. Egy padlásszobában unatkoztunk. Hazautazásunk előtt este észrevettük a szomszéd panzió két szobalányát. Munkaidejük utánra megbeszéltünk egy találkozót. Az idősebb mutatkozott közvetlenebbnek, de ahogy vihogott, kivillantak vipla fogai. A másik koszorúba font hajú, sudár szőke. Gyönyörű, csodaszép! Nem is tolult eszembe más szó, ajkamra is alig. A vihogó minden javaslatot elfogadott, a másik hazakívánkozott. Fölcsaptam kísérőjéül. A település akkoriban fölöttébb falusias volt, a lány pedig az alvégen lakott. Útközben derült ki, mennyire magas. Lábujjhegyen lépkedtem mellette, hogy legalább alacsonyabbnak ne látsszam. Érinteni se mertem, az elhangzott szavakon sehol egy palló a közeledésre. Újabb találkozás ígérete nélkül búcsúztunk el. Alighogy visszafordultam, kitört a háború. A kutyák ismerték a lányt, engem azonban nem. Vonító, fogcsattogtató falka szegődött nyomomba. Méltósággal ballagtam. Annyit tudtam, ha futásnak eredek, belém marnak. Csuromvizesre izzadtan értem a kapunk elé. Barátom vigyorgó képe jelezte, az ő vadászata eredménnyel járt. A gonosz ismét rám tette kezét! De ezt az egy kudarcot máig se bánom. Most is azt vallom, az a lány volt a legszebb életemben. Életem peremén. Az egyetemen alapvizsgámat használta orvtámadásra az ellenség. Franciából a legszigorúbb professzorhoz készültem. Ilyenkor, az egyensúly kedvéért, a Tanárképző a másik szak valamelyik vajszívűbb vizsgáztatójához osztotta a jelöltet. Magyar irodalomból Vackorhoz kerültem. Fogvásító kedélyességére, csikorgó humorára illett a csúfnév, bár Gazsival csak házi használatra cseréltük föl németes nevét. Vackor magántanárként még a hallgatók jóindulatát kereste. Fölújította Négyesy László régi stílusgyakorlatait, kirándulásra vitte a diákokat, és azt is eltűrte, hogy lányok és fiúk a fák mögött erotikus ismereteiket mélyítsék el. Folyóiratokban is publikáló hallgatóival tegeződött. Vackor próbatételére nem kellett annyira komolyan készülnöm, mint francia vizsgámra. Legalábbis így ítéltem meg. – Beszélj, kérlek a Bánk bánról és szerzőjéről – nyitotta meg a vizsgát. Az életrajzból indultam ki. – Katona kisnemesi családból származott… – Nem igaz! Téved! – reccsent rám vérvörösen Vackor. Puffadt arcából lógó pofazacskói most a rozsomákra emlékeztettek. A rozsomák vérszomjas ragadozó, az orosz Távol-Kelet lakója. Nagy ég! Hiszen ezt írta 1943-ban közreadott könyvében. Olvastam! Most friss forradalmi öntudattal megváltoztatja Katona József osztályhelyzetét! A magázással meg elhatárolta magát egy politikailag kétessé vált elemtől. Ez is az ármány műve! Vackor nem buktatott meg. Persze különben kifogástalan szereplésemre se mert kitűnőt adni, de a jelest nem tagadta meg tőlem. Három csöndesebb esztendő után következett az államvizsgák sorozata. Pedagógiából Végyémihez osztottak be. Görcsös természet lévén, gondosan készültem, még az ajánlott szakirodalmat, a népi demokráciák oktatási rendszerét is áttanulmányoztam. Ötödmagammal ültem a vizsgáztató előtt. Elsőnek a tevékeny népi kollégista, S. Juci, későbbi érdemes szociológus felelt; őt aztán a tüdőbaj fiatalon elpusztította. „Mikor beszélhetünk pedagógiai realizmusról?” – hangzott a nyitó kérdés, majd Végyémi maga válaszolt: „Amikor a szükségleteknek megfelelően tanítunk.” Másodiknak szólított. Rousseau pedagógiájából kellett számot adnom. Fölszabadultan, összefüggően beszéltem. Szaktárgyamból következően olvastam az Émile-t és szerzőjének még számos művét, sőt a rá vonatkozó szakirodalmat is. Amikor segédtűzoltói beosztásomban, Párizs elestének napján lábamra húztak