Egy király a sivatagban

 

– Ide figyelj! Zentai kiárusítja képeit. Menj föl hozzá, és potom áron válogathatsz remekek közül. Nem tud ellenállni a totó szenvedélyének, mikroszkopikus nyugdíjából viszont nem futja a folyton megújított szisztémákra, mert így nevezi a számításait. Ráadásul tériszonya van, nem képes átmenni a Rákóczi útra, hogy bedobja szelvényeit, még a küldönc is pénzébe kerül. Emlékszel Zentaira a Művészeti Tanácsból? Mindig jókat diskuráltatok festményekről, rajzokról, amikor mint pénztáros segélyt utalt ki neked. Ha meggondolom, még mi segítünk rajta.

Misi szavai lázba hoztak. Zentaival csakugyan szót értettünk. Hajdan a bácskai földbirtokosok közt se sorolták a legszegényebbek közé, képeit, szobrait egy-egy műtermi látogatáskor maguktól a művészektől vásárolta. A hírek szerint száznál is több képe zsúfolódott össze Múzeum körúti albérletében. Volt házvezetőjénél lakott, nyugdíjáért cserébe teljes ellátást és odaadó gondoskodást kapott. Persze 1954-ben heti száz-kétszáz forintos szerencsejátékra külön bevételt kellett kerítenie, ezért egyik szenvedélyéért föláldozta a másikat. Lehetett hatvan éves, kétszer annyi, mint mi. Mi maradt volna más az agglegény Zentainak, mint a totó? Engem vasárnap délelőttönként még kiskamasz koromban rendszeresen elvonszolt apám a Szépművészetibe, hogy legalább piros betűs napon ne zavarjam anyám szakácsművészetét. Akkor esett belém a féreg. Még nem lévén Nemzeti Galéria, főként Mednyánszky sejtelmes mocsarai, Paál László gőgös platánjai igéztek meg, s egy kis Tintoretto és jobb híján Hans Baldung Grien jóvoltából kezdtem tanulmányozni a női idomokat, egyelőre két dimenzióban.

– Ugorj föl hozzá bátran! – ütötte a vasat Misi. – Már beharangoztalak. Különben is kell egy társ a Nagy Istvánodhoz. Talán kettő is – rám hunyorított.

A Nagy Istvánt karácsonykor vettem. Az év elején halt meg anyám. Egyedül maradtam. Szerettem egy asszonyt, ő pedig jól szeretett viszont, gyöngéden, nagylelkűen, fenntartás nélkül. De nem szakíthattam el apró gyerekétől, bár, meglehet, bátorságom volt túl vékony ahhoz, hogy viszontagságokkal szembenézzek. Száradó ökörbőr zsugorodhatott úgy barbárok foglyaira, ahogy magányomban fuldokoltam. December vége felé csodálkoztam rá a Bizományi két Nagy Istvánjára. Az egyik olívzöld tónusú, kalapos képmás, parasztfiúcskáé, a másik erdőirtást ábrázolt. A portrét, tűnődtem, értelmezgethetem, a gyermekfejnek nincs megfejtendő problémája. A tájképtől nem szabadulhattam. A bélyegnél alig nagyobb pasztell fa csonkjai és pár még álló sudár tagolása tér és távlat rendjét sugallta s a természet drámájára ébresztett. Ugyanakkor, ritka jelenség Nagy Istvánnál, a mélyzöld, a tüzes krómoxid és egy ujjlenyomatnyi indigókék ég hidegét, okkerbarna földfoltok, sárgás fénypászmák és a fatörzseken meghökkentő, hamvaslila visszfények ellenpontozták. Háromszázötvennégy forintot adtam érte. Ma is emlékszem: nem csoda, hatszáznyolcvan forint volt a havi fizetésem és a levonások után háromnegyede sem maradt. El is számítottam magam: négy napig főtt krumplit ettem és éppen az ünnepeken, hogy a hónap végéig valahogy kihúzzam.