egy szerkocsit, gyöngélkedő állapotomban Rousseau-t falva napokat olvastam át. – Maga idealista pedagógiából készült – dörrent rám Végyémi. – Fináczyból készült! – Nem, én az Ön jegyzeteiből készültem. – Hiszen meg sem jelentek! Kinyitottam táskámat, és fölmutattam neki sokszorosított jegyzeteit. – Ismertesse a csehszlovák népi demokrácia oktatási rendszerét! – ripakodott rám idegesen. Félbeszakíthatott, ez a vizsgáztató joga, ám az ajánlott irodalomból vesézni, az már mélyütés. De a kérdés nem ért fölkészületlenül, fújtam a nótát. Kietlen tekintet célzott rám. – Elég! Mondja meg, mikor beszélünk pedagógiai realizmusról. Kedvezőbb kérdést nem is kaphattam. Csak elismételtem, amit ő maga fogalmazott meg Jucinak. – Pedagógiai realizmusról akkor beszélünk, amikor a szükségleteknek megfelelően tanítunk. – Nem tudja! Elmehet. Végyémi bizonyult legbarátságtalanabb vizsgáztatómnak, de nyugodt lélekkel tartottam haza; reakciói ugyan furcsák, ám végül is mindent tudtam. Mivel piszkálódott, jelesnél jobbra nemigen számítottam. Utánam a csoport többi három tagja vizsgázott. Közülük Zolival találkoztam a bölcsészkar folyosóján. – Elképesztő, ami a vizsgád után történt. Végyémi hozzánk fordult és megkérdezte, hogy lehetett képed ennyire készületlenül vizsgára jelentkezni. Mind a hárman, ki így, ki úgy, azt válaszoltuk, szerintünk kitűnően tudtál. Erre Végyémi az asztalra csapott: „Ebben az emberben nincs semmi alázat!” A tanársegédnő aztán elmondta, elégségest kaptál, mi tanúnak kellettünk volna, hogy Végyémi megbuktasson, de fölsült, ezért át kellett engednie. Ki követheti ezt józan ésszel? Már középiskolában tanítottam, amikor anyám súlyosan megbetegedett. Más munkahely után néztem, ahol beosztásom megengedte volna anyám ápolását. Félig-meddig meg is egyeztem már reménybeli új igazgatómmal, akkor hozta szóba: – Egy üzenetet adok át. Végyémi szavait tolmácsolom: ne haragudj rá, ő annak idején utasítást kapott, hogy buktasson meg. Beláthatod, végül is nem tette meg. Pedagógiai vizsgám idején 1949-et írtunk. Miért zavarta volna a hatalmat annyira egy egyetemista, hogy fölszámoltassa, hiszen az illető rovásán legföljebb néhány ezoterikus vers szerepelt? De előre szaladtam. Visszatérek az időrendhez. Szerettem tanítani, a tanítványaimmal töltött órát alkotó munkának éltem át. Az ártó kéz azonban utánam nyúlt. Egyik óraszünetben benyitott a tanáriba a szakszervezet kerületi titkára. Mellemnek szögezte, hogy megállapodott igazgatómmal: a pedagógusok antiklerikális nagygyűlésén én szavalom el a János pap országa című Arany János-verset. Nem volt kedvem besározódni. – Mikor lesz a gyűlés? Ekkor és ebben az órában, felelte a funkci. – Sajnos, épp akkor van az Írószövetségben kötelezettségem. Az ötvenes évek elején az Írószövetség legendának számított, és korábban is megtörtént, ha valami meggyőződésem elleni feladatra próbáltak rávenni, ottani elfoglaltsággal takaróztam, oda meg csak a könyvtárba jártam, olvasnivalóért. A kéz szorítása később sem engedett. Új, tudományos munkahelyemen dolgoztam; az intézmény, statisztikáját javítandó, növelni kívánta minősített fokozatú kutatóinak számát, így engem is fölszólítottak, elkészült könyvemet nyújtsam be kandidátusi értekezésként. Előtte vizsgák letétele várt rám, például oroszból. A bölcsészkar nyelvi lektorátusán oktatott egy volt kolleginám, nála kopogtattam azzal a kéréssel, ajánljon egy russzistát, aki fölkészít a vizsgára. Ígérete ellenére sose jelentkezett. Végszükségben egy kárpátaljai születésű, szíves, jó kedélyű újságíró ismerősöm vette nyakába