– Zentai ott lakik az Astoria oldalán, harmadik ház a szállodától – beszélt rá a részletek erejével barátom. – Mindig otthon kuksol, legföljebb a szomszéd keresztutcába merészkedik, a Darling eszpresszóba.

Misi képeiben már egy ideje gyönyörködtem. Igaz, Márffynak egy málnafagylalttal körített, rózsásfehér Pegazusa idegenkedést keltett bennem, de egy nagy méretű festményen a feketék, sárgák, szürkéskékek egymásra kapaszkodó hegytömegeinek monumentalitása lenyűgözött. Életemben először láttam Gadányit. Becsöngettem Zentaihoz.

– Isten hozott! – lelkendezett már az ajtóban. – Nyurga alakján nyitott házikabát lebegett, vajszínű szövetén pecsétek igyekeztek rokonságba jutni a dohánybarna hajtókákkal. A hacuka maradék fonott bőrgombjai fityegtek. Zentai megnyerő arcán a szobalevegő kifakította a bőrt, a tartós egyedüllét fölpuhította a mostoha esztendők véseteit. – Eljöttél te is az én múzeumom csodájára, mi? Háztűznézőbe? Na, gyere, gyere!

Nem túlzott. A tágas udvari szoba falán bélyeggyűjteményként sorakoztak a képek.

– Persze a legjava nincs itt. A többi Szénás-Balla festő barátomnál vendégeskedik. Hadd örüljön nekik ő is. De lássuk a medvét! Jobban mondva bernáthegyit, mert Szőnyi a legszívélyesebb, legnagylelkűbb piktor volt, akit valaha is ismertem. Ez az önarcképe. Hogy tetszik?

Tizenhét éves koromban Szőnyi gyűjteményes kiállítását fokozódó révületben ámultam végig. A kerti pad meg az Esernyők feledhetetlenül rögződött emlékezetembe, de szerettem gouache-ainak derűs színvilágát is. Ez a kicsi, kék-fehér portré nem pendített meg.

– Nem akármilyen önarckép – hadonászott Zentai. – Szőnyi borotválkozó tükörből festette – feledkezett rá elérzékenyülten egykori vásárlására.

Alkalmasint meg kellett volna értenem, milyen ritka műhelyproblémán eszmélkedhetem, de hiába fürkésztem a jellemföltáró ecsetvonásokat.

– Látom, még nem kapiskálod a finomságokat. De tartogatok neked egy pompás csendéletet. Egy varázslatot! Gadányinak egy mesterművét!

Megdobbant a szívem. A fölmutatott gyümölcsöstál alig volt nagyobb a Nagy Istvánomnál. Pasztózus olajfestmény, a sarkok komor, a talán égetett umbra barnáját nagyjából-egészéből fedő elefántcsontfekete jelzésszerű távlatából kemény kontúrú cirmos alma és rózsás, kadmiumvörös, sőt lombzöld körték francia négyese fölött, igen, fölöttük szőlőfürtök súlyos, már-már plasztikus, kobaltzöld szemei s körülöttük mintegy glóriaként fehér, sáfrányszín és cinóber még megmagyarázhatatlan jelenléte.

– Pazarul gazdag vászon. Mert vászon! Remélem, tudod, a különböző alapok és technikák más-más értéket képviselnek! Forintban is – heherészett vendéglátóm. – Egyébként Misi szerint van egy Nagy István tájképed. Egy csendélet kitűnően egészítené ki. Mit csendélet? Egy muzeális darab!

– Kicsit Cézanne-os – próbáltam halogatni a döntést.

– Nem rossz megfigyelés. Egész kicsit az, de még sok minden van benne. Ha otthon kiakasztod, holnap számos izgalmas részletre eszmélsz, amin ma még átsiklasz. Meglásd, nagyon megszereted. Gadányi nagy művész, a kritika még nem nőtt föl hozzá. És micsoda kerete van! Ez a koptatott arany föloldja a sötét hátteret, a szélesen hullámos léc maga pedig mintha folytatná a gyümölcsformák párbeszédét.

Zentai egyre jobban belemelegedett most még saját csendéletének élvezetébe.

– És mi az ára? – böktem ki az alapkérdést.