gondomat. A jelöltnek maga választotta száz oldal orosz szövegből kellett egy részletet fordítani, továbbá szerzett nyelvtani ismeretei alapján pár mondatos ismeretlen magyar szöveg orosz nyelvre áttétele várt rá. Egy népszerű irodalomtörténet Turgenyev-fejezetéből készültem, lévén a szöveg azért is könnyű, mert sok természetfestő idézet gazdagította. A vizsgabizottság elé lépve, mennykő csapott belém. A kollegiálisnak és jóindulatúnak ismert elnököt az antiklerikális funkci helyettesítette, oldalán volt kolleginám, aki kevés híján elgáncsolt. – Tíz perce van – figyelmeztetett János pap országa. A másik szoba asztalához ülve, kiderült, a Turgenyev-fejezetnek egy lábjegyzetét választották. Fölkészítőmmel megállapodtunk, idő hiányában lábjegyzetekkel nem foglalkozunk. Ami a magyar szöveget illeti, ravaszul bonyolultnak bizonyult. A feladatok kijelöléséből bűzlött a rosszindulat. A gondolkodási idő elteltével én kérdeztem. – Elnök úr, nem összeférhetetlen-e, hogy a vizsgabizottság másik tagja régi, kedves kolleginám? – Döntse el, óhajt-e vizsgázni, vagy sem! A hölgy arca kőből, távoli, semmi köze az egészhez. – Eldöntöttem. Nem óhajtok vizsgázni. Felöltöttem kabátomat és faképnél hagytam őket. Utóbb nagykeservesen egy hajdani évfolyamtársam közvetítésével a Műegyetem nyelvi lektorátusán levizsgáztam. A szálak bogozódnak, átszövik az időt. A démon már előbb is sarkamra hágott. Tudományos munkahelyemen megdöbbenésemre Végyémi közvetlen kollégája lettem. Első értekezletünk után félrevont és fölajánlotta barátságát. Javaslatát elhárítottam, de korrekt munkakapcsolatot ígértem. Dislegám elégedettnek mutatta magát. Nemsokára Végyémit nevezték ki közvetlen főnökömnek. Bemutatkozó gesztusként beszámoltatta az osztály tagjait. Mindenki számadását elfogadta, de az én beszámolómra megjegyezte, látni akarja tanulmányom kéziratát. – Indulhatok érte, és két óra múlva be is mutathatom. – Ráér holnap is. Másnap szabadnapunk lett volna. – Maguknál ez így megy? – kérdezte gyanútlan-rémülten Iluska, aki akkor került az osztályra. Nem sokkal később történt, hogy az olasz kultúrintézet igazgatója magához kéretett és előadta, fordításaimról az olasz egyetemek valamennyi magyar lektorátusától szakvéleményt kért, s mivel az ítéletek egybehangzón kedvezők, Itália hálájának jeléül tanulmányi ösztöndíjat kíván nekem juttatni. Csak annyit érjek el, hogy magyar részről ne legyen ellenállás. Már másnap beadtam utazási kérvényemet, mégpedig ahol illett, munkahelyemen. Két hét múlva a helyettes igazgató, Kanizsa magához rendelt. Végyémi társaságában fogadott. – Kérvényedet én véleményeztem. Kertelés nélkül megmondom, ahelyett, hogy ajánlottalak volna, megírtam a minisztériumnak, ösztöndíjadat nem javaslom, az intézmény nem támogat, mert itt politikailag az utolsó helyen állsz. Ugyan melyik minisztériumnak terjesztette föl negatív véleményét? A művelődésre nem tartozik, kérésem nem az ő keretüket terhelte. Csakugyan kaján mosoly suhant-e át Kanizsa arcán? Mondókája közben Végyémi buzgón bólogatott. – Följelentettelek – pattogott Kanizsa –, és meg is mondom, miért. Világirodalmi folyóiratunkban a francia Nouvelle Revue Française fél évszázados jubileumára nem átallottál cikket írni, továbbá nagy proletár költőnk tiszteletére rendezett konferenciánkon a legszkeptikusabb költőről adtál elő. Emlékszem ugyan, zárószavában igazgatónk kiemelte és dicsérte előadásodat, de ez engem nem érdekel. Elég, hogy erről a burzsoá szkeptikusról adtál elő, és az, hogy te adtál elő róla. – Ami a cikket illeti, akkori osztályvezetőmmel megbeszéltem, és