– Nézd csak, Gadányi nem csupasz természetábrázoló. Olyan formaviszonyokat alakít ki, melyek érzelmek történetét sugározzák. Így mindig hozzáteheted a magadét, beszélgethetsz vele. Négyszáz forintért a tiéd.

– Az sok – suttogtam hirtelen berekedve.

– Természetesen részletre. Havi száz forintos törlesztésre. Most ideadod az első részletet, aztán a jövő hónapban a következőt. És mást nem is ajánlok helyette. Vagy ezt viszed vagy semmit.

Egyszerre megvilágosodott a sűrű fehérek jelentése. Ez maga a tál, a gyümölcsök rajta hevernek. És a mindezt magába foglaló, áttetsző árnyalatú négyzet az abrosszal letakart asztal! Paroláztam Zentaival. Otthon az élmény tovább mélyült. Gadányi a látványt fölülnézetben, de azt is inkább virtuálisan ábrázolta, a vízszintes rétegeket függőlegesen jelenítette meg. A sáfrányszín az asztalhoz támasztott szék támlájának bizonyult. Vibrált, zsongott a csendélet.

Amikor a legközélebbi részlettel megjelentem, Zentai izgatottan rángatott beljebb az ajtóból.

– A legjobbkor jössz. Vadonatúj szisztémát eszeltem ki. Holtbiztos nyerés a totón. Ha a mostani százast nyomban megtetézed még eggyel, végleg tiéd a Gadányi.

Történetesen volt nálam pénz, cipőre gyűjtöttem, aznap akartam megvenni. Úgy döntöttem, elhalasztom a lábbeli vásárlását.

– Még meg is leplek valamivel! – rikkantott föl Zentai, miután zsebre gyűrte a két százast. A sarokból elővont egy meleg színekkel daloló tájképet.

– Elbűvölő Diener-Dénes! Francia tárgyú! Ez kell neked, hiszen, ugye, a másik szaktárgyad a francia? Majdnem Párizs! Rudi Montrougeban festette. Virtuóz vegyes technika! Szinte énekel ez a gyengéd rózsaszínű völgy az aranysárga napsütésben. A kompozíciót is nézd! A mögöttes hamukék dombok ötletesen érzékeltetik a távlatot, az előtérben pedig ez a két méregzöld fa belső keretbe fogja ezt a gyönyörűséget. Neked szántam ajándékba. Mert négyszáz forintért ajándék! Ráérsz egy lilával kezdeni egy hét múlva.

A Diener-Dénes is rövidített fizetéssel lett enyém. Régi cipőmet megtalpaltattam.

Eltelt egy fél év. Misinél egy Perlrott-Csabát pillantottam meg a falon. Nem tetszett különösebben, de el kellett ismernem, „kvalitásos” festmény, bár ez a középpontban elnyúló akt az én ízlésemnek túlságosan beállított.

– Zentai azt üzeni, neked is félretett valamit – mosolygott rám Misi. – Igazi örömforrás, kötötte lelkemre. Hónapok óta veszít a totón.

Napokig türtőztettem magam, végül elzarándokoltam Zentaihoz. Barátságosan fogadott, képekről azonban szót sem ejtett. Amikor személyes körülményeiről tudakozódtam, csak legyintett. Később kibuggyant belőle: szerelmi bánata van. Belehabarodott, mesélte, a Darling egyik híresen igéző hölgyvendégébe. Lilla sokkal fiatalabb nála, nem is mer utánaszámolni, huszonöt vagy talán harminc évvel, elvált asszony, születésnapja közeledik, különlegességgel szeretné elkápráztatni, s ahogy a megálmodott holmit maga elé képzelte, arca ragyogni kezdett, mondhatnám, a montrouge-i napsütés derűjében.

– Úgyhogy arra gondoltam – komorodott el, – megválok egy kivételes szépségű Kmetty csendélettől. De az én veszteségemből legalább egy barátomnak legyen öröme. Egyszóval neked szántam.

Elém tett egy nagyobbacska temperát: kármin sávozású terítőn mélysárga és élénkvörös almák mellett egy narancs, a harmadik almát, egy jonathánt jól kivehetően vászonkendő fogta félig körül. A gyümölcsökre zöld parasztkancsó vigyázott. Misi Kmetty önarcképét szerettem. A mester ontotta e műfajban a változatokat, de barátomnak ugyancsak Zentaitól származó példánya keményen épített arcmás volt. Ez a Kmetty azonban nem hevített föl.

– Nem olyan problémagazdag, mint a Gadányi-csendéletem – akadékoskodtam.

– Hogy megnőtt a szarvad! A Gadányi azért szép, mert dús, összetett festőiségű, a Kmetty meg azért, mert nemesen egyszerű.

– De a jobb fölső sarka kidolgozatlan – hajtogattam a magamét. – Csupasz szürke fal foglalja el a kép egynegyedét.

– Egyhatodát. Még mindig amatőr vagy! – pirított rám az öreg. – Nem jutott el hozzád, hogy a festők gyakran kidolgozatlanul hagynak egy sarkot, hogy még erősebben emeljék ki a többi motívumot? Ember, te két képet vehetsz egy áron! Hiszen a fal ellenpontján egy kicsinyített tájkép áll az asztalon! Jegenyés tanya! Micsoda pancser! Tapsolhatnál, a tárgyak formái mennyire határozottak, mégsem ridegek. Tapintani lehet az asztalkendő puhaságát, és a narancs visszfénye még meleg a kancsó mázán. Mindez ötszázért baráti szívesség!

Elsápadtam.

– Ez csaknem egy havi fizetésem. Különben sem vagyok műgyűjtő. A lakásomat nem akarom múzeummá változtatni.

Lírája van a képnek, kezdtem fölfedezni.

– Ugyan, ugyan – csitított Zentai. – Csak két százast adj most, a többit három részletben törlesztheted. Különben is – és ekkor megrebbent a szeme, szájszéle meggörbült – eddig sem kellett a teljes összeget megadnod. Gondolj a végelszámolásra.

Meginogtam. Ez a Kmetty mégiscsak különb, mint korábban megismert, két-három motívummal földobott akvarelljei. Bólintottam.

– Persze volna itt még más is – tündökölt föl Zentai. – Idesüss!

A kerevet mögül elővont egy rajzot. Nyomban azonosítottam: Vilt Tibor önarcképe. Misinek volt egy izgalmas, szintén ceruzarajz önarcképe Vilttől: az modernebb, kubisztikusabb, ez viszont mintha hagyományos ábrázolásmódja ellenére vagy éppen miatta elmélyültebb lett volna, igazi lélektani önelemzés.

– Kmettyben jól megegyeztünk, most beszélgethetünk erről a Vilt Tiborról – hirdette az igét Zentai. – Persze – tette hozzá elképedésem láttán – egyszerűbb technika, rajz, nem is tus, csak ceruza, úgyhogy nem kell a zsebed mélyére nyúlnod.

Enyhülő arcvonásaim kiegészítésre késztették.

– Azért te is megállapíthattad: kis remekmű! Potom két százasért.

Nem szaporítom a szót, enyém lett a Kmetty, majd a Vilt Tibor, és ebédre hónapokig egy tál ételt, főtt marhát ettem paradicsomos krumplival a Lehel piac mögötti kifőzésben, vacsorára pedig negyed kiló lecsót kenyérrel. Olykor a lecsó volt ebédre otthon, a paradicsomos krumpli pedig vacsorára, hús nélkül.