az ő jóváhagyásával írtam. A konferenciára a megbízott szervező, Beregi kért tőlem előadást. Csak az a tanulmányom volt készen, ami a szkeptikusnak minősített költő átdolgozott első négy kötetének szövegváltozatait elemezte. Dolgozatomat Beregi a korstílusra jellemzőnek találta, ő iktatta a hivatalos programba. Kanizsa ujjai táncoltak széke karfáján. – Nem érdekel. Vedd tudomásul, bármit csinálsz a jövőben az intézetben, az nekünk soha nem lesz jó. Túl ifjú voltam, indulatomat nem tudtam magamba fojtani. – Ezt az ösztöndíjat végzett munkára, Itália hálájának jeléül ajánlották föl nekem. A hálától nem lehet engem megfosztani. – Ezt nem tudtam – szólalt meg Végyémi –, de kettőnknek mindenképpen beszélnünk kell. Holnap délben gyere be az Uránia melletti presszóba. Amikor a lépcsőn lefelé botorkáltam, ötlött eszembe, még egy kávéval se kínáltak meg. Végyémi a presszóban közölte, vezekelnem kell, ezért jószándékomat bizonyítandó, írjak tanulmányt, Aragon és a szocialista realizmus címen. Mivel úgy látom, feleltem, senki se tudja, mit értsünk szocialista realizmuson, a feladatra nem vállalkozom. Fél év se telt el, igazgatói leirattal áthelyeztek a modern irodalmi osztályra és élőszóban tudatták velem, hogy nem foglalkozhatom külföldi, legkevésbé nyugati irodalommal. Az ország nemzetközi kapcsolatainak enyhültével az intézet összehasonlító irodalomtörténeti tanácskozást rendezett. Nemcsak a népi demokratikus államokból hívtak meg előadókat, hanem négy nyugati tudóst is: egy hollandot, egy svájcit, egy franciát és egy belgát. Mivel az intézményben kevesen tudtak idegen nyelven, a belga kísérőjének osztottak be. Amikor a Gellértből az Akadémiára taxiztunk, a kocsi ablakán kisandítva hetyke bajsza alól azt mormogta: „Ez egy vadonatúj ország.” Értsd: műemlék nélküli, kulturálatlan. Ebédnél balján ültem. Ismertem a felvilágosodás korára vonatkozó kutatásait és publikációit, a beszélgetést az újabb szövegkiadásokra tereltem. Kelletlenül válaszolgatott. Ám amikor szóba hoztam, egy elméleti kérdésben például Robert Guiette-nek ez meg ez a véleménye, letette a kést meg a villát, és ültében felém fordult: – Ön ismeri Robert-t? Vagy legalább a munkáit? Ő az én legjobb barátom. Guiette-t ugyan mint a szimbolizmus kutatóját tartották számon, ettől kezdve azonban könnyedén csapongtunk a francia nyelvű irodalmak századai közt. Ebéd után a könyvtárba vezettem, és megmutattam neki a francia irodalom újabb fordításait, köztük az antológiákat. Előadásomat az ő elnöklete alatt álló szekcióba osztották. Lóci bácsi, a leglágyabb szívű és legfélénkebb akadémikus is ebbe a csoportba került. – Herr Präsident, ich melde gehorsamst – és bokáját összecsapva bemutatkozott a márványarcú belgának. A műfordítás mint az összehasonlító irodalomtörténet anyaga; előadásom tárgyköre újnak számított, a témát még külföldön sem bolygatták. Az elnök már megszólalásom előtt fölhívta rá a figyelmet, utána pedig kereken kijelentette, végre az irodalomról esett szó. Miért van az, hogy gyakran azért kell fohászkodnunk, ne dicsérjenek bennünket túlságosan? Vajon ez az emberi sors feltétele, vagy egyes társadalmakra jellemző jelenség? A konferencia ünnepélyes zárómozzanata után a belga hozzám lépett. – Végighallgattam a tanácskozást. Irodalomról érdemben csak az Ön előadásában volt szó. A könyvtárban látott antológiákból tudom, fordítóként is sokat tesz a francia költészet népszerűsítéséért. Én ugyan belga vagyok, de az egész frankofón irodalom érdekét képviselem. Otthon van egy költő barátom, a poétika nemzetközi könyvtárát