Így jött el 1956 olvadásos esztendeje. Pistáék akkoriban meg akartak nősíteni. Meg is beszéltem egy találkozót az elővezetett kislánnyal. De aznap délelőtt elromlott a kádam csaptelepe. A szerelő azonnal eljött, megjavította. A hidegvizes csap jól működött, a meleget azonban nem próbálhattuk ki, mert a Margit-szigetről érkező termálvíz központi csapját csak hatkor szokták megnyitni, én viszont akkor már javában andalogtam Budán. Este nem úgy köszöntem el, mintha már az anyakönyvvezető előtt látnám magamat. Otthon világvégi látvány fogadott. A melegvíz csapját nem zártuk el, bár szerencsére a kád lefolyóját sem dugaszoltam be, de a forró, kénes pára lecsapódott. A szekrény ajtain tigriscsíkok, kulcsaitól lefelé rozsdás könnyfolyás. Számos könyvem gerince meghullámosodott, íróasztalomon a megkezdett tanulmányon összefolyt a tinta. A szoba csontszínű fala kivörösödött. És egyetlen olajfestményről, a rég szívemhez nőtt Gadányiról eltűntek a színek! Egyszerűen kifehéredett. Nem siránkozom kárvallásaimról, nem erről szól a történet. A balsors kifejlete néha csodálatos, vallotta már Seneca. A Gadányi egyenszürke vásznának hatására Pufi barátom, a festő kaján vigyorral terpentines rongyot markolt elő ládájából, párszor végigdörzsölte a kép alapját és a színek ismét harsogtak. Abban a percben sajdult belém; hiszen a cinóber háromszög háztető! Perspektívát nyit, szokatlan képzetet társít a gyümölcsök súlyos jelenlétéhez. Képzelgés és való micsoda festői polifóniája tölthet föl nap nap után küszöbömön belül.

Egy szenvedély rabjának éreztem magamat. Így aztán földbe gyökerezett lábbal meredtem nyár elején a Bizományinak a Szép utca sarkán nyílt üzlete kirakatában Gulácsy egyik főművére. A púpos vénkisasszony régi emlékeit meséli Herbertnek megrészegített. Fenyegetően nagyszerű szimbolika csapott meg a csésze kávéjának baljós négerbarnájából, és a nyitott ablak hiába nyílt a képen a zöldellő rétre, elérhetetlen boldogsággal gúnyolta a rokokó ruházatú, csonttá lényegült párt. És a csészét szorongató kezek, a férfié és a nőé is valóságos karmok. Megbabonáztak már a festmények.

A Gulácsyt ötezeregynéhány forintért vesztegették. Ez nekem elérhetetlen számot jelentett. Pár hét múlva megrökönyödve észleltem, felére szállították le az eladási árát. No de annyi pénzem se volt. Fölhajthattam volna kölcsönt, de függetlenségemre mindig vigyáztam, az erkölcsire és az anyagira is. A vénkisasszony és lovagja hamarosan eltűnt a kirakatból. Az eset szegénységemre ébresztett és lehangolt.

Ebből a lelkiállapotból rázott föl Misi telefonhívása.

– Ha jársz a Belvárosban, nézz föl hozzám minél hamarabb!

Misinél új képek fogadtak. Iványi Grünwald cigánytáborát (vagy vásári jelenetét) kicsit szervetlennek, túl tarkának éreztem, két kis Barcsay izgalmas, elmemozdító mértana, ahogy épp csak utalt természeti motívumokra, megfogott. Ami végképp fölajzott, egy alig közepes méretű Egry volt nagy korszakából: rimánkodó, görnyedt koldus. A részvétlenséget sugárzó, kék tónusú olajfestmény figurának alig jelzett arca mintha magára a festőre emlékeztetne.

– Tudod, – regélte Misi – Zentai rettegett a kitelepítéstől, minden ellenkező híreszteléssel szemben ezért raktározta legjobb képeit a festő Szénás-Ballánál. A mostani enyhülés eloszlatta félelmeit, hazahozatta a képeket. Ez az én válogatásom az új kínálatból. Kövesd példámat.

Rohantam Zentaihoz.

– Vérszagra gyűlsz – ingerkedett üdvözletül, de azért vígan tuszkolt beljebb. – Van itt szobor is, festmény is. Őszi tárlat nyár végén. Csakugyan: szobrod úgy sincs! Mit szólnál Andrássy Kurtának ehhez a nőalakjához? Szereted, ha van mit fogni a nőkön? Akkor ezt a bronzot neked mintázták.