szervezi, költészetelméleti tanulmánysorozatot ad ki, és a Knokke-le-Zoute-i Költői Biennále lelke. Levelezés útján kapcsolatba hozom Önnel. A levelezés pár hónap múlva megindult. Kaptam és küldtem nekik könyveket, fölkérésre füzetsorozatába tanulmányt írtam az újabb magyar költészetről. Már 1965-öt mutatott a naptár, amikor meghívást küldtek, és nem akármilyet, a Knokke-le-Zoute-i költőtalálkozóra: a nagydíjat odaítélő nemzetközi zsűri tagjának hívtak, Ungaretti, Jorge Guillén, Sédar Senghor, a Valéry-kutató Jean Hytier, az angol John Lehmann társaságában, de a névsorban román, lengyel és szovjet-orosz név is található volt. A koszorú, a nem csekély pénzösszeg s még inkább a dicsőség a Nobel-díj utáni legjelentősebb európai elismeréssé avatta a Biennále kitüntetését; korábban az olasz, a spanyol és a szenegáli zsűritag maga is elnyerte. A zsűritagok az első fordulóban három költőt jelölhettek, a második forduló hivatott dönteni a két legtöbb szavazatot kapott jelölt között. Melyik magyar költő hírnevének öregbítéséhez járulhatnék hozzá? Akkoriban csak Kassáknak és Illyésnek volt némi határon túli ismertsége. Végül az utóbbi nevét írtam René Char és Montale mellé jelölő listámra. A gyanakvással párosult paternalizmus idejét éltük. Előírás szerint a minisztériumban tudattam meghívásomat és a magyar költészet nagy lehetőségét, útlevelem elnyerése is javaslatuktól függött. Előadtam, a belga vasutakra szóló jegyemet fizetik, a többit nem, de kész vagyok turistaként saját költségemre utazni, csak útlevél-kérelmemet támogassák. Ruttka elvtárs meghallgatott; fiatalabb létére letegezett, mint valami rendőrségi kihallgatáson, és egy héttel későbbre ígért választ. Alig értem haza, a költőnő hívott telefonon. – Hogy lehet az, hogy magát meghívták a belgiumi költő-találkozóra és engem nem? – Egy-két nap múlva bizonyára Maga is kap meghívást, ez csak a posta hibája. Negyvennyolc óra múlva újra hívott. Hatodmagával kaptak meghívást, teljes útiköltségüket fizetik. A háttérben nyilvánvalóan az ismert párizsi emigráns antológia-szerkesztő buzgólkodott, tehát amerikai szervezet fizette útjukat, franciaországi képviselőjük a fent jelzett G., az ő listájára pedig a költőnő íratta föl legszűkebb baráti körét, amikor korábban a fény városában járt. – Megkeresett a koszorús költő – Ruttka elvtárs kimondta a nevét –, és tudomásomra hozta, hogy hatodmagával nemcsak meghívták a belgiumi találkozóra, de az ő oda-vissza érvényes valamennyi vasúti jegyüket is fizetik, a tiédet viszont nem. Hogy történik ez? – Engem a többi zsűritaggal azonos feltételekkel hívtak a nemzetközi elnökségbe, az pedig a személyes részvételnél is nagyobb érdek, hogy a remélhető díja magyar költészet hírét a határokon túl öregbítse. Nem mondhattam neki, az európai módra gondolkodó szervezőknek, akik engem vendégül látnának, eszükbe sem jut, hogy egy írástudónak saját hazája támasszon akár jogi, akár anyagi nehézséget. Azt még kevésbé vehettem a számra, hogy pályatársaim egy amerikai szervezet segítségével utaznak. – Ügyed további megfontolást igényel. Gyere el újabb hét múlva. Közben sem maradtam tétlen. Megkértem a PEN Club elnökét, szorgalmazza belga kollégájánál, akit a magyar állam barátnőjével együtt több ízben fényes vendéglátásban részesített, támogattassa a magyar költő jelölését a díjra. Még Párizsba is írtam G.-nak, mozgasson meg, akit csak tud, például lengyel hivatali társa útján a honfitárs zsűritagot. A költőnő oldalát fúrhatta a kíváncsiság, mert még kétszer telefonált, bár akkor már rég nem találkoztunk rendszeresen. – Mit gondolsz, van olyan ország, ahol bekopogsz egy ajtón, és tíz perc múlva zsebedben útlevéllel távozol? Ruttka elvtárs immár vigyorogva évődött. Végleges döntésére rá se kellett kérdeznem. – Személyemben a magyar irodalmat érte megtiszteltetés. Ezt a megtiszteltetést egy magyar költőnek ítélt nemzetközi díj meg is aranyozhatja. – Inkább ne kapjon Magyarország semmit – így Ruttka elvtárs –, ha ez a te tevékenységeddel valósul meg. Nincs számodra útlevelünk, neked meg most már nem maradt időd arra, hogy turistaként próbálkozz. Elvesszük a kedvedet az utazgatástól. – Nem vagyok turista. Ha nem kapok útlevelet, a Bükkbe utazom, ott kifeszítek egy függőágyat és izgalommentesen töltöm el szabadságomat. – Onnan pedig írsz nekem egy képeslapot, és megköszönöd, hogy megakadályoztam nyugati utadat. – Miért írnék ilyesmit? Hiszen nyilván megtettél mindent azért, hogy útlevelet kaphassak. – Persze, persze – kapkodott Ruttka –, ám ez nem megy semmiképp. De majd meglátjuk, mennyire voltál fontos a belgáknak: tiltakoznak-e akadályoztatásod miatt. Párbeszédünkről azt mondtam magamban, ezt nevezik erkölcsi győzelemnek. A Biennále másnap érkezett újabb leveléből kiderült, az első jelölő forduló után holtversenyben René Charral és Aimé Césaire-rel a magyar költő áll az élen. Mit tegyek? Az eredeti meghívás szerint akadályoztatás esetén levélben is voksolhattam. Megtettem. A napilapokból tudtam meg, a magyar költő egyetlen szótöbbséggel elnyerte a díjat. A hatok közül senki sem világosított föl a Biennále eseményeiről. Belga részről értesültem utóbb arról, hogy tiltakozni akartak a magyar hatóságoknál, de honfitársaim meggátolták, mondván, ez ártana nekem, holott Ruttka kiszalasztotta a száján, épp ez igazolt volna. A hatokat nem hibáztatom, nyilván jó szándék vezette őket, de mivel harangozni se hallottak meghívásom körülményeiről, se időközben átélt viszontagságaimról, már csak azért sem, mert zárt körük leginkább egymásról tudott, a nekem kedvezőtlen lépést választották. Persze meghívásom súlyáról és az előzményekről a külön világában élő költőnőhöz sem jutottak hírek. Végső soron csak az ármányt, csak a kárörvendő rejtett arcút hibáztathattam. De pihenésre csakugyan szükségem lett. Ha nem is a Bükkbe, de az őszbe fordult időben Szombathelyre kívánkoztam. Addig még sosem jártam ott. A városban is akad látnivaló, templomok, római emlékek, múzeum, elmehetnék Kám arborétumába, még Kőszegre is átruccanhatnék. Az utazási irodában tudomásomra hozták, egész hónapban – akkor már októbert írtunk – nem mehetek Vas megyébe, mert oda az ország közjogi méltósága látogat. – Én csak pár napot töltenék ott, és majd más időpontban, mint – és megneveztem a nagy embert. – Nem tudhatjuk, a látogatás pontosan mikor történik, ezért egész hónapra tilos szobafoglalást elfogadnunk. Megrontóm nyomon követett. Ráeszmélt megbabonázásom leghatékonyabb eljárására. Még háromszor csapta le előttem a sorompót, mikor külföldi meghívással konferenciára, kerekasztal-beszélgetésre vagy verseskönyvem idegen nyelvű kiadására utazhattam volna. Az utóbbihoz megint nemzeti érdek fűződött. A kiadást magát ugyanis a fordításokból kiinduló, egyhetes kétoldalú szeminárium előzte volna meg, tárgya az eredetik és átültetéseik összevetésében a két nyelv különbsége és esetleges párhuzamaik. Az eszmecserét videofilmre akarták venni, és harminc példányban Franciaország legnagyobb könyvtáraiba eljuttatni. Párját ritkító alkalom a magyar nyelv megismertetésére! Most hasznát vehetem, véltem, francia nyelvészeti tanulmányaimnak. A nyelvzseni Gáldi, ez a fortélyos