Zentai nem ítélte meg tévesen nő-eszményemet. De ezen a bronz figurán súlytöbblet mutatkozott ott is, ahol ez a valóságban nem bocsánatos bűn. Misi ismerte a szobrot, és amikor élménybeszámolómban az ő kedvenc szavával dragonydadnak jellemeztem a nőalakot, tiltakozásul ragaszkodott ahhoz, hogy a jelzőt tenyeres-talpasra cseréljük. Hozzáfűzte még, a Művészeti Tanácsban a híres ikerpárból a férfi azt mondta erre a plasztikára: természetelvű ábrázolás, épp csak a természet még ilyen túlformákat nem alkotott. Nem tetszett a szobor.

– Látom, még nem értél meg a plasztikára – legyintett ingerülten Zentai. – Mit szólnál ehhez az Egryhez?

Fölkaptam a fejemet. Falusi utcarészlet, két, vagy már nem is tudom, három gömbakác koronája szinte betöltötte a kis képet. Vastagon fölrakott zöldek, olajfestmény a mester ifjúkorából, nyoma sincs rajta a fények tündérjátékának, a színek ittas permetezésének, amit nekem Egry jelentett. Mellette a falon másik falusi életkép. A vöröskréta és pasztell vegyes technikája az alvég kanyarját jelenítette meg, Hazatérő, feketés barna bivalyok a keretvonalra nemcsak vízszintes, hanem kompozíciós merészséggel függőlegesen kaptattak a képen, jobbról-balról az útra végezetesen súlyosodó istállók, házak, fölöttük a hegy is az állatokhoz idomulva bivaly körvonalú.

– Inkább ezt – szakadt ki belőlem az ujjongás.

– Ízlésed kitűnő, de ehhez csórónak gondollak – dörmögte Zentai. – Ez Dési Huber párját ritkító remeke!

Ha már a Gulácsyt elmulasztottam, a mostani villámcsapás ne múljon el csalódással. Kitartottam választásom mellett.

– Legyen – mélázott el a totó megszállottja. – Nyolcszáz.

Elnémultam. Sok, nagyon sok.

– A szokott részletekben. Ha már így ráhibáztál, megérdemled.

Amikor a Dési Huber első részletét másnap átadtam, egy négyalakos grafikát pillantottam meg. Az akvarell egy dús formáival vonzó nőt meg egy szálka-sovány fiút ábrázolt: az asszonyt guggolva, alkalmasint lábmosás közben, és ülve, emlőit körülölelve, a felső sarok kicsinyítve, lepelben ismételte meg ezt a testhelyzetet. A karcsú fiú álló akt. Mindössze három szín éltette az akvarellt, ultramarin kék, borsózöld és a terrakotta egy árnyalata; a figurák körvonalait szénnel rajzolta meg a művész.

– Múltkor még nem láttam ezt a grafikát. Tanulmány valamilyen plasztikához? – pedzettem ravaszkodva.

– Csakugyan nem láthattad – biccentett Zentai. – Tegnap még Pelleinél volt. Először elvitte több képpel együtt, de mindenképp meg akarta szerezni a gömbakácos Egryt, viszont annyi pénze már nem maradt, ezért visszahozta ezt a Ferenczy Bénit és még valamit ráfizetett. Pellei! Pellei üzletel a képekkel. Miért? Megtetszett ez a kis csoda? Béni háromszáz tanulmánylapja közül választottam. Csakugyan tanulmány a felesége meg a fia szobrához, de ahogy így együtt vannak, talán érmei közül is a legnagyszerűbbhöz.

– Nem is tudom – hebegtem. – Ha otthon kiakaszthatnám, előbb-utóbb kiderülne, hogy megbarátkozom-e vele vagy sem.

– Vidd csak el – biztatott Zentai. – De ha meg akarod vásárolni, ki kell nyitni a bukszádat!

– Mennyi? – nyögtem ki.

– Nézd, Pelleinek adtam kápéban, érted, kápéban, ötszázért, neked – és most elgondolkozott – neked – és mélyen a szemembe tekintett – részletre, háromszázért.