pedagógus már első, fejkopogtató rabvallatásomon végighúzta rajtam karmát. Ma, tegnap, holnap: a francia nyelv alapszavait gyakran olvastam, hallhattam akár, Gáldi kérdésére azonban a másnap, „le lendemain” nem jutott azonnal eszembe. Óvakodtam is tanítványául szegődni, de példája rám ragadt, és a francia nyelvtan fogalom- és szabályrendszerének ismeretében nyugodtan gondolhattam az eszmecserére. Ám az ármány ezúttal a Hivatal egy női illetékesével gáncsoltatott el. Miután munkahelyemen nevemet sose látott tanulmányok alá nyomtatták, kenyértörésre vittem a dolgot és nyugdíjba mentem. Föllélegeztem. Abban reménykedtem, megrontómnak is érdektelenebbé válok. Kialakítottam a hét szokásrendjét: alakot kell adni az időben sodródó személyiségnek. Életemben a napok úgy sorakoztak, akár egy komód fiókjai. A legalsó fiók a hétfő. Ide kerül a bevásárlás: kenyér, margarin. Hétvégén kifogynak az alapvető élelmiszerek. Fölötte a kedd. Ez a nap a könyvtáré. Nem csak kenyérrel él… A szerdai fiók a piacé, zöldség, gyümölcs beszerzése, de a színek, formák előadása, a nyüzsgés valóban vásári komédia. Mire elkövetkezik a szombat, minek is nevezhető? Kirándulás! Legalább egy erdei séta, a kaland illúziója. Egy ritka madár, mondjuk, a fatörzsön lefelé tornázó, kékesszürke csuszka azonosítása. Az ösvényen váratlan találkozás régi osztálytárssal. Még inkább egy perc fényében kölcsönös megértés a sétáló társsal. Szép bútordarab, szép. De mi jut a legfölső fiókba? Mi hitelesíti a vasárnapot? Csakis a nyugtalanság, a rendetlenség fűszere a rendben, az elfödött arcú meglepetés. Annyi a jó belőle, hogy még nem tudható, mennyire rossz. A nyugtalanságot mégsem lehet fiókba zárni. Az egész terv élő embert érintett, és egy férfi öreg korában is eget, sőt földi létet kér. Vajon a piac formái nem a női idomok pótléka, színei meg páváskodó nyári jutalomjátékuk visszfénye? A körúti csemege-boltban az egyik kiszolgáló lány rendre kedvesen eligazított. Vonásai semmitmondók, alakja egybeszabott, ruhája, mintha egy vég szövetmaradékot csak úgy rádobtak volna. Túl fiatal is. Addig-addig töprengtem, amíg meggyőztem magamat, hogy közelebbi ismeretséget javasoljak neki. De épp ezután sehol se vettem észre. Az állványok közt ütköztünk egymásba. – Kezitcsókolom – futott ki a száján ijedtében. Üldözőm tükröt tartott elém: mit akarok még a sorstól? Elhatároztam, erőt merítek életem forrásvidékén, egyszámjegyű éveim színterén. Hatéves koromig egy hatalmas, háromemeletes kültelki bérházban éltünk; kimagaslott környezetéből. A negyed ma a főváros forgalmas része, ám most is több megállónyi villamos-utazással értem oda. A legfelső emeleten laktunk, közvetlen alattunk meg két nagynéném, apám nővérei. Háborgó lélek, indulatos természet voltam már kicsi koromban. Amikor összezörrentem anyámmal, kidobtam az ablakon a díszpárnát. Úgy él bennem a kép, hogy a párna még ma is esik az irdatlan magasból. Beléptem a kapun. Bal kézről egy kuka szinte eltorlaszolta a lépcsőház bejáratát. Az épület szemlátomást összezsugorodott, össze is töpörödött. Idősebb nagynéném közeledett felém. Nini, Paula néni, apám családjának feje! Ráköszöntem. Szívből szerettük egymást, ő a maga puritán, a közvetlen teendőkre figyelő lelkiismeretével, én a magam szájzáras érzelmességével. Anyám temetése után, minden munkahete végén, péntek délután haláláig meglátogatott és feltöltötte magános unokaöccse éléskamráját. Ezúttal rám se pillantott, elsuhant mellettem. Kétségbeesetten széttártam két karomat. Mindkét oldalon falat érintettem. Istenem, ez a ház már széttolható. |