Hónom alá vettem a Dési Hubert meg a Ferenczy Bénit is. Zentai az ajtóban megállított.

– Föl se tűnt a Dési Huber kerete – mondta szemrehányóan. – Ez a mélyített fakóezüst finoman tompítja a jelenet zaklatottságát. No eredj. Isten áldjon!

A Ferenczy Bénivel napok alatt szoros barátságot kötöttem. Ott lóg az íróasztalom fölött, balra. Meddő perceimben oda-odapillantok. Mintha erőt adna. De csak a Dési Huber persze ismét gyorsított törlesztése után tártam föl: igen, megtartom ezt a grafikát. Kijelentésemnek egy százassal adtam nyomatékot.

– Hallgass rám – ragadott meg izgatottan Zentai. – Megdönthetetlen szisztémát sakkoztam ki, és épp most úgy időzíthetem, hogy másnak aligha lesz telitalálata. Csak egy ötvenest adj még, és tiéd a Ferenczy Béni.

Utánam kiáltott a lépcsőházba.

– Ha beszélsz Misivel, – és izgalma fejhangba csapott át – mondd meg a barátodnak, hogy Sedánnál találkozunk.

Tavaly Mihály-nap előtt beültünk Misivel az Angelikába.

– Képzeld, – meséltem – Dóka Dezső megszerezte Medgyessy Súroló asszonyát. Vagy legalább egy másolatát. Ha meggondolom – merengtem el – annak idején lemaradtam a szoborhoz készült ceruzarajz tanulmányról, pedig Zentai erősen kínálta. Az előrehajló nőalak popója valósággal betöltötte a rajzlapot, és akkoriban meg-meglátogatott szigorú fölfogású, cipszer nagybátyám, apám sógora, egyetlen még élő úgy-ahogy rokonom, és korholásától félve nem mertem megvenni. Pedig szegény nagybácsi egy év múlva meghalt. Emlékszel micsoda oázist, micsoda boldogságot jelentett nekünk a sivatag években az a néhány kép, melyet Zentaitól vettünk?

– Bizony, milyen vadászat esett 56 nyár végén – nevetett föl Misi. – Akkor ejtettem el az Egrymet és a két Barcsayt.

– Mert hazahozta a védelmi biztosításból gyűjteményének díszeit. Már nem félt és jobb időket remélt. Az én zsákmányom a Dési Huber és a Ferenczy Béni volt. Ugyan mi lehet Zentaival?

– Eszednél légy! – dörrent rám barátom. – Azóta eltelt harminchét év! És már akkor is hatvanon fölüli nyugdíjas volt! Ha két fogorvosi vizit közt még ma sem érzed az idő múlását, azért azt hiszed, más halhatatlan?

– Igazad van – törtem le. – Csakugyan, te mikor láttad utoljára?

– Ki emlékszik erre pontosan? – mondta idegesen Misi. – Azt hallottam, a végső szakaszban szállásadónője, tudod, a régi bácskai házvezetőnő, önfeláldozóan ápolta. Miért, te mikor jártál nála?

Éreztem, kifut a vér az arcomból.

– Nem vagyok biztos benne én sem, mikor lehetett. – Földerengett a jelenet. – Alighanem akkor beszéltem vele utoljára, amikor neked üzente, hogy Sedánnál találkoztok. Valóban: kinek a vereségére utalt, a tiédre vagy az övére?

– Természetesen az övére. Hiszen lényegében most fogalmaztuk meg, mit köszönhetünk neki!

– Persze. Tulajdonképpen jót tett velünk – löktem ki magamból egyenkint a szavakat. – Amilyen szegények voltunk, sose jutottunk volna ilyen képekhez. Igazi úr volt olyan időkben, amikor még ezt a fogalmat is eltörölték.

– Betegágyánál meglephettük volna egy tálca süteménnyel – suttogta Misi.

– Legalább egy pár krémest vihettünk volna neki – suttogtam rozsdás hangon.

Lecsüggesztettük fejünket. Nem mertünk egymásra nézni. Pedig villanygyújtás előtt már sűrűsödik a félhomály az Angelikában.